Tartalmas év áll mögötted: számos debreceni sportsikerről tudósíthattál, megjelent a legújabb novellásköteted, zenekaroddal, a Wyrfarkassal pedig a Főnix Csarnokban koncerteztetek. Milyen érzésekkel tekintesz vissza 2019-re?
Sok szép emlékem fűződik az óévhez, nehéz is lenne egy konkrét pillanatot kiemelni. Februárban a Kowalsky meg a Vega előzenekaraként játszhattunk a Wyrfarkassal, s bár a színpadra lépés előtt izgultunk kicsit, hiszen ekkora közönség előtt korábban nem zenéltünk, hatalmas élményt jelentett a koncert. Az év második fele aztán az írással telt, már régóta terveztem a többek között Diego Maradonáról is szóló, Isten keze című kötetem folytatását. Szerencsére idén is volt miről beszámolnom az olvasóknak, így sokszor csak éjszaka maradt időm a könyvírásra, ám decemberben végül megjelent az Isten másik keze, amelynek egyelőre pozitív a fogadtatása.
Honnan ered az írás iránti szenvedélyed, miből meríted az ihletet?
Egy volt kollégám és barátom, az azóta sajnos elhunyt Imre Mátyás tanította, hogy az újságírás újságolvasással kezdődik, s ez a mondás az én esetemben is megállja a helyét. Már kiskoromban sokat olvastam, emlékszem, az első Népsportomat egy forint kilencven fillérért vettem… Falusi gyerekként mindig is érdekelt a környezetem, nyitott szemmel jártam a világban, s sokszor papírra vetettem a megfigyeléseimet. Nagyon élveztem az alkotás folyamatát, ám akkor még nem gondoltam volna, hogy a különböző gondolatfoszlányokból és történetekből egyszer könyv születhet. Az elmúlt bő évtizedben öt könyvet mutathattam be, s bár a műfaj és a téma különböző, a szórakoztató jelleg és a sport mindegyikben visszaköszön.
Említetted, hogy faluban nőttél fel. Akkoriban milyen csatornákon keresztül tudtátok követni a különböző sporteseményeket?
A mai fiatalok talán nem is tudják elképzelni, mennyire más volt a világ a nyolcvanas években, főképp egy olyan kis településen, mint Görbeháza. Volt egy fekete-fehér Orion televíziónk, azonban általában havonta csak egy mérkőzést közvetítettek, a többi eseményről a Népsportból, a Képes Sportból és a Labdarúgásból értesültünk. A haverjaimmal már az általános iskolában megfertőződtünk a sporttal, jártunk a görbeházi focicsapat mérkőzéseire, a grundon késhegyre menő csatákat vívtunk egymással, szünetekben pedig gombfocival múlattuk az időt. Akkoriban Mészöly Kálmán volt a válogatott szövetségi kapitánya, nagyon szurkoltunk a csapatnak, de arra esélyünk sem volt, hogy élőben láthassuk őket futballozni.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy sportújságíróként szeretnél dolgozni?
Ez is a gyermekkoromra vezethető vissza, ugyanis szinte minden mérkőzésről készítettem feljegyzéseket, beszámolókat, csak úgy a magam szórakoztatására. Hogy őszinte legyek, az érettségi után sokáig kerestem a helyem, kétkezi munkákat vállaltam, és élveztem az életet. Idővel benőtt a fejem lágya, és ekkor jutottak eszembe a gyerekkori álmaim, az újságírás iránti szenvedélyem. A cselekvés mezejére léptem, beiratkoztam a Nyíregyházi Főiskolára, később pedig igyekeztem kihasználni az adódó lehetőségeket.
Köztudott rólad, hogy szenvedélyesen szurkolsz a DVSC-nek, több játékossal is baráti viszonyt ápolsz. Tudósítás közben mennyire tudsz pártatlan maradni?
Egy megyei lapnál elfogadható, ha némileg elfogult az újságíró, ám természetesen nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, tárgyilagosnak kell maradnunk. Amikor gólt rúg a csapat, mindig hangosan megünneplem, vereség esetén azonban igyekszem csendben maradni, holott természetesen dúlnak bennem az érzelmek. Ilyenkor nem könnyű papírra vetnem a gondolataimat, kell egy kis idő, amíg átgondolom a történteket, hogy reálisan tudjak írni a mérkőzésről.
Szerencsére az elmúlt évtized elsősorban a sikerekről szólt, beszámolhattál négy bajnoki címről, elkísérhetted a csapatot a BL-mérkőzésekre. Van kedvenc emléked újságíróként?
Kétezer-nyolc nyarán kezdtem el dolgozni a jelenlegi munkahelyemen, akkoriban íródtak a DVSC történelmének legszebb fejezetei. Sok különleges élményt élhettem át, négyszer voltam edzőtáborozni a csapattal, ahol közelebbről is megismerhettem a játékosokat, s néhányukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A Bajnokok Ligája csoportköre során felemelő pillanatokat élhettem át, a Liverpool elleni, idegenbeli összecsapás különösen emlékezetes maradt számomra. Emlékszem, álltam az Anfield Road sajtópáholyában, s könnybe lábadt a szemem, nehezen tudtam elhinni, hogy egy kis faluból indulva idáig jutottam.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik a mai világban szeretnének újságíróként elhelyezkedni?
Rengeteget változott a világ az elmúlt évtizedekben, így a mi szakmánkra is kihatott az informatikai fejlődés, amely egyfelől személytelenebbé tette a közösségeket, ugyanakkor felgyorsította az információáramlást. Manapság nehezebb beleszeretni a magyar labdarúgásba, ráadásul nagy a konkurencia, hiszen a televízióban a topligák mérkőzéseit is nyomon követhetik a fiatalok. A mi feladatunk, hogy közelebb hozzuk a magyar játékosokat a gyermekekhez, legyenek ismét példaképeik, akik motiválják őket a munkában. Ha valaki kitartó, keresi a lehetőségeket, és nem riad vissza a kudarctól, előbb-utóbb révbe ér, legyen szó sportról, vagy akár sportújságírásról.
P.G.
Fotók: Magánarchívum
