Szabó Béla: „számomra a család és a futball jelenti a boldogságot”

A hetvenkilencedik születésnapját csütörtökön ünneplő Szabó Béla neve egybeforrt a DVSC-vel: négy éven keresztül volt a klub labdarúgója, fél éven át irányította az első csapat felkészülését, az utánpótlásban pedig több száz gyermeknek tanította meg a labdarúgás alapjait. A sikeredző lapunknak felidézte a cívisvároshoz kötődő emlékeit, de őszintén mesélt a nehéz időkről is, s azt is megtudhattuk, hogyan telik egy átlagos napja szerettei körében.

0

20190405_121727-1-300x225 Szabó Béla: „számomra a család és a futball jelenti a boldogságot”

Gyakorlatilag az egész életét végigkísérte a labdarúgás, és Debrecen szeretete. Milyen emlékek jutnak eszébe e két fogalom hallatán?

Játékosként és edzőként huszonöt évet töltöttem el a DVSC-nél, a futballhoz köthető legszebb élményeimet Debrecenben szereztem. Itt értem el a legnagyobb sikereimet, neveltem ki a legsikeresebb tanítványaimat, s jelenleg is Józsán dolgozom, a legkisebbeknek igyekszem átadni az évtizedek során felhalmozott tapasztalataimat. A régi játékostársakkal sajnos már csak elvétve tartjuk a kapcsolatot, ám jómagam mind a mai napig szorítok a klub sikeréért, a televízión keresztül figyelemmel követem a mérkőzéseket. Az elkötelezettségemet jól bizonyítja, hogy ötven év elteltével is ott lóg az autómban az a kis zászló, amit annak idején kaptam az egyesület vezetőitől.

19_1969-300x186 Szabó Béla: „számomra a család és a futball jelenti a boldogságot”

                                                                                                              Álló sor balról a harmadik Szabó Béla

Mikor fertőződött meg a labdarúgással?

Ötéves lehettem, amikor szerelembe estem a labdával, s emlékszem, édesanyámnak sok bosszúságot okoztam azzal, hogy az első adandó alkalommal elkoptattam az új cipőimet… A fővárosban nőttem fel, s akkoriban a Margitszigeten szerveztek különböző bajnokságokat, ahová mindig villamossal kellett mennem, vállamon a szakadt csukámmal. A labdarúgás mellett a kézi- és a vízilabdát is kipróbáltam, de futballozni szerettem a legjobban, középiskolás koromtól pedig a Magyar Optikai Művek csapatában már versenyszerűen is űztem a sportágat.

Ezerkilencszázhatvanegyben került az MTK-hoz, amely akkoriban élcsapatnak számított. Nem remegett meg a lába a nagy lehetőség kapujában?

Akkoriban már az is nagy fegyverténynek számított, hogy a második számú együttesben lehetőséget kaptam a bizonyításra, ahol Kovács Imre volt az edzőnk. Olyan játékosokkal futballoztam együtt, akik az élvonalban is megállták volna a helyüket, ám akkoriban óriási harc volt a nemzetközi porondra készülő első csapatba kerülésért. Természetesen zöldfülűként minden mérkőzés előtt nagyon izgultam, de szerencsére jól ment a játék, így Szusza Ferenc felfigyelt rám, és a Győri ETO-hoz csábított. Emlékszem, az első fizetésemnek nagyon örültem, vettem belőle egy magnót, egy televíziót, és egy elegáns ruhát, amiben később eljegyeztem a párom.

20190405_120907-300x225 Szabó Béla: „számomra a család és a futball jelenti a boldogságot”

Szusza Ferenc később Újpesten is edzője volt, ahol szintén korszakos zsenikkel játszhatott egy csapatban. Milyen érzés volt a hatvanas években profi labdarúgónak lenni?

Teljesen másképp tekintettek az emberek a futballistákra, mint manapság, akkoriban előfordult, hogy egy NB I/B-s mérkőzésen húszezer néző előtt játszottunk, s mindenhol szeretettel fogadtak bennünket. Természetesen ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy mi nem a pénzért, hanem a labdarúgás szeretetéért játszottunk, ez pedig meglátszott a teljesítményünkön. Az első újpesti mérkőzésemen sikerült betalálnom, de nem voltam elégedett magammal, úgy éreztem, túlizgulom a bajnoki mérkőzéseket, amit az edzéseken rutinból meg tudtam oldani, teltház előtt nem sikerült. Az egyik összecsapás után elsírtam magam, és kértem Szusza mestert, hogy tegyen szabadlistára, mert nem voltam képes megfelelni a szurkolók elvárásának.

A Megyeri útról Szombathelyre vezetett az útja, de időközben többször is lehetett hallani a Debrecen kitartó érdeklődéséről.

Ezerkilencszázhatvannégy telén gyakorlatilag egyszerre kerestek meg a Haladás és a DVSC részéről, s bár a kedvezőbb ajánlat miatt előbbit választottam, négy évvel később végül mégis Debrecenben horgonyoztam le. Nagyon jó társaság jött össze a cívisvárosban, és a pályán is teljes mértékben ki tudtam teljesedni. Eleinte jobb bekként játszottam, majd edzői döntésre ismét visszakerültem a csatárposztra, ahol már nagyobb volt a konkurencia. Harminchárom évesen már nem kaptam annyi játéklehetőséget, mint korábban, így jobbnak láttam, ha a DSI utánpótlásedzőjeként folytatom.

30_1986_1987-300x167 Szabó Béla: „számomra a család és a futball jelenti a boldogságot”

Több tucat kiváló játékosnak tanította meg a labdarúgás alapjait. Van olyan tanítványa, aki különösen kedves a szívének?

Az utánpótlásban eltöltött évek után megkaptam a lehetőséget, hogy a DMVSC pályaedzőjeként dolgozhassak, fél szezon erejéig pedig vezetőedzőként is tevékenykedtem, így több száz játékos pallérozódott a kezeim alatt, s legtöbbjük fényes karriert futott be. Nehéz kiemelni bárkit is, de talán Sallai Sándor, Dzsudzsák Balázs és Duró József vitte a legtöbbre a volt játékosaim közül.

Említette, hogy nem szakadt el a labdarúgástól, manapság is foglalkozik gyermekekkel. Hogyan telik egy átlagos napja?

Reggel fél hatkor indulunk a piacra, bevásárolunk, majd igyekszem segíteni a feleségemnek a ház körüli teendőkben. Az én koromban már jól esik az embernek egy kis délutáni szundikálás, de délután négykor már csörög a vekker, ugyanis indulok a pályára, kezdődnek az edzések. Ugyan a gyorsaságom már nem a régi, a mai napig beállok a kicsik közé játszani, s a passzok, fejesek oktatása mellett mentálisan is próbálom képezni, nevelni őket. Négy gyermekem van, akikkel napi szinten tartom a kapcsolatot, hétvégén pedig az unokák, dédunokák is meglátogatnak, s ezek a találkozások bearanyozzák az életemet. A család és a futball jelenti számomra a boldogságot, s remélem, mindkét tényező még hosszú éveken át jelen lesz az életemben.

K.Z.T.