Van egy ember, aki már nem lehet itt köztünk, s nem ünnepelhet együtt egykori játékostársaival, barátnőivel. Egy ember, akit mindenki szeretett, és aki még egy ilyen kivételesen erős és összetartó közösségben is kapocs és vezér tudott lenni. Egy ember, aki természetesen játékosnak sem volt utolsó, hiszen a DVSC egyik kulcsfigurájaként 197 bajnoki mérkőzésen 640 gólt szerzett, szerepelt a magyar válogatottban. Ám nagyságát jól mutatja, hogy ez szinte semmi ahhoz képest, amit ő társainak, csapatának jelentett. Űrt hagyott maga után, nélküle a legendás bajnokcsapat már sohasem lesz teljes. Emlékét azonban örökké őrizzük, és lélekben most is itt van. Mosolyog, s megnevettet. Szóljanak most róla társai és edzője, akik egytől-egyig szerették, becsülték őt.
Tóth Rózsa: Minden reggel vele kelek, hiszen a közös képünk ki van téve a falamra. Még ő hozta el nekem egy névnapomra. Zsuzsi egyébként egy nagyon erős és szívós nő volt, aki minden téren helyt tudott állni. Rengeteg emlékem kötődik hozzá, melyek nélkül úgy gondolom, sokkal kevesebb lennék. Ő volt a legjobb barátnőm, és hiába ápolok nagyon jó viszonyt a többiekkel, Zsuzsi nélkül a közelgő ünnepségen is kicsit egyedül fogom érezni magam. Nehéz elfogadni, hogy ilyen igazságtalan az élet.
Mindig nagyon sokat főztünk, takarítottunk, hiszen éveken át laktunk együtt az Akadémia utcán, és az csak könnyebbséget jelentett, hogy mindketten hasonlóan igényesek és rendszeretők voltunk. Jól ismertem a családját, sokat jártunk ki együtt Bujra. De jóformán minden mást együtt csináltunk. Edzéseken egymás mellett futottunk, míg meccseken egymás mellett védekeztünk.
Volt két teljesen ugyanolyan, kék színű kis kemping biciklink, majd mikor elmentünk kávézni, összetámasztottuk őket. Lakat azonban nem volt nálunk, mire ráeszméltünk, el is lopták őket. De nem felejtem el azt sem, amikor Ebes-Szoboszló távolságot tettünk meg gyalog, éjszaka, miután egy születésnapra menet lekéstük a buszt. Féltünk, szorítottuk egymás kezét. Majd miután kiköltözött Hollandiába, minden évben meglátogatott, amikor hazajött. Felkerestünk régi ismerősöket, hülyéskedtünk, elmentünk strandra. Egy idő után pedig én is rendszeresen kimentem hozzá.
Erős barátságunk titka abban rejlett, hogy mindketten hasonló személyiségek voltunk, már csak abból kifolyólag is, mert azonos neveltetést kaptunk, s hasonló mintákat hoztunk otthonról. Mindketten tudtuk, hogy a munka visz minket előre. Párszor kifutottunk Pallagra, de az egyszer sem merült fel bennünk, hogy ügyeskedjünk, és lecsaljunk valamennyit a távolságból. Ő ugyan nem tartozott a legtehetségesebb játékosok közé, de hatalmas szíve volt, és köztünk a pályán is működött az összhang.
Szilágyi Katalin: Zsuzsi remek ember volt, úgy a kézilabdapályán, mint a magánéletben. Mi a pályán egymás mellett kézilabdáztunk, és ő minden helyzetben nagyon önzetlenül játszott. Világéletében a társakat és a csapatot részesítette előnyben, mindent megtett a másikért, a családjáért. Ez a tulajdonság pedig nagyon jól jellemezte őt emberként is. Életünk és pályánk szinte teljesen összefonódott, hiszen fiatalkorunktól kezdve együtt játszottunk. Előbb a Volán Dózsában, majd a Lokiban, végül Hollandiában, míg a válogatottban sokáig szobatársak, itt Ruermond-ban pedig szomszédok voltunk. A házainkat elválasztó kerítést átalakítottuk, s kisebbre építettük, így a gyerekek tudtak együtt játszani, s nekünk is csak át kellett lépni rajta, ha látni akartuk a másikat. Nagyon jól főzött, mindig együtt ünnepeltük a születésnapokat, de azon felül is sokat jártunk össze megbeszélni, hogy kivel mi történt. Barátnők voltunk, mindenben számíthattam rá. Hiányzik.
Tóth Ildi: Zsuzsival az első találkozásunk a legkedvesebb emlékem. Nyíregyházára jártam gimnáziumba, ahová egy év múlva Zsuzsi is járt és már az érkezését többször beharangozta a testnevelő tanárunk, aki a kézilabdacsapat edzője volt, emellett rokoni kapcsolatban álltak. Egész elsőéves korunkban mondta, majd jön az unokahúga, aki magas és fantasztikus keze van, milyen jó lesz a csapatba. Kerestük is a lányokkal a következő tanévnyitón, az új tanulók közt, vajon ki is lehet, akit egész évben emlegetett az edzőnk. Aztán észrevettük. Nem volt nehéz dolgunk, mert egy fejjel kiemelkedett a többiek közül, de már akkor is próbálta összehúzni a vállát, ne tűnjön olyan magasnak. Mielőtt bemutatták volna nekünk, tudtuk, biztos, hogy ő a Nagy Zsuzsi. Ez az emlék nagyon megmaradt bennem.
Kádárné Ica: Zsuzsi kilenc évig a párom volt edzéseken, nagyon szorosan kötődtem hozzá, nagyon szerettem. Mindig mondta nekem: „Főzzél már bablevest csülökkel, mert nagyon finoman készíted”. Ez volt Zsuzsi kedvenc étele.
Edzőtáborban voltunk külföldön, az Isztriai-félszigeten, egy szobában is aludtunk, jött az ötlet, lógjunk ki a tengerpartra. Ötletet tett követte, volt sötétkék mezünk, úgy okoskodtunk, az sötétben nem látszik, kifordítottuk a mezünket, ne virítson a nagy fehér szám, Ákos nehogy megtudja, mi lógtunk ki, de arról elfelejtkeztünk, hogy a mezszám kifordítva is ugyanúgy látszik, mint rendesen. Mondanom sem kell, egyből lebuktunk, Ákos a szám alapján tudott minket azonosítani. De millió emlék van szerencsére, sok huncutságot megcsináltunk.
Csapó Erika: Zsuzsival mindketten átlövők voltunk, és mindig a legjobb labdákat választottuk ki, melyeket aztán féltve őriztünk, hogy csak mi használhassuk. Mikor év elején jöttek az új labdák, „vérre menő” csatákat vívtunk, melyikünk szerzi meg a legjobbat és ez minden évben lejátszódott.
Pusztainé Kalocsai Erika: Sokat cikiztük, cikizték őt amiatt, hogy nem volt erős a lövése. Játszottunk egyszer a Vasas ellen idegenben, akkor bajnokesélyesek voltak, Zsuzsi pedig lőtt egy egyenes felső kapufát, ami után a labda kidurrant, és ki kellett cserélni. Mondta is egyből, ezek után senki ne mondjon olyat, hogy ő nem tud erőset lőni, és mint a véres kardot, úgy hordozta körbe a kidurrant labdát, mondván, itt erre a bizonyíték.
Böcking Katalin: Nagyon szerettem Zsuzsát, ő mindig úgymond istápolta a fiatalokat, anyáskodó típus volt, aki mindenben segített minket. Sziszi egy külföldi túránk előtt megsérült, s úgy alakult a kerethirdetésnél, hogy Ákos bá’ azt mondta, engem most nem tudnak kivinni, mert kell plusz egy orvos, aki kiutazik a csapattal. Zsuzsa fejéből viszont kipattant egy ötlet, és a saját meccspénzükből kivittek engem. Nagyon ritka az ilyesmi a profi világban, és ez a történet is tökéletesen tükrözi Zsuzsa emberségét, önzetlenségét. Nagyon jól összefogta a csapatot, szerintem nincs olyan ember, aki ne szerette volna őt. Borzasztó, hogy már nincs közöttünk.
Bojtor Jolán: Zsuzsa nagyon közel állt hozzám, jó barátnők voltunk, mindenben megértettük egymást. Sokszor mentem ki hozzá a szüleihez Bujra, beszélgettünk, buliztunk, kapáltuk a kukoricát. Rengeteg mindent csináltunk együtt.
Néha persze összeszólalkoztunk. Egy alkalommal hiába mondtam neki, hogy nem megyek a városba, ő tartotta magát ahhoz, hogy velem jön. Merthogy nekem elsők között volt autóm az akkori csapatból, és az volt a szokás, hogy edzések között felfuvaroztuk a társakat a belvárosba, ahol aztán mindenki azt csinált, amit akart. Nekem viszont a Kartács utcán volt dolgom, de Zsuzsa jött velem, mire én ráparancsoltam, hogy szálljon ki, majd otthagytam. Ekkor volt egy kis mosolyszünetünk, de nem tartott sokáig, durván egy fél edzést bírt ki anélkül, hogy ne szóljon hozzám. Számomra feldolgozhatatlan, hogy elment.
Szántó Anna: Volt Zsuzsának egy nyírbátori barátja, kimentünk hozzá, jött Bojtor Joli is. Ám ez a találkozás éjszakai fürdőzésbe fulladt. Bemásztunk a strand területére, persze, engedély nélkül, és csobbantunk egyet. Zsuzsi mosolya egyébként mai napig előttem van, hiszen mindig jókedvű, mosolygós ember volt.
Lajter Imréné Hüse Judit: Emberileg csak jókat tudok elmondani róla. Megértő és segítőkész volt, mindenben számíthattunk rá, nem volt olyan probléma, amelyben ne segített volna. Az ő nevét a létező legnagyobb betűkkel lehetne felírni az égboltra.
Medgyessyné Sáfi Márta: Mi egymást hülyeségből csak Oszinak, meg Gyuszinak szólítottuk. Amikor Rozival rejtvényt fejtettünk, Zsuzsa mindig szívatott minket a megoldásokkal. A pályán nagyon jól megértettük egymást, szinte olvastunk a másik szeméből.
Komáromi Ákos: Zsuzsa nem volt tehetséges kézilabdázó. Többen mondták nekem, hogy nem tudok majd belőle NB1-es játékost faragni. De ő volt a legszorgalmasabb, legmegbízhatóbb emberem, így alapembere volt a csapatnak, vezére a védekezésnek, és indítani is nagyon jól tudott. Sose felejtem el, milyen szép levelet írt nekem Gábor fiam elvesztése után. Nem sokkal később pedig ő is elment.
Kedves Zsuzsa!
Te már odafönn vagy, mi pedig idelenn. Hatalmas a távolság, mely szeretteidtől, barátaidtól, játékostársaidtól elválaszt, és hatalmas az űr, melyet magad után hagytál. Ezen nem változtathatunk. Mégis úgy érzem, Te valójában soha nem mentél el. A hozzád fűződő ezernyi, és meg annál is több emlék örökre bennünk él. Szeretetteljes mosolyoddal, segítő kézfogásoddal, biztató szavaiddal együtt. Ugyan megszólítani, s beszélgetni sajnos már nem tudunk, ezért csendben, a legnagyobb szeretettel emlékszünk Rád. Mint azt a fentiek bizonyítják, kivételes ember voltál. S egy napon majd újra ugyanaz a nagyszerű csapat lesztek, mint egykor. Csak légy türelemmel.
T.S.
