Fotó: A szerző felvétele
A jóhoz könnyű hozzászokni. Hétfő délelőtt izgatottan kerestem a távirányítót, aztán csalódottan láttam, hogy a közszolgálati adó tollaslabdát sugároz, pedig egyébként azt is szívesen nézem. Azért biztos, ami biztos, rápillantottam a naptáramra, nincs-e véletlenül felírva, hogy indulnom kellene a Nemzeti Atlétikai Központba, de nem volt – gyorsan elillant a kilenc nap, véget ért az atlétikai világbajnokság.
Azóta többen is mondták, hogy hiányzik a vb, voltak köztük olyanok, akik korábban nem követték a sportágat, mostanra viszont sorrendben tudják a hétpróba versenyszámait, képben vannak Gianmarco Tamberivel és Noah Lyles-szal, és a fiatal magyar atlétákat is megismerték. Augusztus közepén Magyarországra figyelt a sportvilág, hazánkban reflektorfénybe került az atlétika – a debreceni atlétika is, miután öten is képviselték a cívisvárost a világbajnokságon.
Ha engem kérdeznek, nekik már nem kellett bizonyítaniuk. Megtették azzal, hogy indulási jogot szereztek, rászolgáltak arra, hogy a nagyszínpadon, több tízezer szurkoló előtt mutathassák meg magukat. Persze, mindenki akkor szeretné a legjobbját futni, ugrani és dobni, amikor igazán számít, de csak reményeink lehettek, elvárásaink már nem.
A reményből valóság lett, amikor Klekner Hanga 450 centiméteres egyéni csúcsot ugrott, a jelenlegi legjobb rúdugrónkat vastapssal köszöntötte a közönség. Előzetesen abban is bizakodtunk, hogy Kozák Luca megy egy kört női 100 gáton. Így történt, sőt, majdnem megdöntötte az országos csúcsát, és ha nem esik el az elődöntőben mellette futó amerikai Masai Russell… A 13. hely mindenesetre csodálatos, ahogyan Kerekes Gréta futását is jó volt átélni a helyszínen, hát még az országos csúcsot, amelyet a 4×100-as váltóval ért el! Szépen helytállt gerelyhajítónk, Szilágyi Réka és magasugrónk, Török Gergely is, mindketten olyan élménnyel lettek gazdagabbak, amely pályafutásuk végéig elkíséri őket.
Az élményből nekünk, szurkolóknak is jutott. Örömükben kiabáltunk, amikor fennmaradt a léc, szomorkodtunk, amikor leesett. Hüledeztünk a klasszisok emberfeletti képességein, jót nevettünk a zabolázhatatlan kabalafigura, Youhuu mutatványain, szívünkre tett kézzel hallgattuk a Himnuszt, amikor Halász Bencének játszották. És büszkék voltunk azokra, akik szűkebb pátriánkat képviselték.
Ahogy a Debreceni Sportcentrum Kft. ügyvezetője, Becsky András mondta, a debreceni atlétika a csúcsra ért – ezzel nem tudok, nem is szeretnék vitatkozni. Aztán ki tudja, talán van még ennél is feljebb.
P.G.
