Büszkék lehetünk rá, hogy a cívisvárosból rekordot jelentő, nyolc sportoló szerzett repülőjegyet Tokióba, a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola pedig a vidéki egyesületek közül a legtöbb atlétát delegálta a magyar csapatba. Közöttük volt Kozák Luca, aki az elmúlt években tehetségből állócsillaggá nőtte ki magát a hazai, majd a nemzetközi gátfutás egén, mesterével, Suba Lászlóval évről évre nagyot léptek (mit léptek, ugrottak) előre, a kemény munka gyümölcse pedig a tokiói kvótával érett be igazán.
A 100 méteres gátfutás országos csúcstartója a vártnál kalandosabban indult el a japán fővárosba, ahol elmondása szerint a szigorú óvintézkedések ellenére földöntúli boldogság fogta el, elvégre az olimpia minden körülmények között olimpia. A tokiói napok akklimatizációval, edzésekkel és finomhangolással teltek, július utolsó napján pedig eljött a nagy pillanat, Luca rajthoz állt a negyedik előfutamban. Elmondása szerint nem futotta ki magát, az egyszeri szurkoló persze ebből mit sem vett észre, kávéval a kézben és szemünket dörzsölgetve földöntúli boldogságot éreztünk, hogy a debreceni kedvenc ott lehet az elődöntőben is.
Innen pedig már talán mindenki számára ismerős a történet folytatása, Luca nem ért célba az elődöntőben, így véget ért számára a tokiói olimpia. Ilyen helyzetben a legtöbben talán magunkba fordulnánk, mit sem törődve a külvilággal, Luca azonban a bajban is megmutatta, miért szeretjük annyira, felsegítette a nagyot bukó jamaikai riválisát, az esetről készült kép pedig bejárta a világsajtót. A DSC-SI kiválósága másfél héttel a történtek után a Debreceni Sportéletnek nyilatkozott először, s miközben fájó szívvel mesélt keserédes tokiói emlékeiből, a vonal túlsó végéről igyekeztünk tudatosítani benne, mennyire büszkék vagyunk rá.
„Nagyon meglepődtem, hogy a bahamai lány ilyen jól eljött a rajt után, így már nem a saját ritmusomra figyeltem, ebben pedig benne van a hibázás lehetősége – tekintett vissza az elődöntőre a debreceni gátfutó. – Ez bárkivel előfordulhat, nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni belőle, csupán azt sajnálom, hogy éppen az olimpián történt meg velem. Nem estem nagyot, de eltört a mécses, kijött belőlem a felgyülemlett feszültség, s nagyon szomorú voltam. Amikor láttam, hogy a jamaikai lány is bukott, meglepődtem, hogy nem érkezik külső segítség, azt pedig természetesnek éreztem, hogy felsegítem, egymásban tartottuk a lelket. Nem gondolom akkora hőstettnek, mint amilyen visszhangja lett, de természetesen jól estek a támogató, gratuláló üzenetek, sokra a mai napig nem volt időm válaszolni. A kiesés ellenére nagy élményt jelentett az olimpia, jól éreztem magam a faluban, a szervezésre nem lehetett panasz. Ahogy telnek a napok, egyre inkább előre tekintek, hiszen nincs vége a világnak, az élet megy tovább, még ebben a szezonban háromszor biztosan rajthoz állok.”
Lucát ismerve szívből szóltak ezek a gondolatok, amelyekhez mi mást is fűzhetnénk hozzá: büszkék vagyunk Rád, példakép vagy!
