Fotó: dvsc.hu
Finisébe érkezett a téli felkészülés, hétvégén már a pályán mutathatják meg a srácok, mit tanultak az elmúlt hetek alatt. Visszatekintve az elmúlt hónapra, elégedett vagy az elvégzett munkával?
A felkészülés negyedik hetét hagytuk magunk mögött, mely a korábbiakhoz képest rövid, de intenzív volt. A keretben történtek változások, több játékosunk az U19-es csapattal készült, illetve hozzánk is kerültek fel a fiatalabb korosztályból. Ősszel zsinórban három alkalommal kellett kényszerpihenőt tartanunk, a karanténban töltött napok alatt edzésre nem volt módunk. Így az volt a legfontosabb feladatunk, hogy fizikálisan megfelelő állapotba hozzuk a fiúkat, ennek megfelelően sok erősítőgyakorlat szerepelt a programban. Fokozatosan terheltük a játékosokat, de nagy hangsúlyt fektettünk a játékra, a taktikai elemek gyakorlására. Az idő rövidsége miatt nem tudtunk sok edzőmérkőzést játszani, viszont ezeket a meccseket arra használtuk fel, hogy éles helyzetben gyakoroljuk az edzéseken tanultakat. A találkozókon lehetőséget kaptak a próbajátékosok és a felkerülő fiatalok is a bizonyításra. Mindazt, amit elterveztünk, sikerült elvégeznünk, sérülések, betegségek nem hátráltatták a munkát.
Szombaton már bajnoki mérkőzésen lép pályára a csapat…
Az őszi szezonból két mérkőzésünk maradt el, február 6-án idegenben az MTK, majd 13-án itthon a Puskás ellenit pótoljuk. A célunkat már teljesítettük, ott vagyunk a legjobb nyolcban, továbbra is a kiemelt csoportban folytatjuk a sorozatot. Most is azt mondom, mint korábban, nem kimondottan a bajnokságra készülünk, hiszen utánpótlásról beszélünk. A fejlődés az elsődleges, minél többet szeretnénk adni a fiataloknak, minél többet szeretnénk tanítani nekik. Természetesen, mivel azért bajnokságról van szó, jó lenne minél előbb végezni a táblázaton.
Fordítsuk vissza az idő kerekét, menjünk vissza az időben a kezdetekhez. Mikor kerültél kapcsolatba a futball-labdával?
Már hat-hét évesen a foci volt a mindenem, a barátaimmal szülőhelyem, Hajdúszoboszló külvárosi utcájában, amikor csak tehettük, rúgtuk a bőrt, szinte éjjel-nappal fociztunk. Ekkor már elköteleződtem a futball mellett, bár atletizáltam is, igaz, nem egyesületi szinten, de az iskolai csapatnak állandó tagja voltam. Az örök szerelem viszont a labdarúgás maradt.
A hobbifocit felváltotta a szervezett keretek közti labdarúgás. Mely csapatban kezdted tanulni a futball alapjait?
A Hajdúszoboszló korosztályos csapatában kezdődött igazolt játékosként pályafutásom, mely egyesületben 30 éves koromig futballoztam. Sajnos 18 évesen, mikor felkerültem az NB-I/B-s keretbe, keresztszalag-szakadást szenvedtem, mely még ma is nagyon súlyos sérülésnek számít. Abban az időben pedig nem volt még olyan orvosi háttér és rehabilitációs lehetőség, mint manapság. Ekkor szinte véget is ért a karrierem, de próbálkoztam a játékkal, viszont folyamatos sérülések jellemezték a pályafutásom, a két térdemet kilencszer kellett műteni. Be kellett látnom, nem szabad tovább erőltetnem a játékot, el kellett fogadnom, ennyi volt, fájó szívvel, de szögre akasztottam a stoplist.
Egy pályafutás befejeződött, viszont kezdődött egy új. Tudatosan készültél az edzői pályára?
Az első műtétet követően jelentkeztem a tanítóképzőn induló középfokú edzői tanfolyamra, de ezt nem nevezném tudatos döntésnek, éltem egy adódó lehetőséggel. Így nem szakadtam el a labdarúgástól, mondhatom, hogy gyermekkoromtól a mai napig a futball tölti ki a mindennapjaimat. A családom, a gyerekeim az első szerelmem, de a foci szorosan ott van mögötte.
Az edzői pálya pótolta azt, ami a játékosként elmaradt?
Az elején úgy éreztem, hogy igen, de kiderült, a mai napig sem sikerült 100 százalékban ezt pótolni. Most is hiányzik a játék, de még a barátaimmal sem focizok, nem merek egy újabb sérülést megkockáztatni. Az edzői munka számomra elhivatottság, úgy érzem, tanításra születtem, ebben tudok kiteljesedni, ez sok mindenért kárpótol.
Szoboszlón, Kabán és az Olasz focisulinál dolgoztál edzőként, majd három éve a Debreceni Labdarúgó Akadémiához kerültél. Ezt egy új kihívásnak tekintetted?
Herczeg András keresett meg, aki szeretett volna megismerni, tájékozódni a futballról való elképzeléseimről. A beszélgetést követően felkért, dolgozzak az akadémián, mely ajánlatot szinte azonnal elfogadtam. Egy évvel korábban hagytam abba a pedagógusi pályát, majd egy sikeres szezont Böszörményben, az Olasz Focisuli U14-es csapatánál töltöttem. Minden edzőnek az az álma, hogy a legmagasabb szinten dolgozhasson, ezt pedig az akadémia. Ez egy új kihívás volt számomra, hiszen korábban a vidéki futballban éltem az életem, de szerettem azt az időszakot, a maga szépségével és hátrányával. Az akadémia viszont egy más szint, nívósabb bajnokságra, erősebb ellenfelekre kell felkészíteni a játékosokat.
25 éve tanítod a futballt. Mi az edzői hitvallásod?
Egyszerű a hitvallásom: nevelni, tanítani, a lehetőségeimhez mérten minél többet adni. Mindig úgy gondolkoztam edzőként, pedagógusként, soha ne azt nézzem, hogy a gyerek mit nem tud, hanem azt, mi az amit tud. Ez egy hatalmas felelősség, hiszen úgy az iskolában, mint az akadémián maximálisan tisztában vagyok azzal, nagyon sokat tudok tenni azért, hogy a fiatalok többek legyenek. Nem csak a futballban gondolkozok, hanem mint tanárember, számomra az is fontos, hogy neveljek is. Még az U17-es korosztálynál is előfordul, hogy bizonyos értékrendekről, tiszteletről, alázatról, megértésről, viselkedési normákról beszélgetünk a srácokkal.
Egy utánpótlásban dolgozó edzőnek egyben pedagógusnak is kell lennie, mely jelen esetben nálad adott, hiszen két tanári diplomával is rendelkezel. Mennyire nehéz megtalálni az arany középutat a szigor és az engedékenység között?
Magamat az arany középutat kereső pedagógusnak tartom, de nem egyszerű megtalálni, hogy rend és fegyelem legyen, de ne a drákói szigor jellemezze a kapcsolatot edző és játékos között, mert ez szerintem nem járható út. Nagyon ritkán emelem fel a hangom, mindig arra törekedtem, úgy tartsam fenn a fegyelmezett, de közvetlen légkört, hogy tanítványaim ne tartsanak tőlem. Én hiszek a közösség erejében, melyet formálni kell, de formálja is magát. Egy jó közösségben javul a teljesítmény, az egyének is fejlődnek, a kettő között kölcsönhatás van. Fontos, hogy az edzések jó hangulatban teljenek, egy-egy poént elengedve felszabadult hangulatban kezdődjön a munka. Természetesen problémák mindig vannak, a szakmai stábon nagy a felelősség, hogy ezeket jól kezelje.
Az elmúlt években felnőtt csapatnál is edzősködtél. Velük, vagy a fiatalokkal nehezebb dolgozni?
Mindkettőnek megvan a nehézsége, viszont mindkettőnél elengedhetetlen a pedagógiai érzék. A felnőtteknél abszolút az eredmény számít, a gyerekeknél pedig a képzés, a fejlődés a legfontosabb. Utánpótlásnál az a legnehezebb, hogy megtaláljuk az arányokat a képzés és a nevelés között, bár nem elsődleges szempont, de e mellett azért eredmények is jöjjenek. A siker egy plusz motiváció, mely segíti a fiatalok fejlődését, plusz egy 17-18 éves fiatalt már győzni is meg kell tanítani.
Egy-egy mérkőzésen, látva, hogy a játékosok azt, amit edzésen gyakoroltak, megvalósítják a pályán, milyen érzéssel tölti el az edzőt?
Ez egy kiváló visszajelzése annak, hogy valamit jól csinálunk, nagyon jó érzéssel tölt el, mikor azt látom, azokat a taktikai elemeket, melyeket az edzéseken gyakoroltunk a játékosokkal, visszaköszönnek a mérkőzéseken. Mindez legalább olyan fontos, mint az, hogy nyer a csapat, ilyenkor boldog az edző. A jelenlegi csapatom nagyon fogékony mindarra, amit kérünk tőlük, de fontos, hogy csak olyat kérhetünk, amit megtanítottunk a srácoknak, amit gyakoroltattunk velük.
Az edzések, mérkőzések miatt sokat vagy távol a családodtól. Párod hogy tolerálja mindezt?
Ezt én kicsivel nehezebben élem meg, mint a feleségem, aki ezt az életvitelemet elfogadta, már kapcsolatunk elején tudta, én erre a szakmára tettem fel az életemet. Ami a legnagyobb problémát okozza, hogy 9 éves fiammal és 4 és fél éves lányommal kevesebb időt tudok tölteni, mint szeretnék. Igazából ügyesen és okosan kell kihasználnom azt az időt, amit otthon töltök a családommal.
Az edzői hivatás, legyen szó felnőtt, vagy utánpótlás futballról, sok stresszel jár. Mivel tudsz kikapcsolódni, feltöltődni?
Ami legjobban kikapcsol, az a horgászat. Nyilván, nagy pecatúrák nem férnek bele a hétköznapokba, hétvégékbe, de a környék horgásztavaira azért havi egy-két alkalommal kilátogatok pár órára. Várom már a jó időt, hogy ismét ott ülhessek a vízparton, külön öröm számomra, hogy fiam is gyakran elkísér. A házkörüli munka, fűnyírás, kertészkedés, barkácsolás is kikapcsol, szeretek tevékenykedni a ház körül szabadidőmben.
A futball világában élsz, dolgozol, de van olyan sportág, amit követsz a focin kívül?
A kézilabdát nagyon szeretem, a nemrég befejeződött férfi világbajnokság eseményeit is figyelemmel kísértem, de ha atlétikát közvetítenek a TV-ben, azt is megnézem. Idén két nagy világeseményt fognak megrendezni, a labdarúgó Európa-bajnokságot és az olimpiát, természetesen, ha munkám engedi, követni fogom az eseményeket, főleg, ha magyar sportolók, csapatok szerepelnek. Büszke vagyok a magyar sikerekre, játékosaimnak is elmondom, hatalmas dolog, mikor egy sportoló hazáját képviseli. Felemelő érzés, mikor világversenyeken a magyar himnusz dallamai csendülnek fel, büszkének kell lenni magyarságunkra.
A sport iránti szeretetedből mennyit sikerült átadni családodnak?
Feleségem korábban atletizált, de jelenleg is a sportban él, testnevelés-biológia-angolszakos tanár. Benedek fiam szereti a focit, már a TV-ben is néz meccseket. Űzi is ezt a szép sportágat, a Hajdúszoboszló U9-es csapatának igazolt játékosa. Azt, hogy focizzon, soha nem erőltettük, nem az az apuka vagyok, aki mindenáron labdarúgót akar faragni a gyermekéből. Mira lányom még kicsi, de tervben van, hogy valamilyen sportot fogunk neki választani.
Visszatérve korosztályos csapatodhoz, mivel lennél elégedett a bajnokság végén?
Minden évben, így idén is fogalmaztunk meg célokat. Az U17-es korosztály mondhatni egy átmenet az utánpótlás és a felnőtt futball között, így fontos a céltudatosabb munka. Lesznek, akik akár egy-két éven belül, mint a példa is mutatja, odakerülhetnek az első csapathoz. Nekünk, utánpótlás edzőknek az is a feladatunk, hogy játékosokat képezzünk, elsősorban a DVSC számára, illetve a magyar labdarúgás számára. A tavaszi szezonban már annak is örülni fogok, ha nem lesznek hátráltató tényezők. Az elmúlt fél évben az egyik leghányatottabb sorsú csapat voltunk, bízom benne, zökkenőmentesen tudunk dolgozni a jövőben. Szeretném, ha csapatszinten és egyénileg tovább fejlődnénk, minél tudatosabb, érettebb játékot nyújtanánk. Az edzéseken és a mérkőzéseken megpróbálnának 100 százalékot kihozni magukból a srácok. A bajnokságban nem helyezésben gondolkozunk, a legfontosabb, hogy minél több jó mérkőzést játszunk, stabilak legyünk, csapatként funkcionáljunk, kibontakozzanak az egyéniségek.
Ezek a közeljövő tervei, de mik a távlati céljaid?
Jelen helyzetben az a legfontosabb, hogy a családom, a környezetemben élők és természetesen minden ember egészségesen vészelje át a mostani járvány sújtotta időszakot. Szakmai téren szeretnék tovább fejlődni, azon az úton haladni, melyen elindultam, egy jó szakembere akarok lenni a debreceni labdarúgásnak. Minden tőlem telhetőt tegyek meg azokért a játékosokért, akikkel dolgozok, ne rajtam múljon az, hogy ne tudjanak kiteljesedni. Az utánpótlás munka abszolút kielégít, de nem tudom, mit hoz a jövő, van olyan érzésem, fogok még a felnőtt futballban dolgozni.
KZT
