Ha röviden, néhány szóban össze kellene foglalnod egyedülállóan hosszú és sikeres debreceni pályádat, mi jutna eszedbe?
A siker, a barátság, a rengeteg utazás, és a szurkolók elképesztő szeretete.
És ha hosszabb formában kérnénk ugyanezt?
Sikeresek voltunk, elvégre kétszer elhódítottuk az EHF-kupát. A debreceni éveknek köszönhető az is, hogy sok barátot szereztem. Ezen a ponton mindenképp kiemelném Sipos Évát, akivel együtt kézilabdáztunk a Sportiskolában, majd a DVSC-ben, és a mai napig nagyon szoros kapcsolatban állunk. A Hódos légkörét, a folyamatos teltházat, és az emberek soha nem csillapodó rajongását pedig tényleg lehetetlen elfelejteni. Amikor jöttünk haza az EHF-győzelmünk után, százak vártak ránk a repülőtéren, a Tótfalusi-téren gyakorlatilag a buszról sem tudtunk leszállni, annyi ember gyűlt össze. Ezeket az élményeket szavakban nem is tudom kifejezni. Egyébként más szempontból is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen együtt játszhattam a bajnokcsapatból Tóth Ildivel, Szántó Annával, Szilágyi Katival, mindemellett a fiatalabb korosztálynak, és a később EHF-címeket szerző garnitúrának szintén részese lehettem. Akkoriban nagyon sok saját nevelésű játékos kézilabdázott a DVSC-ben, így mindig jó csapataink voltak.
Hogyan kezdődött, hol nőttél fel?
Monostorpályiban, majd ott jártam általános iskolába is. Szüleimnek nagyon sokat köszönhetek, hiszen mindenben támogattak, gyerekkoromban, és sportolói pályám során egyaránt. Egyetlen kérésük a kézilabdázással kapcsolatban az volt, hogy ne menjen a tanulás rovására, ám szerencsére ebből a szempontból soha nem volt gond.
Mikor terelődtél a sportolás irányába?
Általános iskolában szerencsére nagyon nagy hangsúlyt fektettek a sportra, így minden ott kezdődött. Rendszeresen jártunk például atlétikaversenyekre.
Ezzel szemben mégis a kézilabdapályán találtad meg a számításaidat. Hogyan történt?
A Debreceni Sportiskola a testnevelő-tanárok javaslatai révén a környező falvakból, településekről összeválogatta a fiatalokat, akik bekerültek egy kiválasztótáborba. Innen a következő lépcsőfokot a csapatba kerülés jelentette, mely nekem nyolcadik osztályos koromban sikerült, és már abban az évben bejártam Debrecenbe edzésekre, heti két alkalommal. Akkoriban az ilyesfajta önállóság nem számított szokványosnak.
Nem gyűlt meg a bajod a helyzettel?
Nem, hiszen rendre célkitűzéseket fogalmaztam meg magamban, és minden erőmmel arra törekedtem, hogy megvalósítsam azokat.
Beállós posztra hogyan kerültél? A falban való folyamatos gyűrődés nem jelentett nehézséget számodra?
Eleinte átlövő pozícióban próbálkoztam, viszont az számomra nem volt az igazi. Szélre talán túl magas lettem volna, ellenben beállóban megtaláltam a helyem, annak ellenére, hogy rendesen próbára tettek a védők. Volt is egy komoly térdsérülésem, mely az egész pályámat végigkísérte. Több évig keresztszalag nélkül játszottam.
Szüleid elvárásának sikerült megfelelned, sport mellett is ment a tanulás?
A Kereskedelmi Szakközépiskolában érettségiztem, 1989-ben, és viszonylag jó tanulónak számítottam. Ezt követően kaptam szerződést a DVSC-nél. Nagy volt az öröm, már csak azért is, mert ha belegondolok, nem igazán volt elképzelésem arra vonatkozóan, hogy mihez kezdenék civilben. Elvégre érezhető jelei voltak annak, hogy jó úton járok. Ha a létszámhiányos helyzet úgy hozta, ifijátékosként több alkalommal részt vehettem felnőtt edzéseken is.
Mikor dőlt el végleg, hogy profi kézilabdázó leszel? Soha nem voltak kétségeid?
Fokozatosan alakult ez ki bennem, ám az igazat megvallva, nagyon kicsin múlt, hogy ne legyek NB1-es játékos. 14-15 éves koromban volt egy kisebb holtpontom, abba akartam hagyni, miután egy olyan edzőhöz kerültem, akivel nem igazán találtam meg a közös hangot. Anyukám azonban megfogta a kezem, elmentünk Komáromi Ákosné Éva nénihez, és vázoltuk neki a problémát. Ő akkoriban az ificsapatot irányította, és felajánlotta lehetőségként, hogy fiatalabb korom ellenére eddzek velük. Örömmel elfogadtam, dacára annak, hogy túl sok játéklehetőséget nem kaptam, hiszen 2-3 évvel idősebb játékosok alkották a keretet.
Egy másik történet: Köstner Vili, aki akkoriban a Közút edzője volt, rendszeresen vitt magával játékosokat a Sportiskolából Olaszországba, Teramo-ba, ahol parkolóban felfestett pályákon játszottunk. Egy beszélgetésünk alkalmával így szólt hozzám: „Tündi, én megmondom neked őszintén, belőled soha nem lesz NB1-es játékos!” Ez a momentum nagyon megmaradt mindkettőnkben, hiszen később együtt nyertünk két EHF-kupát, de még ma is gyakran szóba kerül, és olyankor mindig mosolygunk rajta.
Abban az időpillanatban sem szegte kedvedet a jóslata?
Nem kifejezetten. Sőt, talán ez adott egyfajta lökést ahhoz, hogy megmutassam, igenis képes vagyok rá. Persze azzal világéletemben tisztában voltam, hogy nem tartozok a legtehetségesebb játékosok közé, de a szorgalmam ezt valamelyest kompenzálta, hiszen minden helyzetben a maximumra törekedtem.
A DVSC-ben együtt dolgozhattál a legnagyobb debreceni edzőlegendákkal, és több kiváló szakemberrel. Volt olyan közöttük, akitől nagyon sokat kaptál?
Nem szeretnék senkit kiemelni, mert én minden edzővel együtt tudtam működni. Mindegyiküket elfogadtam, tiszteltem, a feladataimat pedig becsülettel végeztem, edzéseken és mérkőzéseken egyaránt. Így nem volt, nem lehetett probléma.
Olyannyira nem, hogy Komáromi Ákos tavalyi interjújában téged nevezett meg kedvenceként, kiemelve, hogy legfőbb erényed, és tehetséged a szorgalmad volt. Hogy estek a szavai?
Ez óriási megtiszteltetést jelent számomra, hiszen Ákos játékoskoromban, teljesen érthető módon, nem adott hangot ennek. Persze, azt mindig éreztem, hogy kedvelnek az edzők. A nyilatkozata után egyébként Pusztainé Era hívott fel, gratulált, de én elképzelni sem tudtam, hogy miről van szó. Meglepő, egyben jóleső szavak voltak.
Felnőttpályád elején könnyen ment a beilleszkedés? Mikor jutottál kulcsszerephez?
Eleinte nem kaptam túl sok lehetőséget, de voltak pillanatok, melyek a lelátóról is hatalmas élményt jelentettek, az edzéseken pedig ugyanúgy tettem a dolgom, mint addig. Majd amikor Ákos szólt, hogy szerinte megérettem a komolyabb szerepre, jött egy csuklótörés, mely révén hat hétig a pályán kívülre kényszerültem. Miután felépültem, fokozatosan jutottam egyre több játékperchez.
Volt kiemelkedő periódusa ennek a másfél évtizednek?
Mindegyik csapatnak, és időszaknak megvolt a maga szépsége, így mindig jól éreztem magam. Természetesen a legnagyobb sikereket 1995-ben és 1996-ban értük el, de egyébként debreceni pályafutásom minden pillanatára szívesen gondolok vissza. Időnként visszanézem youtube-on a régi felvételeket a meneteléseinkről, és olyankor sok minden beugrik. Nem tagadom, jó érzés feleleveníteni azokat a pillanatokat.
Az EHF-győzelmekkel sokat üldözött célt sikerült megvalósítani, hiszen a DVSC európai meneteléseit mindaddig elveszített finálék szegélyezték. Mi kellett a sikerhez?
A Fortuna nem állt a csapat mellett a korábbi döntőkben, de mi minden meccsen annak szellemében léptünk pályára, hogy nyerni fogunk, és szerencsére a sors visszaadta azt, amit korábban elvett, hiszen mindkét alkalommal idegenben lőtt több gólunknak köszönhetően ünnepelhettünk. Emellett itthon is sok emlékezetes csatát vívtunk a Fradival, Győrrel, és bizony akadtak nehezebb időszakok is a klub életében. Nem felejtem azt sem, amikor Székesfehérváron az esélytelenek nyugalmával léptünk pályára, ám Borók Rita időntúli szabaddobásgóljának köszönhetően mégis nyerni tudtunk.
Nehéz volt pontot tenned pályafutásod végére?
Minden sportoló életében eljön az idő, amikor már a civil életre kell fókuszálni. Ez elkerülhetetlen, ugyanakkor nem túl egyszerű. Bevallom őszintén, amikor a klubnál közölték, hogy már nem annyira számolnak velem, úgy éreztem, vége mindennek. Ezzel együtt szerencsés voltam, hiszen még játékoskoromban elkezdhettem dolgozni itt a boltban. Élvonalbeli pályám után pedig lehetőségem nyílt Hajdúnánáson játszani. Emlékezetes két és fél év volt, hiszen Buglyó Oli, Halcsik Ildi, valamint Szász Maca személyében egykori csapattársakkal kézilabdázhattam ott, és beálló létemre a második évemben gólkirályi címet szereztem, amire kifejezetten büszke vagyok.
Mondhatjuk, hogy sikeresen vetted a civil élet akadályait. Szereted a munkádat?
Ebből a szempontból tényleg nagyon szerencsés vagyok. Tizedik éve a Szertár Sportbolt üzletvezetőjeként dolgozok, rengeteg a munka, reggeltől-estig, de jól érzem itt magam. Sokszor kérdezgetnek arról, hogy hiányzik-e a sport, ám a teendőim maximálisan lekötnek, így időm sincs arra, hogy ezen gondolkozzak.
Igazi DVSC-család vagytok, hiszen párod, Bereczky Attila a kézilabdaklub sajtófőnöke, fiad, Bence pedig futballozott a Loki utánpótlásában.
Így igaz. Fiam még mindig focizik, ami érdekes, hogy épp Monostorpályiban, ahol edzi az ificsapatot is, emellett futsalozik, és jogásznak tanul. Rendszeresen járunk a meccseire. Kézis lányaink hazai találkozóiról pedig szintén nem hiányozhatok.
A sport valamilyen aktívabb formája is jelen van még az életedben?
Amikor időm engedi, spinning-elek, ritkábban biciklizek.
Nyilas Tündének minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.
