Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Női edzőként nem könnyű érvényesülni a labdarúgásban, a gyengébbik nem szinte csak lánycsapatokat treníroz, ez alól kivétel Vajas Vera, az Esztár felnőtt és ifi férficsapatának edzője, aki korábban a DEAC U14-es gárdáját is irányította. Az elmúlt években bebizonyította, egy nő is képes megállni a helyét a férfiak között, az eredményei önmagukért beszélnek. Az interjú elkészítése közben megbizonyosodtam róla, Verának az valóban élete a futball, melyről nagy alázattal beszélt.

0

118696750_1569665039870981_8965628625346206105_n-2-300x182 Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Egy lány rengeteg nőies sportág közül tud választani, mint például szertorna, műkorcsolya, és még sorolhatnám, te mégis a labdarúgásnál kötöttél ki…

Az elég korán kiderült, inkább fiús kislány vagyok, mint babázós, így ilyen játékom soha nem is volt. Az viszont nem volt egyértelmű, hogy a futballt fogom választani, hiszen szinte minden sportágat kipróbáltam előtte, például röplabdáztam, karatéztam, illetve a néptáncba és a modern táncba is belekóstoltam. Abban, hogy végül a focinál kötöttem ki, nagy szerepe van a bátyámnak, aki a barátaival állandóan rúgta a bőrt Esztáron. Én is hozzájuk csapódtam és egyre jobban beleszerettem a labdarúgásba. Családunkban ez a sportág mindig jelen volt, hisz édesapám is futballozott amatőr szinten, lehet az is benne volt a sportág választásban, hogy neki bizonyítsak.

A grundfoci után mikor és hol kezdtél el szervezett keretek között futballozni?

Sokáig nem volt lehetőségem kipróbálni, milyen szervezett keretek közt focizni, erre csak 18 évesen nyílt módom. A Nyíregyházi főiskolán akkor alakult meg a női csapat, amikor felvételt nyertem. Annak ellenére, hogy szinte semmilyen képzést nem kaptunk korábban, csak szerettünk focizni, egész szép sikereket értünk el. Kezdetben nagyarányú, kétszámjegyű vereségeket szenvedtünk, de egyre jobban ráéreztünk a játék ízére, már mi is tudtunk gólt, gólokat szerezni, jöttek a döntetlenek, végül megnyertük a másodosztályt.

Tágabb környezeted miképp reagált, mikor kiderült, hogy focizol?

Meglepetést láttam, sőt látok a mai napig az arcokon, mikor kiderül, focizok, illetve futballedző vagyok, de a barátaim nagyon büszkék rám, arra, hogy nőként megállom a helyem ebben a férfias sportágban. Edzőként nehezen fogadtak el, de azzal, hogy egyre komolyabb sikereket értem el, kivívtam egyfajta tiszteletet. Barátnőim közül egy sincs, akit érdekelne a labdarúgás, meg is kapom, mikor lemondok a foci miatt egy programot: „tiszta hülye vagy, már megint meccsre mész, nem értjük, miért ennyire fontos ez neked”. Erre csak annyit válaszolok: „mert ez az életem”. A fiúk szemében egy ideig menő, hogy egy nő focizik, de egy idő után unalmassá válik. Az életvitelemet kevesen tudják/akarják követni.

118700990_345404306627090_5618252758214583274_n-225x300 Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Mi inspirált abban, hogy az edzői hivatást választottad?

Mindig azt tartottam magamról, hogy több eszem van, mint tehetségem, ezért is választottam az edzői pályát. Az is közrejátszhatott, hogy női edző se sok volt a szakmában, jó edző pedig még kevesebb. Miután lediplomáztam, nem volt miért Nyíregyházán maradnom, Esztáron viszont megalakult egy olyan klub, melyben fontosnak tartották, hogy a helyi és a környékbeli gyerekek foglalkoztatva legyenek. Folyamatosan fejlődött az egyesület, ma már az U7-től a felnőttekig minden korosztályban van csapatunk. A falu is profitál a futballból, már van műfüves pályánk, tornaterem, sőt, elkezdtek építeni egy űjat is. Esztárban kezdtem edzősködni, az eltelt évek alatt soha nem hagytam el a klubot, pedig sok helyre csábítottak, ez alól a DEAC U14-es csapatánál töltött időszak volt a kivétel, de akkor is megmaradtam az esztári futballban.

Évek óta edzőként dolgozol, mely sikerre vagy a legbüszkébb?

Eddig minden csapatommal dobogós helyen végeztünk, de amire nagyon büszke vagyok, hogy az esztári gyerekeim megnyerték az országos Diákolimpiát. Tanítványaim szerettek, tudták, hogy bármikor számíthatnak rám, még akkor sem engedtem el a kezüket, mikor elkerültek tőlem, továbbra is mindenben segítettem őket, ha kérték.

118622301_2208371859308030_1274551673461036177_n-300x225 Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Mindkét nemmel dolgoztál, véleményed szerint lányokkal vagy fiúkkal jobb dolgozni?

Eddig csak egyetlen női csapatom volt, mégpedig a DEAC U14-es gárdája, akiket kicsit félve vállaltam el tavaly. Egészen más lányokkal dolgozni, mint fiúkkal, a srácok fizikálisan erősebbek, sokkal gyorsabbak, technikásabbak. A lányok viszont jóval fogékonyabbak, tanulékonyabbak, lelkesebbek, illetve látványosabban fejlődnek.

78302832_2584260995139791_9169013406043209728_n-300x137 Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Hogy látod a mai női labdarúgás megítélését?

Egyre nagyobb teret hódít magának a női labdarúgás, de a mai napig nem fogadják el úgy, mint a férfi futballt. E téren nem vagyok pozitív, sajnos nem látom a jövőképet. Nőként megélni a labdarúgásból nem lehet, főleg itthon, de edzőként is nagyon nehéz. Még mindig van egyfajta előítélet a női focival szemben, nehezen fogadják el, hogy a gyengébbik nem is rúgja a bőrt.

Már csak az oldalvonal mellől irányítod a csapatodat, de maga a játék nem hiányzik?

Természetesen nagyon hiányzik, hogy én is ott legyek a pályán, egészen más a foci belülről, mint a kispadon ülve. Egy gólt, egy győzelmet is másképp él meg az ember játékosként, mint edzőként. Annyira életem szerves részévé vált a futball az eltelt évek alatt, ha még a TV-ben se látok meccset, rendesen hiányérzetem van. Mikor saját csapatomnak nincs mérkőzése, amit lehet, megnézek, úgy vagyok vele, nem számít milyen osztályt, mindegyikből tanulok valamit.

118692215_316371422943710_7567122072522763454_n-225x300 Vajas Vera: „hiszek abban nincsenek véletlenek”

Edzőként meddig juthat el egy nő, mely a legmagasabb osztály, ahol még csapatot irányíthat?

Véleményem szerint külföldön akár ugyan olyan magasságokba el lehet jutni, mint a férfiak, itthon viszont sokkal árnyaltabb ez a kép. Hiába vannak mögöttem eredmények, nem kapom meg a tiszteletet, mikor győzünk, férfi kollégáim nagyon ritkán jönnek oda gratulálni, ami még szomorúbb, nem is köszönnek. Engem arra tanítottak, mindenkinek adjam meg a tiszteletet, minden vesztes meccs után habozás nélkül indulok az ellenfél kispadjához, hogy gratuláljak a győztesnek. Én azt vallom, a sport nem csak győzni tanít meg, hanem emelt fővel veszíteni is.

Visszatekintve az elmúlt évekre, kijelenthető, hogy elégedett vagy, esetleg van amit másképp csinálnál?

Megmondom őszintén, van bennem hiányérzet, pályafutásom alakulhatott volna másképp is, a mai eszemmel sokkal többet is elérhettem volna játékosként. Viszont semmit nem bántam meg, minden amit tettem én vagyok, hiszek abban nincsenek véletlenek, okkal történnek a dolgok, de lehet, ha jobban a futballra fókuszálok korábban, most nem lennék edző. Trénerként több helyen is kipróbálhattam volna magam, de nem biztos, hogy azt a megbecsülést, melyet Esztárban megkapok, máshol is megkaptam volna. Egyébként is azt látom, itthon nem becsülik meg a magyar edzőket, pedig nagyon sok jó szakemberünk van, mégis idegenek ülnek a kispadokon, akik nem biztos, hogy nagyobb tudással bírnak, mint a hazaiak. Akkor mit várhat egy nő? Szeretném hinni, hogy eljön az idő, mikor női edző irányít majd egy első osztályú csapatot, de erre kevés esélyt látok, pláne úgy, hogy a B licences tanfolyamon egyedül képviselem a gyengébbik nemet.

KZT