Szakály Péter: „A kilenc év alatt debrecenivé váltam”

A DVSC egykori 55-öse Nagyatádon kezdte pályafutását, majd három esztendei kaposvári időszak után érkezett Debrecenbe, ahol felért a csúcsra, négy bajnoki címet szerzett a Lokival. Szaki elmondta, futballkarriere egyenlő a DVSC-vel.

0

szaki1-300x192 Szakály Péter: „A kilenc év alatt debrecenivé váltam”

Távoztál Felcsútról, de nincs információ, hol folytatod a pályafutásodat. Találtál már új csapatot?

A Puskás Akadémiánál lejárt a szerződésem, amit nem hosszabbítottunk meg, jelenleg szabadon igazolható játékos vagyok. Vannak megkeresések, de konkrétumról egyelőre nem tudok beszámolni. Volt egy kisebb sérülésem, ami kezelést igényelt, de már rendben vagyok, elkezdtem az edzéseket, nagyon bízok abban, a héten már csapattal tudok dolgozni. Remélem, hamarosan szerződés terén is lesz előrelépés, mindenképp olyan csapathoz szeretnék igazolni, ahol komoly célok vannak, még van bennem bizonyítási vágy, futball iránti szeretet.

A debreceni évekre vissza szoktál gondolni?

Természetesen, hiszen pályafutásom legszebb, legsikeresebb kilenc évét töltöttem a városban, nagyon szép emlékek fűznek Debrecenhez. Amikor azt mondom, futballkarrier, az egyenlő a DVSC-vel. Mióta eljöttem, bármikor Loki meccset nézek a TV-ben, az nem kérdés, hogy volt csapatomnak szurkolok, sok ismerős arc van még a keretben. Nagyon örülök annak, hogy Bandi bá (Herczeg András – szerk.) ismét a helyes irányba terelte a csapatot, újra eredményes a Loki. A kilenc év alatt debrecenivé váltam, most is félig debreceninek vallom magam.

Azon kevesek közé tartozol, akik nem sűrűn váltogatták a klubokat…

Valóban, nem sok csapatnál fordultam meg pályafutásom során. Nagyatádon, kezdtem el focizni, ahol édesapám volt az edzőm, onnan Kaposvárra kerültem, majd a debreceni kilenc év után a Puskás Akadémiához igazoltam.

Említetted Nagyatádot, ott kezdtél el focizni. Mikor alakult ki benned a labdarúgás iránti szeretet?

Ezt igazából nem tudom, de testvéremmel minden születésnapra, karácsonyra focilabdát kértünk. Maga a sport szeretete már egészen kicsi gyerekként belém ivódott, hiszen édesanyám kézilabdázott, édesapám röplabdázott. Hiperaktivitásomat le kellett valahogy vezetni, több sportágba belekóstoltam, az atlétikától kezdve az asztaliteniszen és az úszáson keresztül a kézilabdáig, utóbbiban a Veszprém még szerződést is ajánlott. A foci volt viszont mindig a központi sport, hatéves lehettem, mikor már szervezett keretek közt űztem. A kézilabda talán fizikálisabb sportág, mint a labdarúgás, az én magasságommal, fizikumommal maximum szélsőként játszhattam volna, de nem szívesen találkoztam volna mondjuk egy Rosta Mikivel a hatos falnál. Utólag bebizonyosodott, jó döntést hoztam, mikor a futball mellett tettem le a voksomat.

Azt már nem tudjuk meg, milyen kézilabdázó vált volna belőled, labdarúgóként viszont szép karriert tudhatsz magad mögött, de ne siessük ennyire előre. Mikor kerültél Kaposvárra?

Többször is megkerestek, szerettek volna leigazolni, végül 15 évesen kerültem a Kaposvár korosztályos csapatához. Sikerült megtalálni a Rákóczinál a számításaimat, az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy nagy segítségemre volt Prukner László, aki nem csak az edzőm volt az ifi csapatban, hanem középiskolai osztályfőnököm is. Sokat köszönhetek neki, második apámként egyengette a karrieremet, többször előfordult, megvárt a 7. óra után és kocsival vitt edzésre. Egyenletes volt a fejlődésem, az ifi A-ban már olyan teljesítményt nyújtottam, hogy edzéseken a felnőtt csapatban is meg tudtam mutatni magam. Az NB-II-ben viszont még nem kaptam lehetőséget, de a következő évben az első osztályban már pályára léphettem.

Az „öregek” hogy fogadtak?

Ennyi év távlatából is tisztán emlékszem, milyen jó volt az öltözői hangulat, kedvesen fogadtak, látták, hogy becsületesen dolgozok, biztattak, segítettek. Természetesen az „öregek” részéről voltak zrikák, de ebben nem volt semmi bántó.

Mindig középpályán játszottál?

Ifiben többször játszottam csatárposzton, de igazából a középpályán éreztem jól magam, ott többször érhettem labdába, bár nem erősségem a védekezés, de abból is kivettem a részem, szerettem, ha akció közelben vagyok.

Melyik meccsen debütáltál az élvonalban?

A Fehérvár elleni idegenbeli, 1:1-re végződött találkozón léptem pályára először NB-I-es mérkőzésen, pár perc játéklehetőséget kaptam, de hatalmas élmény volt. Már az nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy leülhettem a kispadra. A mérkőzés után tudatosult bennem, hogy megérte a rengeteg munka, lemondás. Nem „szálltam” el magamtól, ugyan az a srác maradtam, mint előtte. Nekünk abban az időben nem hullott az ölünkbe az a lehetőség, hogy azért játszhattunk, mert 21 év alattiak voltunk, és a szövetség ezt anyagilag támogatta. Keményen meg kellett dolgoznunk a helyünkért az első csapatban. Eleinte még kevesebb lehetőséget kaptam, de ahogy rutint szereztem, fizikálisan beleerősödtem az élvonalba, egyre többször léphettem pályára.

Az első NB-I-ben szerzett találatodra emlékszel?

A Pécs otthonában játszottunk, csereként léptem pályára kétgólos hátránynál. Egyszerű volt edzőm részéről a taktikai utasítás, rúgjak gólt. Egy baloldali támadásnál rá tudtam vezetni a védőre a labdát, egy biciklicsel után kifelé toltam, ballal pedig sikerült kilőnöm a rövid alsót. Nagyon boldog voltam, hogy megszereztem első gólomat, kicsit árnyalta a képet, hogy 2:1-re kikaptunk.

Három év után Debrecenbe tetted át székhelyed…

21 évesen kerültem Debrecenbe, amikor Dzsudzsák Balázs Eindhovenbe igazolt, de nem az ő pótlására igazoltak le. A Loki ellen mindig jól ment a játék, megkerestek, szerződést ajánlottak, amit elfogadtam. Az MTK és a Vasas is szeretett volna leigazolni, de Vörösbaranyi Józsefnek köszönhetően a DVSC-hez írtam alá. Először kicsit bizonytalan voltam, hiszen Debrecen Kaposvártól nagyon messzinek tűnt, távol kerültem a családomtól, de miután leültünk Szima Gáborral beszélgetni, pillanatok alatt megállapodtunk.

A döntésben szerepet játszott, hogy egy sikeres klub ajánlott szerződést?

Természetesen ez nagyban megkönnyítette a döntést, hiszen olyan kiváló labdarúgók voltak akkor a DVSC keretében, mint Sándor Tomi, Dombi Tibi, Szatmári Csabi, Bernáth Csabi, de felsorolhatnám akár a teljes csapatot, mondhatnám Kerekes Zsombi, Igor Bogdanovic, Cvitkovics Peti, és a hétszeres bajnok Komlósi Ádi nevét is. Több dolog is a mellett szólt, hogy a cívisvárost válasszam, mint például a jó szakmai irány, éreztem, hogy Herczeg András elképzeléseivel tudok azonosulni, illetve a debreceni szurkolótábor. Mindenképp kiemelném még Szima úr korrektségét, ezek mind hozzájárultak, hogy aláírtam a Lokihoz.

Egy háromszoros bajnokcsapathoz igazoltál, ahol az említett kiváló játékosok voltak a keretben. Nem volt benned félsz?

Debrecen egy speciális közeg, ahol egy külsősnek mindig nehéz elfogadtatnia magát. Volt egy kialakult erős játékoskeret, a játékosok legtöbbje már gyerekkoruk óta együtt focizott. Néhány edzés után viszont látják, kik azok, akire lehet számítani, onnantól már nem riválisként tekintenek rá, hanem akivel sikereket lehet elérni, úgy éreztem, idővel rám is így tekintettek. Egy jó sportoló ismérve, hogy jó ember is, ezeket az embereket én Debrecenben megtaláltam, ebből a szempontból is szerencsésnek mondhatom magam.

A csapat befogadott, de mikor érezted azt, hogy a szurkolók is elfogadtak?

Ezt igazából akkor éreztem, mikor megnyertük a bajnokságot. Miután a csapattársak elfogadnak, előbb-utóbb a szurkolók is, viszont amíg nem vagy részese egy sikernek, addig egy vagy a játékosok közül. Utána viszot megismertek az utcán, odajöttek hozzám, beszélgettünk, autogramot kértek. Ez egy jó visszajelzés volt számomra, hogy valamit jól csinálok. Debrecennek komoly szurkolótábora van, sok néző előtt játszottunk, mindig fantasztikus hangulatot teremtettek az Oláh Gábor utcai stadionban, ezt soha nem lehet elfelejteni. Sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot, baráti viszonyt ápolunk.

Czvitkovics Péterrel nagyon jól megértettétek egymást a pályán és azon kívül is, mindketten technikás, szervező típusú játékosok voltatok. Két dudás megfért egy csárdában?

Mielőtt Debrecenbe kerültem, csak ellenfélként találkoztunk, Cicó akkor már elismert játékosnak számított. A Lokinál kialakult közöttünk egy baráti kapcsolat, ami azóta is tart, bár másfelé sodort minket az élet, de telefonon tartjuk a kapcsolatot. Az egyik példaképemnek tekintettem, sok olyan dolgot lestem el tőle, amit később hasznosítani tudtam pályafutásom során. Bandi bá tökéletesen megtalálta azt a hadrendet, amibe belefért két szervező-irányító típusú játékos. Átálltunk 4-4-2-es játékrendszerre, mindkét szélen olyan játékosok voltak, akik befelé tudnak nyitni, ez hatásosnak bizonyult, meg tudtuk lepni ellenfeleinket.

Említetted, Czvitkovicstól sok dolgot ellestél. Voltak még a Lokiban olyan játékosok, akikre felnéztél?

Nyilván Sándor Tominak a zsenialitását öröm volt nézni minden edzésen, hatalmas játékintelligenciával, tudással rendelkezett. Dombi Tibi alázata, az, hogy már edzés előtt egy órával kint volt a pályán, elvégezte az erősítőgyakorlatokat, mindig 100%-os teljesítményt nyújtott, de említhetném Komlósi Ádám különös pedagógiai érzékét, győztes mentalitását, ezek mind példaértékűek. Én is mindig nyerni akartam, de nem csak a pályán, hanem az élet minden területén is, sok ilyen gondolkozású játékos volt a csapatban és ez tettekkel is párosult.

2009-ben lettél először bajnokcsapat tagja. Mit éreztél akkor?

A régi játékosok mesélték, milyen ünneplés volt a Loki első bajnoki címénél, több tízezer szurkoló éltette a csapatot a főtéren, ezt szerettük volna újra átélni, ami szerencsére sikerült. Az a tudat, hogy a bajnoki címet már senki nem veheti el tőlünk, egyfelől nagy megkönnyebbülés, másfelől mikor az ember felér a csúcsra, az egy olyan euforikus érzés, amit szavakkal nehéz leírni, a közös siker megélése csodálatos.

Négyszeres bajnoknak mondhatod magad. Melyik a legkedvesebb számodra?

Általában minden játékosnak az első bajnoki cím a legemlékezetesebb, mint ahogy nekem is az. A legnagyobb bravúr viszont a Kondás Elemér irányításával veretlenül megnyert bajnokság volt, ez számomra a legkedvesebb. Előtte neveztek ki csapatkapitánynak, olyan kerettel vágtunk neki a bajnokságnak, amire sokan azt mondták, még a dobogóra kerülés is bravúrkategóriának fog számítani, de mi erre rácáfoltunk, sőt abban az évben még a Magyar Kupát is elhódítottuk. Úgy gondolom, ezt évtizedekig egy magyar csapat sem tudja megismételni.

Történelmi sikereket értetek el, mindkét nemzetközi kupasorozatban bejutottatok a csoportkörbe…

A régi debreceni játékosokkal van egy közös csoportunk, amikor felhangzik a TV-ből a BL himnusza, mindig felemlítjük, ezt anno nekünk is játszották. A BL főtábla egy olyan csoda, amire öröm visszagondolni, mint ahogy az Európa-liga csoportkör mérkőzéseire is. Mai napig élénken élnek bennem a meccsszituációk, ezek fantasztikus élmények, most is, hogy erről beszélünk, libabőrős lettem. A BL főtáblához kellett egy kis szerencse is, hiszen a Kalmar elleni kinti meccsen az utolsó 10 percben emberhátrányban játszottunk ki is eshettünk volna. Sikerült túljutnunk a Levadia Tallinnon, majd következett a főtábláról döntő párharc. A Levszki Szófiával kerültünk össze, Herczeg András azt mondta a kinti mérkőzés előtt: itt vagyunk egy lépésre a csoportkörtől, de ne ezzel foglalkozzunk, élvezzük a játékot, azt csinálhatjuk, amit szeretünk, futballozzunk felszabadultan. Bodnár és Czvitkovics Peti góljaival sikerült egygólos előnyt kiharcolnunk. A visszavágón, mikor kifutottunk a pályára és megláttuk a Puskás Ferenc Stadionban a több mint 30 ezer nézőt, tudtuk, nem játszhatunk rosszul, tovább kell jutnunk. Az első 10 percben talán volt egy kis lámpaláz, de kétség nem fért a győzelmünkhöz, Varga Józsi és Rudolf Geri hatalmas góljaival 2:0-ra nyertünk.

A főtáblán nem kisebb csapatokkal kerültetek össze, mint a Liverpool, Lyon, Fiorentina…

Nem sok magyar játékos mondhatja el magáról, hogy a futball egyik szentélyében, az Anfield roadon pályára lépett, nekem, nekünk megadatott. Mikor kisétáltunk a gyepre, letérdeltem, megsimogattam a füvet, ami olyan tökéletes állapotban volt, minta épp akkor terítették volna le. A többi BL meccs is hatalmas élmény volt, mint ahogy az Európa-liga találkozók is. Topligás csapatok, klasszis játékosok ellen léphettem pályára. Emlékszem, Glen Johnson nem is tűnt nagydarabnak TV-n keresztül, élőben viszont olyan combja volt, mintha egy testépítő lett volna velem szemben. Ezek mind-mind kitörölhetetlen szép emlékek, ott voltunk, élcsapatok ellen játszhattunk.

Volt egy időszak, amikor csak a kispadra ülhettél le, utána viszont remek szezont produkáltál…

A média és a szurkolók csak azt látják, a játékos milyen teljesítményt nyújt a mérkőzésen, viszont kevés háttér információ nem jut el hozzájuk. Volt egy kisebb sérülésem, a nyári felkészülés nagy részét ki is kellett hagynom. A nemzetközi kupában viszont mérkőzések vártak ránk, én is, mint minden labdarúgó, játszani akartam. Borzasztóan ment a játék, fizikálisan és mentálisan sem voltam olyan állapotban, hogy segíteni tudjak a csapatnak, nem hoztam azt a szintet, amit elvártak tőlem, amit elvártam volna magamtól. Eli bá (Kondás Elemér – szerk.) jogosan ültetett le a kispadra, teljes mértékben egyetértettem a döntésével. Szerencsére sikerült utolérnem magam, az egyik mérkőzésen kényszerből cserélni kellett az első félidőben, a mester pályára küldött. Jól ment a játék, gólt is szereztem, ez volt a fordulópont. A legeredményesebb szezonomat produkáltam, abban az évben a szakma az év játékosának választott meg, ami hatalmas elismerésnek számított.

Debreceni éveid alatt bekerültél a válogatottba…

Sokszor olvasva egy-egy játékos nyilatkozatát, hogy készen áll, várja már a meghívót, én nem üzengettem, csak titkon bíztam abban, hogy egyszer ott lehetek. Egervári Sándornál mutatkozhattam be a válogatottban, a csehek elleni idegenben, 2:1-re megnyert mérkőzésen. Ami egy kicsit fájó pont, tétmérkőzésen nem tudtam megmutatni magam. Ezen a téren van némi hiányérzetem, talán kevesebbszer játszhattam, mint amennyit szerettem volna.

Kilenc év után távoltál Debrecenből. Mi volt az ok?

Olyan volt ez a kilenc év, mint egy jó házasság, jól működött, de aztán valami elromlott. Ez egy hosszú folyamat következménye, távoztak a csapattól azok a játékosok, akikre lehetett építeni, viszont úgy érzetem nem sikerült megerősíteni a keretet, az eredmények sem jöttek. Lehetőségem lett volna Kínába igazolni, de rajtam kívülálló okok miatt meghiúsult, elnök úrral is megromlott a kapcsolatom, mindezek miatt döntöttem a távozás mellett.

Miért az akkor NB-II-es Puskást választottad?

Ebben egyértelműen Pintér Attila személye volt a döntő. A válogatottban már dolgoztunk együtt, láttam rajta a győztes mentalitást, ami nagyon ritka az edzők körében. Természetesen az sem volt utolsó szempont, hogy ideálisak voltak a körülmények Felcsúton. Úgy gondolom, a lehetőségek közül a legjobbat választottam. Visszagondolva a Puskás Akadémiánál eltöltött időre, elmondhatom, sikeres volt. Feljutottunk az élvonalba, majd a következő évben a klub legjobb eredményét értük el, az NB-I-ben a 6. helyen végeztünk, ráadásul bejutottunk a Magyar Kupa döntőjébe is. Természetesen a pályafutásom ezen időszaka össze sem hasonlítható a debreceni évekkel.

Mennyire tudtad a labdarúgást összeegyeztetni a civil életeddel?

Nem volt egyszerű, hiszen a meccsek miatt főleg a hétvégék zsúfoltak, ráadásul a nemzetközi kupában is folyamatosan szerepeltünk, így a hétköznapokban is sokat voltam távol. Mióta megszületett a fiam, ez még nehezebb. Szerencsére a párom mindig toleráns volt velem szemben, kapcsolatunk elején tudta, mennyi szabadidővel lehetett kalkulálni. Ma már más a helyzet, edzés után sietek haza, hogy minél több időt tölthessek a családdal, a gyerkőccel.

Párod is élsportoló?

Ritmikus sportgimnasztikázott, de már nem sportol aktívan. Próbálja fitten tartani magát, mikor ideje engedi, edzőterembe jár. A fiam szeptemberben lesz két éves, már most balossal rugdossa a bőrt, szoktam neki mondani, ha csak kicsit lesz jobb mint én, már nagy baj nem lehet.

Augusztusban töltöd be a 33. évedet. Vannak még élvonalbeli ambícióid?

Sokan úgy tekintenek a 30 év feletti játékosokra Magyarországon, akik már pályafutásuk végén járnak. Vannak példák, hogy az élvonalban még idősebb korban is lehet jó teljesítményt nyújtani. Dombi Tibi, Juhász Roli, Huszti Szabi, Leo vagy Gera Zolit is említhetném, akik 37-38 évesen is felfelé lógtak, lógnak ki az NB-I-ből. Azt érzem, még egy-két év lenne bennem az első osztályban. Jelenleg nem tudom, mit hoz a jövő, bízok benne, hamarosan ismét pályára léphetek élvonalbeli mérkőzésen.

Tervezel már a futball utáni évekre?

Természetesen sokat gondolkozok ezen, vannak terveim, meglátjuk, mit hoz a jövő. Sportvezetőként, esetleg edzőként is eltudnám képzelni magam, mindkettő nagyon összetett munkakör. Az edzőség minden nap 24 órás elfoglaltsággal jár, ez valamilyen szinten visszatartó erő, de mellette szól, hogy azt a tapasztalatot, tudást, amit magamba szívtam az évek során, nem szeretném, hogy kárba vesszen. Egy jó edzőnek rendelkeznie kell megfelelő szakmai tudással és jó pedagógiai érzékkel, ha az egyik hiányzik, elmaradnak a sikerek. Érdekel még a sportújságírás, a szakértői, kommentátori munka, az utóbbiban már kipróbáltam magam, a kamera előtt sem jövök zavarba. Egyelőre azonban a civil életemet próbálom úgy felépíteni, hogy ha nem maradnék a futball berkein belül, akkor is biztosítani tudjam családom számára a megfelelő életszínvonalat.

Visszatekintve az eddigi pályafutásodra, elégedett vagy?

Igazából nincs bennem hiányérzet, egyébként sem szoktam keseregni. Úgy gondolom, ha a mostani fiatal játékosoknak olyan sikeres pályafutása lesz, mint az enyém, akkor büszkén nézhetnek vissza a futballpályán eltöltött éveikre, én büszke vagyok a magaméra. A nosztalgikus, szép emlékek természetesen hozzájárulnak, hogy pozitív legyen a kép, a debreceni kilenc év sokat nyom a latban. Visszatekintve eddigi pályafutásomra, nyugodt szívvel mondhatom, semmit nem tennék másképp, ott tartok, ahol tartani szeretnék, elégedett lehetek. Viszont még nincs vége, szeretnék még néhány évet eltölteni a pályán.