Szigeti András: „a legszebb éveimet Debrecenben töltöttem”

Az egykori kiváló védő hét éven át játszott a cívisvárosban, ezúttal pedig a debreceni időszak mellett mesélt az angyalföldi gyermekkorról, felelevenítette első élvonalbeli mérkőzését a Népstadionban, s az is kiderült, hogy a mai napig aktívan űzi szeretett sportágát.

0

IMG_20211117_115536-300x191 Szigeti András: „a legszebb éveimet Debrecenben töltöttem”

Járt mostanában a Nagyerdő környékén?

Idilli kirándulóhely Debrecenben, amikor arra járok, kihagyhatatlan… A viccet félretéve, értem a célzást, de az igazság az, hogy mostanában már nem nagyon járok ki mérkőzésekre. Sokkal kulturáltabbak a stadionok, ilyen téren rengeteget fejlődött a magyar labdarúgás, a Ferencváros révén a nemzetközi porondon is megmutattuk magunkat, de a meccsek hangulata már nem olyan, mint annak idején. Újságot ugyanakkor olvasok, amikor pedig időm engedi, a televízióban megnézem a Loki meccseit, tehát naprakész vagyok a klubbal kapcsolatban. Régebben ez is más volt, nem adta a tévé a meccseket, így esőben, szélben, hóban-fagyban a lelátón szurkoltunk. Angyalföldi gyerekként jártam a Dózsa, a Vasas és a Fradi meccseire egyaránt, s minden héten olyan klasszisokat láthattam, mint Albert Flórián vagy Mészöly Kálmán.

Így már nem is olyan meglepő, hogy önből is futballista lett…

Nem hát! Akkoriban nem csak meccsekre jártunk, de a Vasas edzéseire is, a sporttársaimmal szedtük a labdát a sztároknak, akik meglepően közvetlenek és kedvesek voltak velünk. A bajnokik után a Zongorás presszóban tárgyaltuk ki a látottakat, egyszer pedig előfordult, hogy Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán és Farkas János is betoppant. Hirtelen csend lett, a bárzongorista rázendített a kedvenc számaikra, én pedig arra gondoltam, bárcsak egyszer engem is ilyen tisztelettel, szeretettel fogadnának valahol. Szerencsére így is lett, Debrecenben volt lehetőségem átélni hasonlót, amikor megérkeztem az Aranybika fogadóba, már szólt is a Járom az utam…

A Vámosi-slágernél maradva, átvitt értelemben is nagy utat járt be, amíg tizennyolc évesen bemutatkozhatott az élvonalban. Nem remegett meg a lába?

Időm sem volt rá… A VM-Egyetértés játékosa voltam, amikor a Népstadionban játszottunk a Fradival, tíz perc elteltével pedig Sóvári Kálmánt sérülés miatt le kellett cserélni. A mester kiintett nekem, pillanatokkal később már Albert Flórián vezette rám a labdát… 3–1-re kikaptunk, de megdicsértek a mérkőzés után, a következő szezontól pedig stabil kezdővé váltam. A mi időnkben sok jó játékos volt, ha kikerültél a csapatból, nem volt könnyű visszaverekedned magad, de szerencsére sikerült állandósítanom a jó formámat.

Kik voltak a legnagyobb kritikusai, s kinek a véleményére adott leginkább?

Elsősorban a családom. A szüleim mindenben támogattak, elfogadták a hivatásommal járó életmódot, s amikor látták, hogy egyre sikeresebb vagyok, büszkék is voltak rám. A feleségemet is a sportnak köszönhetem, tizennyolc éves korunkban ismerkedtünk meg, olimpikon atléta volt, aki sajnos azóta már nincs közöttünk. Igyekeztem minden kritikát meghallgatni, mert a családé a legőszintébb, az edzőké a legszakmaibb, azt pedig a közönség dönti el, hogy felemel, vagy a földbe tapos. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jó edzőim voltak, de közülük is kiemelkedik Kovács Feri bácsi, kicsit bánom is, hogy csak huszonöt évesen kerültem a kezei alá. Ami a játékostársakat illeti, még az ellenfelekkel is baráti viszonyt ápoltam, ám ezt a mérkőzés idejére mindig félretettük.

Fővárosi élcsapatokban játszott, miközben a DVSC akkoriban másodosztályú volt. Miért igazolt mégis Debrecenbe?

Ezerkilencszázhetvenötöt írtunk, amikor összeolvadt az MTK és az Egyetértés, s jól is éreztem magam a kék-fehéreknél, ám két évvel később Mezei György lett az edző, aki gyakorlatilag a teljes játékosállományt lecserélte. Nekem megtiltották, hogy a következő szezonban élvonalbeli riválishoz igazoljak, így egy évet az NB II-es BVSC-ben kellett lehúznom, időközben pedig megkerestek a debreceni vezetők, akik abban az évben a feljutást tűzték ki célul. Ez végül nem jött össze nekik, de így is örömmel írtam alá a szerződést, mert minden szempontból korrekt volt az ajánlat, a feleségemmel és az egyéves gyermekünkkel közösen lakást is kaptunk.

Névtelen-1-300x164 Szigeti András: „a legszebb éveimet Debrecenben töltöttem”
A DVSC NB II-es bajnokcsapata (Szigeti András az álló sorban balról a negyedik)

Hamar megszerette a cívisvárost és a Lokit?

Hamarabb, mint gondolná! A helyiek az első pillanattól kezdve úgy tekintettek rám, mint a Messiásra, a vezetőség és a szakmai stáb bízott bennem, többen is voltunk új játékosok, akiktől azt várták, hogy segítsenek feljuttatni a csapatot az élvonalba. Össze is jött, az NB II-es bajnoki címet pedig hatalmas ünneplés követte, nagy tömegek voltak kíváncsiak ránk akkoriban. Olyan közönségünk volt, ami vidéken párját ritkította, a Vágóhíd utcai létesítményben és a régi Nagyerdei Stadionban is teltház előtt léphettünk pályára, amikor pedig sikerült megőriznünk az NB I-es tagságunkat, annak is nagyon örültek a szurkolók. Rengeteg jó meccset játszottunk a fővárosi riválisokkal, újoncként a Vasas magabiztos legyőzésével rajtoltunk, de az Újpest és a Ferencváros elleni hazai siker is örök emlék marad.

Játékával felkeltette a fővárosi topklubok érdeklődését is, mégis hét évet maradt Debrecenben…

Mert mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, itt járt óvodába a gyermekem, stabil tagja voltam a kezdőcsapatnak, a Lokinak jól ment a szekér, és a szurkolók is hamar megkedveltek. Az MTK érdeklődött a legkitartóbban, de a történtek után nem éreztem volna helyes döntésnek, ha visszamegyek. Akkoriban a legjobb korban voltam, a legszebb éveimet pedig Debrecenben töltöttem, s ez így is volt rendjén. Időközben elvégeztem egy szakképzést is, vendéglátást tanultam, idővel pedig jeleztem a vezetőségnek, hogy több társamhoz hasonlóan szívesen üzemeltetnék egy presszót a labdarúgás mellett. Azonnal rábólintottak, ám végül mégsem kaptam meg az üzlethelyiséget, így amikor harminckét éves koromban megkeresett a Zalaegerszeg, igent mondtam. Ott aztán Gellei Imre kezei alatt még volt egy nagyon jó évem, majd Százhalombattán a vállalkozásom beindítása mellett játszottam, s azóta sem hagytam fel a labdarúgással.

Hogy tessék?

Bizony, hatvannyolc évesen is rendszeresen futballozom, korábban az öregfiúkban játszottam, most a veterán bajnokságban. Nem tudtam és nem is akartam elszakadni a sportágtól, ez pedig a testi, lelki és szellemi épségem megőrzésében is nagy szerepet játszott, tele vagyok energiával. Sokáig a vendéglátásban tevékenykedtem, s még ma is vannak vállalkozásaim, azaz nem unatkozom. Annak idején elvégeztem az edzői tanfolyamot, de hamar rájöttem, hogy az egy nagyon kiszolgáltatott szakma, én pedig csak olyat szerettem volna csinálni, amit igazán élvezek. Ilyen volt a játékoskarrierem is, közel háromszáz NB I-es mérkőzésen léphettem pályára, s mindegyik előtt ugyanazt a győzni akarást éreztem legbelül. Ugyan a válogatottság kimaradt a pályafutásomból, így is teljesnek érzem azt az időszakot, s vélhetően ma sem csinálnék másképp semmit.

P.G.