Miért döntöttél úgy, hogy debreceni középiskolába járj, nem pedig Hajdúszoboszlón legyél diák?
Kabai Tibor tanár úr, aki Hajdúszoboszlón volt az edzőm, ő javasolta, hogy a Csokonai gimnáziumba jöjjek testnevelés szakra. Az osztályt, ahova kerültem, ketté osztották, voltak a kézilabdázók, és az egyéb sportolók. Én akkor döntöttem el, Lovas Katinál, hogy kézilabdás leszek. Ma a sportot már jóval hamarabb elkezdik, ami nem feltétlenül jó, hisz hamar kiégnek a gyerekek, és döntenek, hogy vagy a tanulást, vagy a sportot, vagy a fiút választják. Néha, akikből lesz is valaki, azok a kettőt tudják egymás mellett vinni. Egy fiatal gyereknek gyorsabb a fejlődése, és nekem megvoltak az alapok, a fizikai adottságaim, a kitartásom, szorgalmam, így két év után már válogatott voltam, és a felnőtt csapattal edzettem, az akkor még NB1/B-ben játszó csapattal. Tulajdonképpen én annak a bajnok csapatnak az alapító tagja vagyok. Ahogy felkerült az NB1-be a DVSC, én már ott voltam. Akkoriban még a Vágóhíd utcán, betonon játszottunk, Nagyné Zsike, Halászné a csapatársaim voltak, Halász Feri volt az edzőnk.
1981-ben kezdődött a Komáromi Ákos-korszak, majd jött a bajnoki cím…
Halász Ferivel jutottunk fel az NB1-be, ám neki nem volt megfelelő végzettsége, és utána is volt még egy-két edzőpáros. Ezután jött Ákos, és elkezdődött az Ákos-korszak. Mielőtt találkoztunk, azon gondolkodtam, hogy ha megkérdezed, mire emlékszem a bajnoki címmel kapcsolatban, mit fogok mondani. Persze, az megvan, hogy dobáljuk Ákost, az pedig szintén, ahogy örülünk, de nekem az ugrik be igazán, ahogy eljutottunk oda. Maga a folyamat sokkal tartalmasabb, erősebb, mert valójában az adta meg a bajnokcsapat erejét. A kitartó és folyamatos munka, az alázat. Amikor arról beszélünk, hogy egy nagy család vagyunk, amikor olvasom csapatokról, hogy ők egy nagy család, hasonlónak képzelem el, mint amilyenek mi voltunk. Nagyjából azonos korosztályt képviseltünk, igazából az elején még függetlenek is voltunk. Egyetlen célunkat a sport testesítette meg, mellette nagyon jó barátok lettünk, együtt laktunk. Az Akadémia utcán volt albérletünk, melyben időnként öten éltünk együtt. Ez is olyan, mint egy házasság, lakva ismertük meg egymást. A jó és a rossz szokásainkat egyaránt.
Én így ítélném meg azt a korszakot, rengeteg öröm volt, és rengeteg olyan helyzet, amikor, hogy is mondjam, fel kellett kötni a gatyánkat. Meg tudtuk csinálni, meg is akartuk csinálni. Volt, amikor nehezebben ment. Persze, amikor siker van, minden könnyebb, de a kudarcot is föl kell tudni dolgozni, ahogy a győzelmeket is helyén kell tudni kezelni, mert fontos, hogy ne szálljon el az ember.
Én úgy gondolom, ez vezetett a bajnoki címhez, egy család voltunk, egy nagyon jó közösség.
Ez a csapat nagyrészt együtt is marad, ez is a siker egyik kulcsa?
Igen, hiszen, ha most megnézed, a csapatok nagy része évente, két évente szinte teljesen kicserélődik. Új az edző, újak a játékosok. Így nehéz együtt dolgozni. Ahhoz, hogy beépüljön és működjön valami, egy folyamat szükséges, nekünk hat kemény évet kellett ahhoz dolgozni, hogy veretlenül, Magyar Kupát is nyerve bajnokok legyünk. De azért fájdalmak is voltak, ahogy az Ildi is sérelmezte, tisztán itt van előttem is, amikor nemzetközi kupameccsen elmentünk nyolc góllal, de elcsalták a meccset, elvették tőlünk a győzelmet. Úgy gondolom, hogy a magyar bajnokság megnyerése egy hosszú folyamat, és büszke a város rá, mint ahogy mi is büszkék lehetünk. Debrecen díszpolgárai lettünk, ami úgyszintén nagyon szép dolog.
Abban az évben nagyon sok minden történt veletek, az elvesztett nemzetközi meccs után, hogy tudtatok talpra állni?
Ehhez nagyrészt kellett Ákos, az ő pozitív hozzáállása, személyisége, munkaorientációja. Mindig volt következő cél. Ahogy mondtam az előbb, meg kell tanulni kezelni a vereséget, és mindig ott az új nap, az új lehetőség. Ez ugyanúgy érvényes, mint az élet bármely más területén. Nagyban hozzájárult, hogy szerettük ezt a sportot, azt dolgoztuk, amit szerettünk, ebből lehetett építkezni, felállni. A csapat, ha kicsit is változott, a gerinc nagyrészt mindig megmaradt.
A siker burkot vont körétek, ezt hogy kezeltétek?
Úgy gondolom, abban az időben meg voltunk becsülve, elismertek bennünket. Sokszor mondják, hogy mi egy burokban éltünk, hogy nehezen lehetett megközelíteni bennünket. Aki bent van, ezt nem érzi, ellenben aki kint van, az látja igazán. Ma is jönnek oda férfiak, hogy, hú de szerelmes voltam annakidején beléd. Ilyenkor megkérdezem, hogy ezt miért nem akkor mondtad? Ilyenkor elmondják, hogy megközelíthetetlenek voltunk. Ezt nem éreztük így.
Jó volt kézilabdázónak lenni Debrecenben.
Mi volt neked a legnagyobb pozitívum?
A pozitív az volt, hogy az az élet, amit elkezdtem tizennégy évesen, a kézilabdás élet, a mai napig elkísér. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy azt dolgozik, amit szeret. Én szerencsés vagyok, mert ma is ezzel foglalkozom. A bajnokcsapat tagjaihoz képest a helyzetem annyiban más, hogy én itt maradtam Debrecenben, kisebb kitérőkkel, és végig a kézilabda mellett.
Mi a legfájóbb emléked, ami a csapathoz köt?
(Ránéz egy képre a nappaliban. Két mosolygós arc. Az övé, és Zsuzsié, Nagy Zsuzsié. Boldogok, látszik rajtuk az évek óta tartó barátság.)
Van egy nagyon szomorú esemény, amit nem lehet soha elhagyni. Ránézek erre a képre és egyszerűen nem tudom a mai napig sem felfogni, sem elfogadni, hogy ő elment. Tavaly még ott voltam vele, és nem akartuk elhinni, hogy nincs jól. Gyorsan rohantunk ki, amikor holtidő volt a bajnokságban. Nem értettem, hogy ül a kád szélén szegény, és erőt gyűjt, hogy meg tudjon mozdulni. Nem hittük el, hogy ő ennyire gyenge, vagyis gyanús volt nekem, mert ő is olyan volt, mint én, azért vittük sokra. Ő szintén elvégezte a tanítóképzőt, dolgozott kint élt Hollandiában, kint megfelelt húsz évig ugyanannál a cégnél. Jó munkaerő volt, bebizonyította, azt, hogy ő a pályán is azért ért el mindent, mert ott volt, mindent megcsinált. Egy másik életben, Hollandiában is be tudott illeszkedni, meg tudott maradni, ott is helyt állt. Ő volt a legjobb barátnőm. Sok mindent átéltünk együtt, így azt is, amikor nélkülöztünk. A vasútállomásnál laktunk, és amikor felkapcsoltuk a villanyt, rohangáltak a csótányok. Mindössze egy vaságyunk és szekrényük volt, de örültünk, mert legalább volt egy szobánk. Előfordult olyan is, hogy nem tudtunk mit enni, olyankor pirított grízt csináltunk, vagy avas szalonnát ettünk. Nem volt mindig csillogás az élet. Nagyon hiányzik Zsuzsi.
Tartod valakivel a kapcsolatot?
Igen, Pusztainé Erához bejárok a piacra beszélgetni, őt vizsgáztattam is edzői tanfolyamon. Amíg Icuka is ott dolgozott, bementünk, hogy röhögjünk, hülyéskedjünk. Vagy Megyónéval, ha összefutunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Tudatosan tervezed a pályádat a DVSC után?
Hárman elmentünk, Pusztainé Erával és Meggyesinével Derecskére játszani, majd elmentem egy fél évre Győrbe. Harminchét évesen hagytam abba Kiskunhalason az élvonalbeli kézilabdát, és játékos-edző lettem Nádudvaron. Az aktív sortot negyvenöt évesen fejeztem be.
Én mindig tanító, tanár akartam lenni. Már húsz éves koromban a DVSC-nél segédedzői végzettséget szereztem. Már akkor érdekelt az edzőség. Az aktív spotot abbahagyva negyvenkét évesen jelentkeztem főiskolára, ahol testnevelő tanár lettem, tavaly nyáron végeztem a szakedzőit, mellette tanítotok az Irinyiben, és a Sportiskolában edzősködtem. Ákos hatására is kezdtem az edzősködni, aki bár bíztatott rá, de elmondta, hogy nem nőnek való pálya. Jelenleg az MKSZ-ben dolgozom egy hónapja, és megyei szakfelügyelő lettem, látogatom az edzéseket. Azonban nem is felügyelőként, sokkal inkább mentorként funkcionálok.
Addig szeretnék a kézilabdával foglalkozni, amíg úgy érzem, szükség van rám, és amíg hasznos tudok lenni a kézilabdázásnak.
Cs. E.