Milyen céllal vágtatok neki tavaly augusztusban a szezonnak?
Természetesen képben voltunk a többi csapat játékoskeretének alakulásával, és tudtuk, hogy ezúttal sem lesz könnyű ellenük. Első apró célként a felsőházba kerülést tűztük ki, amelyért az alapszakasz utolsó meccséig küzdöttünk. Bár többször is ihletett formában játszottunk, olykor kisebb hullámvölgybe kerültünk és nehezítettük meg a saját dolgunkat. Végül minden jól alakult, a bajnoki küzdelmeket a top ötben folytattuk, így aztán egyre nagyobb sikerekről álmodoztunk.
A folytatás pedig a vártnál is jobban alakult, hisz amellett, hogy a Magyar Kupa döntőjében szerepeltetek, a felsőház utolsó körében is nyílt volt a csata a bajnoki fináléba jutásért. Mi volt a siker receptje?
Mivel egyre több bravúreredményt értünk el, „evés közben jött meg igazán az étvágy”. A sikerért mindig meg kell dolgozni, mi pedig napról napra kőkeményen álltunk bele a munkába. Az edzéseken és mérkőzéseken megérte izzadni, és mivel kezdtük elhinni, hogy képesek vagyunk bárki ellen nyerni, egy-egy rutinosabb és technikásabb csapattal is felvettük a versenyt. A kupadöntő hatalmas élményt jelentett számomra, és bár nem győztesen hagytuk el a pályát, de jó játékkal maradtunk alul a hazai szinten legerősebb Haladás ellen. Örömteli, hogy elkísért bennünket egy busznyi szurkoló, biztatásuk nagyon sokat jelentett nekünk. Egyébként már a DESOK csarnokba is egyre több drukker látogat el a mérkőzéseinkre, amely a sportág debreceni jövőjére nézve kimondottan biztató.
A csapat éremrepertoárja pedig kettőre bővült. Hogyan éltétek meg a bajnokság utolsó szakaszát, a bronzpárharcot?
Mikor kiderült, hogy a harmadik helyért a Veszprémmel kell játszanunk, őszintén szólva nem repdestünk a boldogságtól. Talán ez a rossz élmények miatt is történt, ugyanis tavaly is a veszprémiekkel játszottunk a bronzéremért, de egyik meccsen sem tudtuk őket megszorongatni. Bár kicsit tartottunk tőlük, nem feltartott kezekkel vágtunk neki a csatának, sőt… Míg a felsőház utolsó találkozóján a kék-fehérektől 6–3-as vereséget szenvedtünk, addig a bronzpárharc első két összecsapására nagyszerűen felpörögtünk és esélyt sem hagytunk nekik. Rendesen meghúzgáltuk a Veszprém bajszát, amely aztán a harmadik mérkőzésen akaratban és teljesítményben is felülmúlt bennünket, és bebizonyította, hogy még nincs lefutva a három nyert meccsig tartó viadal. Fel kellett a rémálomból ébrednünk, de a negyedik találkozó első részében hiába nyújtottuk a szezon legjobb játékát, sajnos a gólok nem jöttek, így ezt kihasználva a Veszprém a sírból visszajött és fordított. Szerettünk volna hazai közönség előtt ünnepelni, ám ez nem jött össze, az utolsó felvonásban pedig egy pokoli csata várt ránk. Idegenben lejátszani egy olyan meccset, ahol lényegében mindenki a hazaiaknak szurkol, nem egyszerű, mi mégis csúsztunk-másztunk a bronzéremért. Ez hál’istennek össze is jött, még mindig óriási büszkeség tölt el. Sikerünk talán annak is köszönhető, hogy ilyen hosszú kispaddal rendelkeztünk, és az egyéni érdekek alárendelődtek a csapat érdekeinek.
Csapatkapitányként ebben neked hatalmas szereped volt. Hogyan értékeled az idei teljesítményed?
Számomra kissé hullámzóra sikerült a szezon, így van bennem némi hiányérzet. Többször is megsérültem, amely mindig a lehető legrosszabbkor jött és négy-öt kulcsmeccs alatt épp a kényszerpihenőmet töltöttem. Ha pályán voltam, akkor viszont idén kimondottan jól ment a játék, ennyi gólig és gólpasszig talán sose jutottam, így összességében mégiscsak jó emlékekkel gondolok vissza az évre. A többieket próbáltam mindig összefogni, de ilyenre nem is volt igazán szükség, mert széthúzások nem voltak az öltözőben. A fiatalok rendkívül jól beépültek a csapatba, a bronzpárharcnál is láttuk, hogy milyen nagy szükség volt rájuk. Szavakkal leírhatatlan érzés, amit a szezon végén átéltünk, hálás vagyok, amiért egy ilyen összetartó közösség csapatkapitánya lehettem.
A fejlődés megkérdőjelezhetetlen. Mikor a DEAC-hoz érkeztél, gondoltad volna, hogy két fronton is ilyen remek eredményt értek el?
A hatodik szezonomat töltöttem a DEAC-ban, eddig minden évben lépésről lépésre haladtunk előrébb. Mikor a debreceni klubhoz igazoltam, a futsalosokkal még az NB II-ben szerepeltünk, és bár nem kimondottan a feljutás volt a célunk, szerencsére ez mégis megvalósult. Az élvonalban az első három évben a biztos bennmaradást tűztük ki, majd szintet lépve tavaly már az éremről álmodoztunk, idén pedig már két medállal a nyakunkban örülhettünk. Vezetőedzőnk, Elek Gergő is a csapathoz hasonlóan nagy fejlődésen ment keresztül, és mivel itt rengeteg, kiváló adottsággal rendelkező fiatal játékos van, az eredmények terén határ a csillagos ég.
A realitás talaján maradva mire lehet képes a DEAC a következő idényben?
„Idén a két éremmel magasra tettük a lécet, ezt nehéz lesz túlszárnyalni. Abban biztos vagyok, hogy a fejlődésből a folytatásban sem lesz hiány, de két dobogós helyet elérni tényleg nem lesz egyszerű. Jövőre már tizenkét csapatos lesz a bajnokság, nyáron pedig a szokásos kérdés, hogy ki mennyire tud erősíteni. Együttesünknél is lesznek változások, de a fiatalokban van potenciál, és ha az idén megszerzett tapasztalataikat alkalmazzák, akár még többre lehetnek képesek. Aki most a DEAC-ban játszott, az minden meccsen megpróbálta a maximumot nyújtani, és bármennyire is jönnek vagy nem jönnek az eredmények, ez a jövőben se lesz másképp.
T.H.
