A Debreceni Labdarúgó Akadémia mentáltrénereként napi szintű kapcsolatban állsz a sporttal. Korábban sportoltál valamit?
Még 6 éves koromban úszással kezdtem, majd átnyergeltem a triatlonra. A Debreceni Sportcentrum kötelékében versenyszerűen űztem a sportágat, 1998 és 2005 között pedig a válogatott tagja voltam. A versenyszintű sportolás ugyan abbamaradt, de jelenleg is mozgásban vagyok. Szeretek futni, időnként elmegyek kondiparkba, illetve szeretem a félmaratonokat, és az Oxigén Kupa rendezvénysorozatát, melynek versenyein, ha időm engedi, elindulok.
Milyen eredményeid voltak sportpályafutásod során?
Szereztem országos bajnoki címet, emellett világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon vettem részt, junior csapat Eb-n bronzérmet nyertünk. Ez egy nagyon szép eredmény volt, egy nagyszerű csapattal, melynek tagjai azóta is meghatározó szereplői a sportvilágnak. Van, aki edzőként, és van, aki sportvezetőként.
Miért hagytad abba?
Nem tudtam összeegyeztetni a versenyzést, és a napi edzéseket az egyetemi kötelezettségeimmel. Ma már egyébként nagyon pozitív törekvéseket és változásokat tapasztalok ezen a téren, hiszen több olyan hallgatója van a Debreceni Egyetemnek, aki magas szinten sportol.
Mikor alakult ki benned, hogy a pszichológia területén helyezkedj el, s mikorra dőlt el, hogy a tudományágon belül a sport felé orientálódj?
Előbb a Tanítóképző Főiskolára jártam, testnevelés-műveltségi területre, majd egy előadáson keltette fel az érdeklődésemet a pszichológia. Ám nem azonnal körvonalazódott bennem az, hogy sportolókkal foglalkozzak. Ez csak a későbbiekben alakult ki. A pszichológia szak elvégzése után iskolapszichológusként dolgoztam, debreceni és Debrecen környéki iskolákban. Sportolókkal ekkortájt még csak érintőlegesen találkoztam, egy-egy csoportfoglalkozás vagy kutatás során. Valójában három évvel ezelőtt fordultam ténylegesen a sportpszichológia felé. Relaxációt tanítottam, s ennek köszönhetően kerültem kapcsolatba a Debreceni Labdarúgó Akadémiával is, ahol épp mentáltrénert kerestek. A mentáltréner egyébként a sportpszichológushoz hasonlóan egy kevésbé kiforrott munkakör itthon, így nekem is folyamatos önképzésre van szükségem ahhoz, hogy a nemzetközi szinten is megfelelő munkát tudjak végezni. A nemzetközi mérce fontos számomra, hiszem, hogy így lehet igazán hatékonyan fejlődni. Egyébként tavaly kezdtem el a Testnevelési Egyetemen a sportpszichológia szakképzést, jelenleg is képzésben vagyok. Itt olyan friss, naprakész ismereteket kapunk, amit manapság már nem nélkülözhet egy sportegyesület sem.
Két és fél éve dolgozol az Akadémián. Milyenek a tapasztalataid?
Abszolút jók a benyomásaim, hatékony a kollégákkal való együttműködés. Hiszen az edzőkkel, az oktatási egységgel, valamint az akadémia összes többi szereplőjével folyamatosan konzultálok, és egyre jobban érezzük, hogy miben tudjuk segíteni egymás munkáját. Munkám másik fontos szegmense a szülőkkel való kapcsolattartás, mert minél fiatalabb korosztályról beszélünk, annál fontosabb, hogy őket is bevonjuk a közös munkába. Tervünk az, hogy ezt az együttműködést még jobban kiszélesítsük. A gyerekek a csapatfoglalkozásokon kívül is keresnek, egyre inkább látják, hogy pszichológushoz nem kizárólag az fordul, akinek problémája van, hanem az is, aki szeretne még jobb játékossá válni.
Hogyan kezdődik a munka egy-egy csapattal, korosztállyal. S milyen szegmensei, részfeladatai vannak a tevékenységi körödnek?
Először is az edzővel konzultálok, hiszen ő az, aki folyamatosan a csapat mellett van, ha kell reggeltől estig, a téli mínuszokban, és a nyári hőségben is. Együtt határozzuk meg azt, hogy milyen céllal dolgozzak a csapattal. Ezután általában teljes csapattal kezdjük a foglalkozásokat, fontos, hogy ebben a szakaszban legyen egy folyamatos munka. Ennek szerves részét képezi a csapatépítés, az egymás felé történő kommunikáció fejlesztése, valamint reális egyéni és csapatcélok kitűzése. Fontosak a szemléletmód változásai, melyek abban kristályosodnak ki, hogy hogyan tekintünk a sikerre, a kudarcra, hogyan tudunk töltekezni, vagy átkeretezni egy-egy rossz élményt. Dolgozunk kiscsoportban is, melyek során már egy-egy konkrét problémát helyezünk előtérbe. De ha a csapat, vagy kiscsoport-szintű munka után valakivel egyéni beszélgetésre van szükség, akkor erre is nyílik lehetőség. A kiscsoportos foglalkozások lényege már az, hogy adott esetben csak az egyik csapatrész jön el. Ezeket mindig az edzőkkel egyeztetve alakítjuk. Egyébként kiemelném, hogy a személyiség kevésbé releváns ezeken a foglalkozásokon, hiszen meg kell tanulniuk habitusuktól függetlenül jól együttműködni egy adott feladat, vagy cél teljesítése érdekében. Persze az előny, ha a sportolók edzésen és pályán kívül is jó kapcsolatot ápolnak egymással, ugyanakkor abszolút szükségszerűnek sem tekinthető.
Gondolom, egy fiatalabb korosztállyal több a probléma.
Nem mondanám azt, hogy mondjuk egy idősebb korosztállyal könnyebb a munka, mint egy fiatalabbal. Inkább csak más jellegű, hiszen minden korcsoportban más kerül fókuszba. Ahogy haladunk fentebb, úgy bővül a repertoár. Egy 12 évesnek például még jellemzően kevésbé fejlett az önszabályozási képessége, egy idősebbtől viszont már jobban elvárható, hogy érzelmeit, feszültségét hatékonyabban tudja kontrollálni. Tehát van néhány különbség az életkorok között, például 14-15 éves korban felértékelődik a játékosok számára a csapat fontossága, ilyenkor lehet igazán hatékonyan fejleszteni a társas készségeket. Később az egyéni készségekre helyeződhet a hangsúly, és a karriertervezés is fontos szerepet kap.
Hálás feladat az Akadémián edződő fiatalokkal dolgozni?
Nagyon jó velük dolgozni, hiszen nem tekinthető rutinmunkának, amit csinálok, mindemellett nagyon hálásak tudnak lenni a segítségért. Jó azt látni, amikor élvezik a foglalkozásokat, de ez sem mindig velejárója a közös munkának. Az eredményeket tekintve, a mi szakmánkban nagyon nehéz kézzelfogható eredményről beszélni, ám kapok pozitív visszacsatolásokat a sportolóktól. Továbbá jó, amikor azt látom, hogy képesek visszafordítani egy meccset vesztes állásból, vagy fegyelmezettek maradnak akkor is, ha ők vezetnek, dacára annak, hogy ez korábban nem így volt. Vagy amikor meccs közben alkalmazzák a kisebb progresszív relaxációs technikákat, és ezzel vissza tudnak zökkenni a meccsbe egy kihagyott helyzet vagy akár bírói hiba után, akkor azért elmosolyodom, és egyfajta elégedettséggel nyugtázom, hogy a közös munkának van haszna.
Köztudott, hogy nem csak az Akadémián, és nem csak csapatoknál vállalsz szerepet, hiszen a kitűnő debreceni atléta, Juhász Balázs mentális felkészítésében szintén segédkezel. Rajta kívül vannak még olyan egyéni sportolók, akikkel rendszeresen foglalkozol?
Igen, például triatlonos, focista, vívó, vagy versenytáncos. Azt gondolom, ez mindenképp egy izgalmas feladat, mert sportpszichológusként fontos, hogy értsen az ember az adott irányzathoz, hiszen ha egy olyan sportág képviselője keres meg, mellyel kapcsolatban odáig még nem volt dolgom, akkor nekem mindig időre van szükségem ahhoz, hogy precízen felkészüljek. Bár vannak univerzális pszichológiai módszerek, amit érdemes minden sportolónak elsajátítania, de leginkább akkor tudunk közösen dolgozni, ha rendelkezek egy alapvető sportági ismerettel.
Mindemellett tanítasz a Debreceni Egyetemen is…
Igen, a város egy másik neves intézményében is szerepet kapok. A Pszichológiai Intézet oktatójaként iskolapszichológus mesterképzésre járókat és tanár szakosokat tanítok, és alapvetően tanulásmódszertannal, iskolapszichológiával, tehetség pszichológiájával kapcsolatos gyakorlati tárgyaim vannak. Ezen felül pedig a magánrendelésemben pálya- és munkatanácsadó szakpszichológusként dolgozom.
Szabadidődet hogyan töltöd?
Igyekszem a családommal, feleségemmel és kisfiammal tölteni, emellett a sportra is próbálok időt szakítani. Tavaly visszakóstoltam a triatlonba, ami nagyon pozitív élmény volt. Illetve részét képezi a szabadidőmnek az is, hogy foglalkozom a kutatási témáimmal.
Bíró Zsoltnak sok sikert kívánunk további munkájához!
T.S.
