Hogyan kezdődött?
Nagyecsedről indultam. Kezdetben nagyon szerettem együtt focizni a fiúkkal, mire egy testnevelő-tanár odaszólt nekem, hogy „gyere csak, ugorjál egyet”, kipróbáltam, majd jött a kislabda-dobás. Be is válogattak az atlétika-csapatba, s országos ötödik helyezést is sikerült elérnem. Általános iskola hetedik osztályában kerültem Nyíregyházára, ahol tovább atletizáltam, a kollégiumi csapatban pedig kézilabdáztam. Az, hogy egyszer profi játékos leszek, már abban a pillanatban eldőlt, amikor labda került a kezembe. Először a négyes iskola kézilabda-edzője, Hadobásné Alexa Vera figyelt fel rám, majd megkért arra, hogy menjek át végleg kézilabdázni, amit örömmel vállaltam, hiszen akkortájt kézilabdázni már sokkal jobban szerettem, mint atletizálni. De a gyorsaságomat, állóképességemet mindenképp utóbbinak köszönhettem.
Itt figyeltek fel rám a debreceniek is, miután elkezdtem a Zrínyi Ilona Gimnáziumot, novemberben jött egy telefon, hogy nem szeretnék-e a debreceni NB1-es csapatban játszani. Megbeszéltem Hadobésnéval, aki amolyan pótanyukámként segített engem. Ő is arra biztatott, hogy ragadjam meg a lehetőséget. Pont a születésnapomon, november 24-én jöttem át Debrecenbe.
Volt-e valaki kezdetben, aki inspirációt jelentett?
Fiatalkoromban Sterbinszky Amália volt az abszolút példakép, és ő testesítette meg számomra a tökéletes kézilabdázót. Amikor játszott, mindig ott ültem a tévé előtt, tetőtől-talpig sportfelszerelésbe öltözve, és áhítattal néztem, mit hogyan csinál. Olyan akartam lenni, mint ő.
Milyen volt a debreceni időszak kezdete?
A nagycsapatnál az első két év még teljes egészében csak edzésekkel telt, a Sportiskolában viszont rengeteg alkalmam nyílt a játékra, így szép fokozatosan kerültem a felnőtt-csapat közelébe. Majd miután stabil kezdőember lettem, kirobbanthatatlan voltam a posztomon. Edzeni is nagyon szerettem, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ezt a szintet el tudjam érni.
Ki volt a legkeményebb ellenfele a pályán?
Egy az egy ellen Sziszivel volt a legkeményebb szembenézni, bár vele szerencsére csak edzéseken találkozhattam. Ellenfelek között nem kimondottam volt olyan, akitől tartottam volna, de talán Kántor Anikóval vívtam a legnagyobb csatákat.
Szélsőként nagyban hozzájárult az akkori csapat arculatához…
Nekünk, szélsőknek nagy szerepünk volt az akkori csapat taktikájában. Rengeteg indulást csináltunk egy-egy meccsen, s azokat természetesen edzésen is gyakoroltuk. Mire az ellenfelek megfordultak, Sziszi és én a legtöbbször már a félpályánál jártunk. Akadt olyan meccsünk, melyen 21 gólból egyet átlövésből, az összes többit pedig szélről, és indításokból szereztük. De nagyon rendben volt az egész csapat, egymásért küzdöttünk, mindig együtt voltunk. Tóth Ildikó személyében pedig remek kapitányunk volt, aki mindig tudott kommunikálni Ákossal.
A közönség is felejthetetlen élményt, óriási pluszt adott nekünk. Ha épp gödörbe kerültünk, a támogatásuk rendre átlendített minket a holtponton.
Életem meccse mindenképp a Radnicski elleni párharc visszavágója. Ihletett kézilabdával múltuk felül ellenfelünket, s megérdemelten jutottunk tovább.
Kivel építette ki a legjobb, baráti kapcsolatot debreceni időszakában?
Kádárné Icával nagyon sokáig egy szobában voltunk, vele mai napig tartom a kapcsolatot.
Egy idő után mégis a távozás mellett döntött. Miért?
1993-ban távoztam Debrecenből. Ennek két fő oka közül az egyik, hogy a nemzetközi kupában nem sikerült az áttörés, pedig minden adott lett volna egy átütő sikerhez. Mégis mindig el-elcsúsztunk valamin. Ez nekem mai napig fájdalmas. Váltásom másik oka a válogatottság volt. Innen, Debrecenből nem tudtam bekerülni, miután Ákos meggyőződéssel vallotta, hogy a debreceniek rossz állapotban térnek vissza az edzőtáborokról, összetartásokról, nem is engedett el minket egy amerikai túrára. Mire az akkori szövetségi kapitány kijelentette, hogy amíg ő irányítja a válogatottat, következetesen elzárkózik attól, hogy debreceni játékost hívjon be. Győrbe igazolásomkor bele is jegyeztük a szerződésembe, hogy amennyiben szükség van rám a nemzeti csapatnál, állok rendelkezésre, mivel nekem mindig fontos volt a válogatott szereplés.
Miért épp Győrre esett a választása?
Abban biztos voltam, hogy távozni szeretnék, és akkoriban több csapat is érdeklődött, de talán a győriek megkeresése bizonyult a legkomolyabbnak, ezért döntöttem így. Mátéfi Eszti pedig jött velem innen Debrecenből.
Jó döntésnek bizonyult?
Igen, mert bár nagy eredményeket nem értünk el, és általában csak ötödik helyen zártunk a bajnokságban, de mindezt pótolta a válogatott sikeressége, melyhez nekem a győri szerződésem nyitotta meg a kaput.
Hogy tekint vissza válogatott pályafutására? Hiánytalan az eredménysor?
Elégedett lehetek, hiszen életreszóló élményekben volt részem. Világbajnoki és olimpiai szereplésünk, valamint azok sikerei között nem tudok, és nem is lehet különbséget tenni. Egy Eb-n pedig megvertük a házigazda, később ezüstérmes németeket, ami szintén kiemelkedik.
Szerencsére egyéni elismerésekben sem lehetett hiányom. Európa-válogatott, majd világválogatott lehettem, az olimpiát követően pedig megkaptuk a Magyar Köztársaság Ezüst-érdemkeresztjét, ami óriási kitüntetésnek számít.
Mikor, s miért hagyta abba?
Gyermekem születése után hagytam fel a kézilabdázással. Bár utána még lett volna lehetőségem a visszatérésre, végül annyiban maradt a dolog. Nem tagadom, roppant nehéz volt a pályám lezárása után, mert egyszerűen nem tudtam elfogadni, feldolgozni, a civil élettel járó kihívásokat. Tanácstalan voltam, s nem igazán tudtam elképzelni, merre tovább. Szokás azt mondani, hogy játékos korban nem igazán gondol az ember a folytatásra, de bennem már akkor ott motoszkált a „hogyan tovább” kérdése.
Most úgy néz ki, megtaláltam az utam, hiszen elvégeztem egy gyógymasszőr-képzést. Ez a terület már játékospályám alatt is foglalkoztatott. Ha minden jól alakul, lesz egy lehetőségem ezen a vonalon dolgozni, amivel régi álmom válna valóra.
Szabadidejében mivel foglalkozik?
Felkelek, csinálok reggelit a gyermekemnek, aki egyébként szintén kézilabdázik, NBII-ben. Főzök, ellátom az otthoni teendőket. Illetve alkalmanként elmegyek pecázni párommal. A kézilabdával már nincs kapcsolatom, annak ellenére sem, hogy egykoron éltem-haltam a sportágért. Persze, ha ráakadok egy-egy meccsre a tévében, azt mindig megnézem.
T. S.