Mintegy három évtized távlatából hogy gondolsz vissza az ominózus bajnoki címre?
Mai napig büszke vagyok arra az eredményre, leginkább azért, mert nem egyik napról a másikra született meg, sokkal inkább a kemény, kitartó munka, és egy hosszú folyamat eredményeként. Azt sajnálom egy kicsit, hogy nem jött össze több siker, mert véleményem szerint abban a csapatban benne volt még a lehetőség az újabb elsőségre.
Honnan indultál, s később mi terelt téged a kézilabdapálya felé?
A háború folytán a Somogy megyei Tabon születtem, öcsém pedig már Németországban. De balmazújvárosi vagyok, később ide kerültem haza. Édesapám református lelkész, édesanyám pedig tanítónő volt. Általános iskolában ismerkedtem meg a kézilabdával, itt Újvároson, majd miután Debrecenbe kerültem, a keriben atletizáltam és kosárlabdáztam.
Játékosként milyen poszton játszottál?
Nem voltam világverő játékos, de balkezesként megfordultam a szélső posztokon, illetve beállóban is.
Edzői pályád meglehetősen korán indult. Mennyire volt egyértelmű, hogy ez a te asztalod?
1963-ban kerültem vissza, s kezdtem tanítani Balmazújvároson testnevelés-történelem szakos tanárként. Épp most volt az ötvenedik évfordulónk az osztályommal, amely 1967-ben végzett. Összeszedtem egy csapatot általános iskolásokból, s elvittem ahhoz a tanárhoz, akihez eleinte edzésre jártam Újvároson. Nagyon csúnyán megvertek minket, mire én elhatároztam, hogy tavasszal visszavágunk. Elkezdtünk dolgozni, és a húszgólos hátrányunkból döntetlent hoztunk össze a következő alkalommal. Újvároson dolgoztam lány és fiú csapattal, később ifikkel, miközben játszottam a felnőtt-együttesben. Majd mikor elment a vezetőedző, játékos-edzőként tevékenykedtem tovább. Szép lassan épülgetett edzői pályám, de egyre jobban magával ragadott, így egyre elhivatottabbá, motiváltabbá váltam.
Edzői filozófiádat, ismereteidet hogyan alakítottad?
Sokat jártam például a megye testnevelőihez, edzőihez, igyekeztem bővíteni ismereteimet. A nemrégiben elhunyt Nagy Jenő bácsi nagyon kemény testnevelő, ugyanakkor kiváló ember volt. Tőle sokat tanulhattam. Mindig bejártam Debrecenbe biciklivel, ott ültem az edzésein, és figyeltem, jegyzeteltem. Akkoriban még nagyon kevés szakkönyvhöz lehetett hozzáférni itt, Magyarországon, így próbáltam külföldi kapcsolataim révén hozzájutni azokhoz. Szóval igyekeztem minden módját megragadni annak, hogy sokrétű tudást szerezzek.
Az Elektromosnál eltöltött esztendőt leszámítva, valamennyi állomáshelyeden sok időt töltöttél el. Ez koncepciózus, távlati gondolkodásra vall.
Mindig a fokozatosság híve voltam, így fontos volt számomra az utánpótlás-nevelés, mely stabilitást adhat a felnőtt-csapatoknak. A balmazújvárosi fiúkkal sikerült úttörő-olimpiát nyernünk, de a lányokkal is döntőben szerepeltünk. Míg Dunaújvárosban megyei osztálytól egészen az élvonalig jutottunk a felnőttekkel. Bár onnan egyből kiestük, hiszen az első osztály viszonylatában fiatal és rutintalan csapatot vezettem, de nagyon sok tanulsága volt számomra is annak az évnek, mert fiatal edzőként rengeteg dolgot megtapasztalhattam. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy gyakorlatilag a semmiből teremtettük meg egy sportiskola alapjait. A kollégákkal kereteket, fazont és tartalmat adtunk neki, így később a dunaújvárosi kézilabdasport bázisaként funkcionálhatott. A koncepció visszaigazolásaként több országos bajnokságot nyertünk ifjúsági és serdülő-szinten, valamint korosztályos-válogatott játékosaink voltak. Ez alapozta meg a felnőtt együttes lépcsőzetes fejlődését, hiszen saját nevelésű játékosokkal értük el az NB1-et 1981-ben. A közvélemény pedig elismerte a munkánkat. Többször hallottam, hogy szép, kreatív kézilabdát játszik a csapat, mindemellett szépszámú közönség követte figyelemmel a meccseinket. Később Debrecenben is a tudatos építkezés, a szisztematikus munka volt a kulcs. Szépen fokozatosan lettünk egyre jobbak, és jobbak, egyik csapatomnál sem máról holnapra született meg az áttörés. Az Elektromosnál eltöltött évem ilyen értelemben is kilóg a sorból, hiszen ott egyből sikerült bajnokságot nyernem a csapattal.
Hogy jött a debreceni megkeresés?
Végsősoron én megyei gyereknek számítok, így kézenfekvőnek tűnt a szerepvállalásom. Több kolléga és ismerős hívott, és egy volt balmazújvárosi kollégám ajánlott a debrecenieknek. Viszonylag gyorsan meghoztam a döntést, mert úgy éreztem, váltanom kell.
Majd munkába álltál. Milyen volt a kezdet?
Egy kiesőjelölt, ámde alaposan megerősített együttest vettem át. Az építkezés időszakában legelső szezonom célkitűzése nem is lehetett más, minthogy benn tartsam a csapatot az élvonalban. Bár valójában már ekkor körvonalazódott az állomány, mely a későbbi sikerek gerincét képezte, én tudtam, hogy rengeteget kell dolgoznunk. Ennek megfelelően bele is vetettem magam a kőkemény munkába. Már akkor sokat követeltem, ugyanakkor a tiszteletet mindig megadtam a játékosaimnak. Viszont az edzésadagok miatt aligha lehettem népszerű. Szlogenné is vált, hogy a Komáromi ugyanazt várja el a lányoktól, mint korábban a férficsapatától. Persze, ez nem így volt, de az elvek megegyeztek. A nők egyébként is hihetetlenül nagy munkabírással rendelkeznek, különösen, ha jól vannak motiválva. Játékosaim viszont sokszor panaszkodtak, és előfordult olyan, hogy egyikük próbált megfúrni az elnöknél, de nem járt sikerrel. Mindenesetre a kezdeti elvárásokat már az első évemben sikerült felülmúlni, hiszen bajnoki negyedik helyezésünkkel jócskán megugrottuk a szezon elején felállított lécet. Ezzel pedig valamelyest sikerült elnyernem a játékosok bizalmát, hiszen visszaigazolást kaptak, és láthatták, hogy van értelme annak a munkának, amit végeztetek velük.
Te már az első perctől biztos voltál abban, hogy lesz hozadéka annak a munkának, amit végeztek a Lányokkal?
Az ember mindig kételkedik, különösen a saját munkájával kapcsolatban. Tartottam magam ahhoz a szisztémához, ami Dunaújvárosban működőképesnek bizonyult. De mindig törekedtem arra, hogy javítsam, elemezzem a hibákat, és a győztes meccsek után is azon őrlődtem, hogy vajon mit és hogyan csinálhatnánk jobban. Már a meccseket követő éjszakát videózással töltöttem, és agyaltam, hogy min érdemes változtatni. Pályaedzőket is a hatékonyabb munka érdekében vettem magam mellé, és őket mindig partnernek tekintettem, megvolt a párbeszéd, a folyamatos véleménycsere. Ott ültünk a padon egymás mellett, előbb feleségemmel, Évával, majd Köstner Vilivel, később az Elektromosnál Zsiga Gyulával. És én rendre meghallgattam az észrevételeiket. Ma furcsállom, amikor egyik-másik vezetőedző ül a pad egyik végén, segítője pedig tőle távol foglal helyet.
A siker záloga tehát is a koncepció volt.
Számomra nagyon fontos volt a tudatosság. Feleségem, Éva a Sportiskolába nyert beosztást, így itt is kialakítottunk egy működő rendszert. Sportosztályokat hoztunk létre a Hunyadiban, a Csokonaiban, később az Irinyiben, ezáltal biztosítva volt a merítés. Továbbá az sem mellékes, hogy a mag, az alapcsapat viszonylag korán kialakult.
Kiesőjelölt együttesből 1985-re Magyar Kupa-győztes, 1987-re pedig bajnoki aranyérmes csapatot építettél. A sikerek a nézőszám terén is komoly gyarapodást eredményeztek.
Én már fiatalkoromban felismertem, hogy milyen hatalmas ereje és varázsa van egy lelkes és odaadó szurkolótábornak. Kereskedelmisként ráláttunk a Bethlen udvarára, ahol a középiskolai csapat a kézilabdameccseit játszotta. Kiváló együttes volt egyébként, hiszen később többen a Dózsában folytatták, NB1-es szinten. De voltak meccsek a Bika mögötti pályán is, ahol kinn volt az egész iskola, a srácok pedig úgy mentek, mint az őrült. Éppen ezért minden klubomnál arra törekedtem, hogy kiszolgáljuk a közönséget, és ezt próbáltam elültetni a játékosok tudatában is. Úgy kell játszanunk, és viszonyulnunk egymáshoz, a sportághoz, a szurkolókhoz, hogy az elismerésre méltó legyen, és kivívja az emberek szimpátiáját. A szuggesztív, látványos és becsületes játékot még a győzelemnél is fontosabbnak tartottam. Így a sikerek mellett számomra az a legnagyobb dolog, hogy hosszú éveken keresztül sikerült kiérdemelnünk a szurkolók támogatását. Ezt jelzi, hogy 100-200 fős nézőseregből teltházat csináltunk! Ezen a ponton pedig már a játékosok is érezték, tudták, hogy bizony megérte dolgozni, mert azt a pluszt, amit az edzésmunkánk során felhalmoztunk, át tudtuk ültetni a játékba. A lépegetős, statikus kézilabda helyett mi inkább rohantunk. Végigrohantuk a meccseket, végigrohantuk a bajnokságot. Az ellenfelek pedig hiába tudták előre, hogy mi fog történni, nem tudták lereagálni. És a nézők ezt élvezték.
Kétségtelen, hogy Magyarországon a csapat megelőzte a saját korát. Ez a fajta játékfilozófia nemzetközi trendekben is úttörőnek számított?
NDK-ban már korábban is láttam mind férfi, mind női vonalon olyan csapatokat, melyek végigrohanták a meccset.
Melyek voltak akkortájt azok a kézilabda-kultúrák, melyek nagyságrendet képviseltek?
A román iskola akkoriban kimagaslónak számított, ötletességben, improvizációban, játékukban rengeteg volt a helycsere és a mozgás. Az északi stílus már sokkal inkább a helytartásos, fizikai erőre épülő kézilabdát helyezte előtérbe. Én ennek a kettőnek az ötvözetét próbáltam megvalósítani.
Sikerült?
Hellyel-közzel. Szerintem lehettünk volna eredményesebbek.
Mi hiányzott ehhez?
Egyrészt vidéki csapat voltunk, amely akkoriban nagy nehézséget, hátrányt jelentett. Másik oldalról, játékosaimat egyre-másra vitték el válogatotthoz, ahol egészen más, taktikai jellegű foglalkozásokon vettek részt hétfőn és kedden. Ugyanis akkoriban ez volt a gyakorlat, és ez a heti edzésadagunkban pótolhatatlan kiesést jelentett. Volt olyan, hogy a hét elején 5-6 játékosomnak tartottam edzést. Szerencsére manapság már más alapokon működik a válogatott összetartások rendszere és tematikája, sokkal inkább jellemző a kompromisszumkészség ezen a téren. Mindezen felül adott volt egy négyfrontos verseny, melyben játékosaimnak a hazai bajnoki- és kupameccseiken felül nemzetközi porondon és a válogatottban is helyt kellett állniuk. És bizony mi mindig mindenhol meg akartunk felelni a közönségünknek. Egész egyszerűen nem engedhettük meg magunknak azt, hogy elengedjük a meccset, és ne tegyünk meg mindent a győzelemért.
Könnyű volt ébren tartani a tüzet a Lányokban?
Jól megértették, mit akarok. Viszont ami érdekes, hogy nem a rangadókra kellett fokozottabban ráhangolnom őket, mert azok előtt mindig nagyon keményen felszívták magukat. A középszerűbb, gyengébb ellenfelekkel szembeni meccsek előtt viszont volt, hogy kitalált történetekkel ijesztgettem őket, nehogy elhiggyék, hogy elég, ha csak kimennek a pályára. Elvégre ezekhez az összecsapásokhoz ugyanúgy kellett a megfelelő készenléti szint.
Voltak kedvenc játékosaid Debrecenben?
Természetesen voltak olyanok, akiket nagyon kedveltem, de tőlük talán még többet követeltem, s nem kerültek kivételezett helyzetbe, ezáltal nem tudhattak erről.
Hogy érhette el az illető az ilyesfajta elismerést?
Az emberi képességei révén. Mindig azt tartottam a legfontosabbnak, és ezen a ponton úgy érzem, egy játékost mindenképpen ki kell, hogy emeljek. Nyilas Tündét, mert a munkabírása, elszántsága minden sportoló előtt példaértékkel bírhat. Az ő tehetsége a szorgalma volt. Mai napig csodálom emiatt.
T.S.