Senánszky Zsolt: „büszkeség helyett boldogságot érzek, ha a lányaimra gondolok”

Nem csupán az uszonyosúszás, illetve az úszás történéseit követők számára cseng ismerősen a Senánszky név, hiszen az uszonyosok legnagyobb géniusza, Petra, és a sportágban korábban szintén szép eredményeket elérő Flóra mellett az apuka is élsportoló volt. Az 52 éves Zsolt a debreceni kosárlabdázás ikonikus alakja volt 2000-beli visszavonulásáig, most három lány – Vera, Petra és Flóra – boldog édesapja.

0

apaval-300x150 Senánszky Zsolt: „büszkeség helyett boldogságot érzek, ha a lányaimra gondolok”Fotó: Magánarchívum

A korábbi kiváló sportoló egy szenior minitornán játszott Debrecenben interjúnk elkészülte előtti napon, nem csoda, hogy jólesett egy pohár sörrel a kezünkben beszélgetni majdnem három órát. A csevely kivonatát alább olvashatják.

Bár gyakran megfordulsz a munkád okán a cívisvárosban, ezúttal a mozgás játszotta ebben a főszerepet.

Igen, van egy 20-25 fős mag, köztük például szegediek, nyíregyháziak, akikkel rendre összejövünk egy-egy szenior minitornára. A többiek tizenegy éve játszanak együtt öregfiúkként, de én egy kicsit elengedtem magam, de két éve lefogytam. Akkor mondtam azt, hogy na, most már elmegyek kosarazni, és valószínűleg nem fogok megsérülni a súlyom miatt.

Olyan nagy volt az a súly?

Igen, 176 kilóval „mérlegeltem”. Oké magas vagyok, de akkor az a súly már egy kicsit soknak tűnt. Azt mondtam a barátomnak, hogy amennyiben 150 kilogramm alá megyek, akkor játszani fogok, ez történt két éve. Azóta járok rendszeresen.

Anno mennyi volt a versenysúlyod, amikor aktív sportoló voltál?

118 kiló. Szóval még lenne hová faragnom a testsúlyomból… Az az igazság, örök fogyókúrázó vagyok. Már játékosként, Ráthonyi Tamásnál is fogynom kellett állandóan. A magam negyven napos böjtjét mindig betartottam, két nap alatt. Keddre már végeztem…

Élsportolóként is gondjaid voltak a súlyoddal?

Nyáron kicsit elengedtem magam, de amint elkezdődtek az edzések, pár hét alatt visszatértem a kellő súlyomhoz. Illetve akkor annyit tréningeztünk, hogy megehettem mindent. Az volt a gond, hogy amikor felhagytam a kosárlabdával, a kaja mennyiségével nem álltam le, ugyanannyit ettem. Valójában jó minőségű ételeket fogyasztok, csak elég sokat. Azért jó, hogy újra játszom a szeniorok között, mert ez kordában tartja az alakomat valamelyest. Jól is akartam játszani, ha már felmegyek a pályára, legyen valami sportértéke is, plusz megsérülni sem szeretnék. Ha már eddig megúsztam, azt kihagynám: ugyanúgy bemelegítek, bokavédővel játszom, tehát figyelek a részletekre. 4-6 hetente volt egy meccs az öregfiúknál, közben úsztam, futottam, ez segített abban, hogy ne hízzak vissza. A pandémia mondjuk betett ennek tavaly, hiszen zárva voltak az uszodák, a konditermek, tornákat sem tudtunk rendezni, reméljük, ez már nem tér vissza!

Ezek szerint aktív korodban is elkerültek a komolyabb sérülések.

A nagyobbak el, egy-két kisebb sérülésem akadt, de viszonylag hamar felépültem belőlük. Egyszer kifordult a térdkalácsom, de három hét múlva már játszottam. 28 évesen elszakadt a bokaszalagom, de azt mondták, abban a korban már inkább nem műtik meg. Úgyhogy játszottam tovább. Előfordul a sportban, hogy nem számít az „áru” állapota, csak menjen a show tovább. Mindig azt mondtam, a jóisten adott egy súlyos testet, de adott hozzá megfelelő csontozatot és szalagokat is. Illetve mindig nagy hangsúlyt fektettem az alapos bemelegítésre, nyújtásra. Nagyon laza voltam, a spárgát még most is majdnem teljesen meg tudom csinálni.

Ezt a fizikális felépítést és teherbírást otthonról, a szülőktől hoztad?

Apu magas, 185 centi, de az ő apukája sem átlagos volt, tehát volt genetikai előzménye annak, hogy én 201 cm voltam a pályán, de most már megyek össze, csak 199 centi vagyok.

Volt tehát kiktől örökölniük a lányaidnak is a sudár termetüket.

Igen. Sőt, Vera lányom, a legnagyobb, még Petránál és Flóránál is magasabb kicsit.

Mivel telnek a mindennapjaid, miből és hol élsz most?

Annak idején, még a kosár mellett a feleségemmel felépítettünk egy állateledel- és akvarisztika nagykereskedést. Ez egy kis garázsból, sőt egy biciklitárolóból nőtte szépen ki magát a mostani szintre. Elváltunk, de az üzletet együtt csináltuk továbbra is. Úgy voltunk vele, elvégre a lányoknak csináljuk, nem magunknak. Aztán szegény Ibolya meghalt, és azóta egyedül foglalatoskodom az üzlettel. Váltani már nem tervezek, hiszen átlátom az üzlet ezen részét, ráadásul vele ketten ötven évet beleöltünk az életünkből. Négy sráccal dolgozom együtt, Debrecenben, egy ipari raktárban van a székhelyünk.

A kétlakiságod pedig annak köszönhető, hogy a barátnőddel is igyekszel minél több időt tölteni.

Aki már a feleségem, mert tavaly megházasodtam, most Budaörsön élünk, ő a SOTE-n dolgozik orvosként. Nagyjából beálltunk arra, hogy egy hetet itt vagyok, egyet pedig ott. Amikor Debrecenben dolgozom, akkor a többieknek könnyebb, mert el tudnak menni egy-két napra, ha Budaörsön vagyok, akkor ők melóznak keményebben.

Amikor abbahagytad a versenysportot a Vadkakasokban, mennyire hiányoztak az edzések, a meccsek?

2000-ben, harmincegy esztendősen fejeztem be. Játszhattam volna még egy-két évet, de akkor úgy tűnt, van egy gerincproblémám. Amiről aztán kiderült, hogy semmi komoly, azóta sincs panaszom vele. De akkor még nem volt ilyen fejlett a diagnosztika, mint manapság. Mivel egy meccsen még játszottam, ezért eligazolni sem tudtam a szabályok szerint, így beleálltam az üzletbe inkább. Az élsport már nem hiányzott, elég volt belőle az a nagyjából húsz év, amely során minden az edzésekről, meccsekről szólt. Persze a profi éveimet imádtam, hiszen azért fizettek, amit a legjobban szerettem csinálni, ez a legjobb dolog a világon. De egy idő után elég is tud lenni ebből, hogy szinte semennyi szabadidőt nem engedélyez az élsport. Nekem azóta is a karácsonyi időszak a kedvencem, mert akkor nem voltak meccsek. Abban a két-három hétben tudtam a családdal lenni, az maga a boldogság, és ez a mai napig így van. A karácsony szent, olyankor mindenki összegyűlik a családból.

Elégedett vagy a karriereddel, úgy véled, kihoztad magadból a maximumot?

Elégedett vagyok, igen. Mindig mondták, hogy amennyiben elmentem volna Debrecenből, anyagilag jobban jártam volna. De itt volt a családom, ők fontosabbak voltak mindennél. A vezetőség is úgy volt vele, hogy Sena úgyse megy el… Lehet, pénzben jobban megérte volna, ha lépek, de persze nem panaszkodom, s a városban a mai napig is sokan megismernek. Igaz, már úgy emlegetnek egyre többen, hogy a Petra apukája vagyok, de az is remek dolog.

Mennyire vagy civilként sportrajongó?

Természetesen szoktam követni az aktuális sporteseményeket. Petrát nyilván különösen. Olyannyira, hogy minden versenyére elkísérem, és az egyik legnagyobb szurkolója is vagyok. 2008-ban mentem ki először velük a junior világbajnokságra Kolumbiába. Ez nagyon megtetszett nekem, és az edzőkkel is összebarátkoztam, azóta minden viadalon ott vagyok. Van egy kisbuszom, ezért gyakran megesik, hogy a válogatott felét én viszem a közelebbi helyszínekre. De ha mondjuk elmegyünk Krétára egy versenyre, akkor bérlünk egy kocsit és én is vezetek. Visszatérve a kérdésedre, imádom például a biatlont nézni, a kosarat, egy időben az amerikaifoci fanatikusa is voltam, de az sajnos magyar idő szerint mindig későn zajlik.

Evidens volt, hogy a lányaid úszni fognak, vagy véletlenül kötöttek ki ennél a sportágnál?

Azt mindenképpen szerettük volna, hogy sportoljon a három gyerek, és úszni megtanuljanak. Somorjaiék voltak a szomszédaink, így nyilvánvaló és praktikus volt, hogy együtt mennek a gyerekek sportolni. Ők a Debreceni Búvárklubba jártak, így mi is ott kötöttünk ki, egyszer ők vitték a gyerekeket, egyszer pedig mi. Vera 11 éves volt, Petra 7, Flóra pedig egy esztendővel fiatalabb, így ismerkedtek meg a medencék világával. Perta annyira belejött, hogy így kinőtte magát a sportágban.

Mennyire nehéz három lányt felnevelni, illetve mekkora könnyebbség, ha az, hogy nem fiaid vannak?

Egyáltalán nem volt nehéz. Sosem értettem azokat az embereket, akik még egy kocsihoz, vagy szobához kötik a gyerekvállalást. Húszéves voltam, amikor jött Vera, nem volt semmink, de aztán úgyis úgy alakítod az életed, hogy elfértek, akárhányan vagytok is. Mindig nagy családra vágytam, én szeretem a gyerekeket. Nagyapámnak volt három testvére, sok unokája, s összefogta a famíliát, jók voltak a családi ünnepek, hogy sokan voltunk együtt.

Szó sincs arról, hogy már összegezned kellene az életed, de mit csinálnál esetleg másképpen utólag?

Semmit. Azt vallom, hogy az életben mindig dönthetünk. S ha már döntöttem, s esetleg rosszul, azt nem bánom, ha abból képes vagyok tanulni. Ha rossz útra léptem, még mindig megtehetem, hogy rálépek egy másikra. És akkor az is egy döntés. Mindig lehetne min keseregni, hogy nem mentem el másik csapatba esetleg például, de minden jó volt úgy, ahogy történt. A javítás lehetősége folyamatosan benne van az életben. Egy válás például azt is jelenti, hogy két embernek később külön útja lett. Van, aki ezen is sokáig rágódik, én nem szoktam semmin. Ahhoz túl rövid az élet.

Mikor érezted, hogy ilyen formátumú sportolóvá válhat a lányod, Petra?

Én már 2008-ban, Kolumbiában kérdeztem az edzőktől, hogy most javított 4 másodpercet, és ha miden évben javít valamennyit, akkor 18 éves korára kiemelkedő lesz a mezőnyből. Mondták, hát az nem úgy van ám! Aztán ahogyan Petra a munkához áll, borítékolható volt ez a magasság, ahol ő jár a sportban. Ha elmennének vele páran edzeni, utána máshogy állnának a sportágukhoz. Hihetetlen munkamorálja van, ha valamit elhatároz, tudja, meg kell csinálnia, akkor meg is teszi. Különben nem is lehet világcsúcsokat úszni! Petra nagyon kemény ilyen szempontból, s hármójuk közül benne láttam ezt a küzdeni akarást. Mondjuk, én sem adtam fel egyetlen meccset sem.

Mekkora büszkeség számodra, hogy elismert, csinos és sikeres lányaid vannak?

Én ezt nem büszkeségnek mondanám. Nekem az a fontos, hogy ők boldogok legyenek. Boldog vagyok, ha boldogok. Ha, mondjuk Petra jól úszik, tudom, hogy mennyi munkája van benne, és örömmel tölti el, hogy ez kifizetődött. Büszkeség helyett boldogságot érzek, ha rájuk gondolok.

Hogyan látod magad mondjuk 15 év múlva?

Remélem, a Balaton partján fogok lakni. A feleségem veszprémi, és szeretne egyszer újra azon a környéken élni. Megígértem neki, hogy egyszer ott fogunk élni, bele kell húzni lassan, mert a százig már nincs sok, csak negyvenhét évem. Mindig azt mondtam, egy száz gyertyás tortát elfújnék, csak attól félek, nagyon kevesen lennénk ott a bulin. Bízom benne, hogy minimum tíz unokám lesz, és ott a Balatonnál lesz tíz kis bringa, a lányaim és a férjeik lehozzák a srácokat, és ott leszünk együtt. Erre vágyom, semmi másra.

M.D.