Nekem nem adatott meg az a megtiszteltetés, hogy debreceninek szülessek, sőt, 12 éves koromig nem is jártam a cívisvárosban. Életemben először 2005. május 21-én volt szerencsém ide látogatni. Igen, aznap. De nem a meccsre jöttünk. Családi kirándulás volt azon a bizonyos szombat délutánon, úgyhogy a célpont – kisebb testvéreim miatt az Ötholdas Pagony volt. Néhány méterre az Oláh Gábor utcai Stadiontól, ahol az emberek már gyülekeztek, hiszen aznap fogadta a Loki a Pécset, immár bajnokként. Rengetegen jöttek ki jegy nélkül, nyilván nekünk sem volt, hiszen nem is ezért jöttünk. De apám csak odavitt a kerítéshez, hogy érezzük kicsit a hangulatot. És ekkor egészen elképesztő módon odajött hozzánk egy férfi, közölte, hogy van két jegye, de közbejött neki valami, ezért eladná. Nem akar nyerészkedni, pontosan annyiért adja, amennyiért vette. Hogy a több ezer ácsorgó közül miért pont hozzánk jött oda, fogalmam sincs, de apám igazi hősként gondolkodás nélkül megvette tőle. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan magyarázta meg a család többi tagjának, hogy akkor még 2-3 órát töltsenek el nyugodtan a játszótéren, mert itt bizony nem lesz hazaút egy darabig, de engem ez a legkevésbé sem érdekelt. Na, ez az én sztorim az „oláhgabival”.
Talán véletlen, talán szimbolikus, hogy éppen ebben az évben mutatták be a Huligánok című (eredeti címe: Green Street Hooligans, megjelenés éve: 2005) filmdrámát, aminek középpontjában a West Ham United legvérmesebb szurkolói állnak. Az alapvetően fiktív, de a sportban járatosak számára is hihető és élvezhető alkotás főhőse, a WHU vezérszurkolója számára a futball, azon belül is a kelet-londoni klub jelenti az életet (és SPOILER: a halált). Az ő és társai fanatizmusa nagyon jól érzékelteti, mit is jelent a rajongóknak a United. És persze mit is jelent az Upton Park (másik nevén: Boleyn Ground), a legendás stadion. A szentély. Ha Pete Dunham, a film főhőse „tudta volna”, mivé lesz alig több mint 10 év múlva a létesítmény, minden bizonnyal úgy érezte volna magát, mint Boka Jánosék a vörösingesek legyőzése után. Ahogy ugyanis a Pál utcai fiúk grundja, úgy az Upton Park helyére is egy modern üzlet- és lakóépületet álmodtak meg. Abba már bele sem merek gondolni, hogy az amerikai kultúrát igencsak lenéző Pete mit szólt volna ahhoz, hogy egy Dave Bautista és Pierce Brosnan fémjelezte akcióthriller, a Végeredmény (eredeti címe: Final score, megjelenés éve: 2018) forgatási helyszíneként szó szerint felrobbantottak néhány szektort. 112 év és mintegy kétezer West Ham-meccs után így, megszentségtelenítve ért véget az Upton Park dicső története. A csapat egyébként eddigre már természetesen elköltözött, új otthona 2016-tól kezdve a négy évvel korábbi, londoni ötkarikás játékokra épített Olimpiai Stadion lett, amely csaknem kétszer több néző befogadására alkalmas.
És most ismét begördül a mi Lokomotívunk. Összefoglalva az eddigieket: adott két nagymúltú csapat (West Ham és DVSC) egy katlanszerű otthonnal, amelyhez megannyi emlék köti a szurkolókat (Upton Park és Oláh Gábor utcai Stadion), aztán viszont jön a költözés egy nagyobb, de – ne beszéljünk mellé – egyelőre kevésbé félelmetes stadionba. Döntsük meg a tabut és mondjuk ki (a kritikusabb rajongók úgyis sokszor megteszik): „az oláhgabin sokkal jobb volt a hangulat.” Biztató azonban, hogy a West Ham hasonló folyamaton ment keresztül és megtalálta a kiutat. Na persze nem elsőre. Az új aréna minden igényt kielégített, de valahogy hiányzott a varázsa. Nem a létszámmal volt a gond, a klub könnyedén el tudott adni 60 ezer bérletet is, a lelátó és a pálya közötti távolság azonban komoly gondot okozott. Amíg a régi otthonban a szurkolók leheletét is a tarkójukon érezték a játékosok, addig itt a futópálya miatt jóval kevésbé érvényesül a futball semmihez sem hasonlítható hangulata. Mindennek a tetejébe a West Ham vezetése nem sokkal a költözés után – észlelve a problémát, de a lehető legmegalázóbb módon próbálva megoldani azt – egy Southampton elleni derbin előre rögzített szurkolói morajt játszott le, hogy rásegítsen az atmoszférára. Óriási felháborodás lett belőle. Talán nem véletlen, hogy a csapat is egyre gyengébb eredményeket produkált: az Upton Park utolsó szezonjában még Európa Liga-indulást jelentő hetedik hellyel ünnepelt az együttes, a következő szezonokban azonban visszasüppedt a középmezőnybe, sőt, 2020-ban majdnem ki is esett. Hogy ezt követően mi történt, azt talán maguk az érintettek sem tudják megmagyarázni. Az elmúlt két idényben ugyanis a WHU stabilan befészkelte magát a világ egyik legerősebb bajnokságának nemzetközi kupaszereplést jelentő helyeire, idén ráadásul csodával határos módon az elődöntőig jutott az Európa Ligában. Ma már hiába bömböltetnének bármit is a hangszórókból, nincs az a decibel, amit ne ordítanának túl a bordó-kék szurkolók, egyszerűen hátborzongató a hangulat a meccseken. A közönség és a csapat megtalálta a közös hangot, és jelen pillanatban a West Ham-jelenség az egyik legjobb sportsztori Európában.
Hogy hogyan juthatunk el ide, vagy legalábbis hogyan tudunk a magunk szintjén hasonló fejlődést bemutatni, egy másik kérdés. De az biztos, hogy én meg akarom adni a fiaimnak azt az élményt, amit 2005. május 21-én átéltem: egy teltházas Loki-meccset. Ha a West Ham-nek sikerült néhány év alatt átlendülni a holtponton, akkor én is reménykedhetek, ugye?
Horváth Zoltán
