Amalfiba indult a négy játékos, de közben megálltak Rómában. A centrumban hagyták a járművüket, benne az összes értékükkel együtt. Metróra szálltak, aztán néhány óra múlva, amikor visszamentek a gépkocsihoz, elszörnyedtek. Az autó, ablak és kilincs nélkül, üres belső térrel és csomagtartóval fogadta őket. A hatóság nem volt együttműködő, sokáig kellett keresgélni, amíg jegyzőkönyv lett a dologból. Ez mindenképpen szükséges a biztosító miatt. Végül nehezen, de lett passzus, és Amalfi helyett haza felé vették az irányt.
Ennyi a hír, és rögtön eszembe jut egy 1978-as eset. Résztvevője voltam. Megálltunk Rómában az UE 57-79 forgalmi rendszámú, bordó Zsigulival a Magyar Akadémia székháza előtt. Délelőtt tíz tájban ott hagytuk, irány Vatikán. A Szentatya nem fogadott, így aztán nézelődtünk, kóvályogtunk, volt látnivaló bőven. Péntek volt, a tér tele turistákkal. Késő este értünk vissza az autóhoz, sietni kellett, mert másnap Riminiben kezdődött az IBUSZ-nál befizetett üdülésünk. És a Zsiga tárt ajtókkal fogadott. Minden nyitva volt rajta, még a csomagtér is. Üresen tátongott, még a lábszőnyeget is elvitték. Négyen voltunk mi is. Kettő utastárs minden pénze és útlevele a kesztyűtartóban. Volt! Mert azt is vitték.
És elkezdődött a négy napig tartó rémálmunk. Szaladgáltunk egyik csendőrségtől a másikig, de sehol sem álltak szóba velünk. Volt, ahol azt kérdezték:
– Halott van?
– Nincs – feleltem – nem gyilkosság, lopás történt.
– Akkor mit akarunk – kérdezte az őrmester – ilyen itt percenként fordul elő.
A magyar nagykövetség ügyeletese közölte, menjünk vissza hétfőn, most nincs szolgálatban. Meghúztuk magunkat egy kempingben, aztán hétfőn kaptunk ideiglenes útlevelet, majd az egyik őrsön, egy üveg Tokaji, meg egy rúd Pick szalámi ellenében megírták a jegyzőkönyvet, úgy, hogy meg sem nézték az autót, azt diktáltunk be, amit akartunk.
48 óra késéssel érkeztünk meg Riminibe, ahol tovább maradhattunk a kiesett napok miatt. A tulaj elnézést kért az olasz nép nevében, elénekelte az itáliai partizánok dalát a Bella Ciaot kétszer, hozzá ütemesen tapsolt a személyzet, a szakács a mosogató lánnyal együtt lejtett a tiszteletükre egy tarantellát, a főpincér pedig Verdi Rigolettójából elénekelte a Herceg dalát, az Asszony ingatag kezdetűt. Megbocsájtottunk.
Itthon a biztosító korrekten kifizetett mindent, de a taljánok földje sokáig nem szerepelt útvonal tervünkben.
Hogy kedvenc játékosaim ezek után, a maradék szabadságukkal hogyan gazdálkodnak nem tudom. Gyanítom, délre nem mennek ismét, északon hideg van, keleten háború. Nyugaton a helyzet viszont változatlan. Böszörmény, Hajdúdorog, Tiszacsege, remek helyek. És talán az autót sem törik fel.
W.Gy.
