Ábrók Zsolt: „Annyit várok a játékosoktól, amennyit én is megteszek értük”

Klubvezetőként mennyire áll közel hozzád az aktív sportolás?

Gyerekkoromban fociztam, a Kinizsiben próbálkoztam általános iskolás koromban, és bár a mai napig szeretek játszani, a futball soha nem lépett komoly szintre az életemben. A táncban már sokkal inkább megtaláltam azt a mozgásformát, amelyben kibontakozhattam, hiszen hét éven keresztül néptáncoltam a Hajdúban, ezt váltotta fel az akrobatikus rock and roll, mely révén magyar válogatottságig is eljutottam.

Miért épp a tánc?

Mindig szerettem a zenét, és azt gondolom, mára ez kikopott a köztudatból, hiszen manapság igen kevés fiú tud felkérni egy lányt táncolni. Természetesen ismerkedni is jól lehetett vele, de a legfontosabb szempontot az jelentette, hogy a táncban megtaláltam a zene, a torna, az akrobatika olyasfajta ötvözetét, mely számomra minden igényt kielégítő volt. Emellett feleségemet is ennek köszönhetően ismertem meg.

Köztudott, hogy a legtöbb egészséges fiatalhoz hasonlóan te is megfordultál a lelátón. Hogyan kezdődött?

Egyik szomszédom, akkori legjobb barátom hozott ki a ’80-as évek közepe táján egy kézimeccsre, melyre kézzel varrott piros-fehér lepedőmmel érkeztem. Teljesen magával ragadott a miliő. A bajnokcsapatról még nincs túl sok emlékem, az EHF-győzelmekről már annál több.

Képbe került a másik DVSC is?

Természetesen. Focimeccsre először 1994-ben mentem ki. Kezdetben a B-középben tomboltam, majd a keleti oldalon foglaltam helyet, ahol már távolabb voltam a szurkolói magtól, de éppúgy lehetett cukkolni, húzni az ellenfelet, és annak szimpatizánsait. Ez soha nem állt tőlem távol, de a balhékat természetesen kerültem. Ha úgy alakult, időnként vissza-visszatértem a B-középbe, ahogy idegenbeli meccsekre, nemzetközi túrákra is gyakran elkísértem a csapatot.

Melyek voltak a legmeghatározóbb szurkolói élményeid?

A Bordeaux elleni hazai meccs, ahol nagyon közel jártunk a bravúrhoz. A másik egy Békéscsaba elleni kiütés volt. 8-0-ra nyertünk, és utolsó forduló lévén hatalmas tömeg tódult a pályára a lefújás pillanataiban. Jómagam azzal a szándékkal, hogy szerezzek egy mezt valamelyik játékostól. Idővel realizáltam, hogy erre nem sok esélyem van, hiszen többtucatnyi szurkoló rohanta le a mieinket. Ott ültek viszont a békéscsabaiak, és én úgy döntöttem, hogy jobb híján szerzek egy lila-fehér dresszt. Kifejezetten jó anyaga volt, sokáig abban jártam focizni kispályára, és húztam a többiek agyát. Szintén nagy élményt jelentett a Manchester United elleni Bajnokok Ligája-selejtező, ahova 24 órát vezettünk Lalával (Szűcs Lajossal, a DVSC jelenlegi marketingvezetőjével – a szerk.).

Akkortájt a kézilabdacsapat sem szűkölködött dicsőségteljes pillanatokban.

Természetesen ott is akad jónéhány szép emlék, így például a Radnincski Belgrád elleni hazai kiütés, vagy az EHF-meneteléseink. Azóta sem értem, hogy fért el annyi ember a betonpilléreken. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, tömve volt a Hódos, és meghaladtuk a csarnok befogadóképességét. A közös ünneplések úgyszintén felejthetetlenek. Az egyik ilyen alkalommal fotó is készült rólam, ahogy bohóckodok az akkori kódexfrizurámmal.

A kódexfrizurás srác nem is gondolt arra, hogy egy napon majd szeretett klubja legelső embere lesz?

Soha nem merült fel bennem, és gyakorlatilag akkor kezdődött minden, amikor négy évvel ezelőtt üzleti kapcsolatba kerültem Czibere Attilával, és a TVP-vel. Elhívtak egy kézimeccsre, ahol én már évek óta nem jártam, hiszen a munka és a család elvitte minden időmet, így teljesen kiestem az egész világból. Akkor 150-200 néző volt a csarnokban, a VIP-ben hárman ültünk.

Milyen lépcsői voltak a szerepvállalásodnak?

Előbb támogatóként léptem a csapat mögé, majd miután Balázs felmondott, felmerült a lehetősége annak, hogy átvegyem a helyét. Elvégre a meccseken derékig belógtam a pályára, és kiabáltam, ahogy csak tudtam. Így joggal tűnt úgy, hogy érdekel ez a dolog, mindemellett a lelkesedésem is adott volt.

A szenvedély, a temperamentum mai napig sem csillapodott.

Igen. Ez egyfelől pozitív, egy másik oldalról viszont nem igazán célravezető, hiszen szenvedélyből, egy bizonyos szinten túl, semmit sem lehet hatékonyan csinálni. Elvégre a játékostól is elvárjuk, hogy szívvel-lélekkel, ugyanakkor megfelelő higgadtsággal játszva, racionális döntéseket hozzon. Tone korábban sokszor nehezményezte, ugyan miért várom el a lányoktól azt, hogy tiszta fejjel játszanak, miközben én a pálya szélén megőrülök egy-egy ítéletet, hibát követően. Úgy gondolom, összességében ez az egyik legérdekesebb része ennek a sportágnak, és épp ma délelőtt beszélgettem arról Madi Zamfirescuval, mi szükséges ahhoz, hogy az adrenalin uralta helyzetekben képesek legyünk megfelelő megoldásokat választani. Ezen a téren nagyon sokat kell fejlődnie a csapatnak, és ebben az olyasfajta meccsek segítenek a legtöbbet, mint a legutóbbi, Siófok elleni.

Mégis, valahogy így áll össze a debreceni kézilabda a jelenlegi egységében: adott egy szenvedélyes, néha kicsit őrült, de mégis szerethető csapat, egy szenvedélyes klubvezetővel. No meg egy – olykor túlságosan is – szenvedélyes szurkolótáborral!

Ezzel nincs is probléma. A játékosoknak meg kell tanulniuk pozitív tartalommá átformálniuk ezt az egészet. Ezen felül a szenvedélyt mindhárom oldalon kezelni kell annak érdekében, hogy ne menjen a teljesítmény rovására. Kitűnő példa Jeca Despotovic ominózus, Dunaújváros elleni hajrája. Hiába játszott végig zseniálisan, az utolsó másodpercekben olyannyira elöntötte az adrenalin, és olyannyira nyerni akart, hogy kis híján veszélybe sodorta a továbbjutásunkat.

Intenzíven jelen vagy a csapat mindennapjaiban. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy hatékony legyen egy klub?

Tone szerint én vagyok a legtöbbet kommunikáló ügyvezető, akit életében látott. Sokat gondolkodok azon, hogyan lehetne ezt másképp, akár jobban csinálni. Sok klubmodell és klubvezető van előttem. Ismerek olyat közülük, aki szóba sem áll a játékosokkal, ahogy vannak olyanok is, akik az ultimátumokban és a büntetésekben hisznek. Én viszont, ha akarnék, sem tudnék más irányba elmozdulni. Szeretek itt lenni, és képben lenni azzal, mi történik az edzésen. Emellett a folyamatos kommunikáció híve vagyok, és a lányok is tökéletesen tudják, hogy 0-24 órában a rendelkezésükre állok. Legyen szó akár szakmai, akár magánéleti problémáról. Előfordulhat, hogy ez gyengíti a vezetői szerepeket, így időnként nem árt a keménység, de ez sem esik nehezemre. Azt vallom, amilyen a feje, olyan az alja, tehát nem várok el se többet, se jobbat a játékosoktól, mint amennyit én is megteszek értük.

Ezen a téren milyenek a tapasztalataid?

Nem lehetek elégedetlen. Persze, dühít, amikor azt tapasztalom, hogy sérül az egyensúly, és nem azt kapom vissza, amit, egyébként teljes joggal, elvárnék. Viszont, ha az elmúlt éveket nézem, mindent megvalósítottunk abból, amit előzetesen kérhettünk, vagy kívánhattunk.

Fotó: Victoria Photography

Székfoglalódban célként jelölted meg a nemzetközi kupaszereplés kivívását. Ez 2016 után tavaly is összejött a csapatnak. Talán túl gyorsan vettük az első lépcsőket?

Az elején mindig látványosabb, hangsúlyosabb a javulás. Ellenben, amikor eljutunk egy szintre, azt már sokkal nehezebb tartani. Gondolok ezalatt a nemzetközi kupás hely megőrzésére. Alapvetően ez a jelenleg futó szezon legfőbb kihívása, mely már egy teljesen más helyzetet teremt, így óhatatlanul jönnek a hibák, minden részről. Nem beszélve a nem várt sérülésekről, vagy arról, hogy a mezőny is éppúgy erősödik. Ilyenkor persze, úgy érzi az ember, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Azonban pont ez mutatja meg egy csapat, egy klub valódi erejét.

Az idei szezonról egyelőre nehéz pozitív kontextusban beszélni. Ugyanakkor kár lenne tagadni azt, hogy ne szolgálna, mindenki számára, fontos és értékes tanulságokkal.

Tény, vannak dolgok, melyeket mi is másképp csinálnánk. Egyesektől több agresszivitást, keménységet, csapatszinten jobb védekezést vártunk. Tone az idény elejétől kezdődően kereste önmagát. Mindezt nehezítette, hogy tavalyi alappillérünk, Karina Yezhykava négy hónapra kiesett. Ő védekező és támadójátékban egyaránt kulcsszereplőnek bizonyult, a csapatban pedig összekötő kapcsot jelentett, és jelent játékos és játékos között. Mire visszatért, Madi sérült meg, nemrég pedig Lotte dőlt ki hetekre. Így hiába tudtuk, éreztük, hogy ott motoszkál a plusz az együttesben, sajnos idáig nem jött, nem jöhetett az áttörés. Tone Tiselj sem az eredmény miatt lett elbocsátva, hanem egész egyszerűen azért, mert nem volt perspektíva a csapatban, nem lehetett érzékelni, hogy hova tartunk, mit tudunk elérni.

A szlovén mester elbocsátását nem lett volna célszerű hamarabb meglépni?

Felajánlottam neki már a szezon előtt, ha nem akar itt lenni, szóljon. Mégis elkezdte, és abszolút bizakodó volt. Joggal, hisz példának okáért az Oláh Gábor utcán lejátszott tesztmeccseken olyannyira összeszedetten kézilabdázott, és olyan értékeket mutatott a csapat, melyekre csak elvétve volt példa a későbbiekben. Végül december végére kristályosodott ki, hogy a folytatásnak nincs túl sok értelme, s többet ér, ha megadjuk az esélyt valami újnak.

Ez az újítás Vida Gergő személyében köszönt be a klub életében, aki korábban a DVSC utánpótláscsapataival produkált szép eredményeket. Mi változott vele?

Teljesen más stílusú és típusú munkát végeztet a Lányokkal, és én azt látom rajtuk, hogy élvezik az edzéseket. Tone statikusabb, erőfejlesztésre fókuszáló tréningeket tartott, ezzel szemben Gergő labdás gyakorlatokra, meccsszituációkra, magyarán a játékra helyezi a hangsúlyt, így a csapat is dinamikusabb, lendületesebb. Tone még a szakmai jellegű kommunikációt is kontrollálta, Gergő viszont kifejezetten kéri a játékosoktól, hogy beszéljenek, kinek mi a jobb. Nem gondolom, hogy egyik, vagy másik munkamódszer jobb, eredményesebb lenne. Erre egyedül az idő képes választ adni.

A DVSC történetének legszebb időszakai, és legfényesebb sikerei két helyi kötődésű edzőhöz fűződnek. Nyílt titok, hogy a klub elképzelése szerint Gergőben hosszabb távon is meglehet a potenciál. Mi a hivatalos, távlati koncepció?

Azt ugyan kevesen tudják és látják, de Márián Blanka az elmúlt két évben iszonyatosan jó másodedző lett, rengeteg tapasztalatot szerzett Tone mellett, a lányok pedig elfogadják őt. Így a következő szezontól az utánpótlásban kamatoztathatja mindazt, amit megtanult. A cél Gergő esetében sem különbözik, avagy az a legfontosabb, hogy egy más típusú szakvezető mellett értékes tudással gyarapodjon. Így később, akár már két év múlva, egy helyi kötődésű edzőpáros kerülne a csapat élére, és adott lenne két, egymástól eltérő iskola. De mint előbb is mondtam, az idő fogja eldönteni, hogy ebből az elképzelésből mi valósul meg a későbbiekben.

Merthogy a jövő szezontól egy norvég edző, Pal Oldrup Jensen irányítja a DVSC-t. Az ő neve már Tone Tiselj távozásakor benne volt abban a bizonyos kalapban?

Voltak elképzelések erre vonatkozóan, de mint minden egyéb, ez sem úgy működik, hogy a semmiből leakasztjuk a fogasról a megfelelő szakvezetőt. Pal egyébként már korábban, Tone kinevezésekor is szóba került, majd váltás után ő hívott engem, és érdeklődött, hogy gondoltunk-e rá. Nem tagadom, jólesett a jelentkezése, rögtön utána leültünk beszélni, és gyakorlatilag másodpercek alatt összhangba léptek a nézőpontjaink. Ugyanakkor el kell mondani, hogy képbe kerültek más nevek is.

Kik voltak a jelöltek?

Egy magyar, valamint egy külföldi tréner merült fel. Előbbi jelenleg az MTK Budapest vezetőedzője, Vladimir Golovin. Míg utóbbi, Jan Basny, aki a francia Nantes mellett a cseh női válogatottat irányítja.

Túl azon, hogy a kapcsolat már korábbról adott volt, miért épp a norvég mesterre esett a választás?

Tone érkezésekor abban reménykedtünk, hogy rendbe teszi a dolgokat, megtanítja küzdeni a csapatot, emellett taktikai tekintetben is szintet tudunk lépni. Ez megtörtént. Most viszont úgy éreztük, hogy leginkább egy jó pedagógusra volt, illetve van szüksége a lányoknak. Pal személyében megtaláltuk az ideális megoldást, hiszen ő egy rendkívül tapasztalt, jó mentalitású, mindemellett kollektívában gondolkodó tréner.

Az MTK elleni bajnoki idején Debrecenben is megfordult, ez mindenképp pozitív üzenettel bír.

Ennek legfontosabb célja az volt, hogy minden stábtaggal le tudjon ülni, és személyesen beszéljenek. A stáb kapcsán a legnagyobb kérdőjel egyébként Grega (Grega Karpan, a csapat kapusedzője, statisztikusa – a szerk.) szerepe volt, hiszen ő annak idején Tone-val érkezett. Vele sikerült megállapodnunk, így már csak az erőnléti edző személye kérdéses. Ezen felül a játékoskeret kialakítása okán napi kapcsolatban állunk Pal-lal. Azt természetesen már megbeszéltük, hogy milyen irányban indulunk el.

Hányadán áll a jövő évi keret?

3-4 olyan pozíció van, ami kérdéses. Fontos, hogy olyan játékost keresünk, aki védekezésben és támadásban egyaránt hasznos, kellőképp agresszív, motivált, és ami talán a leglényegesebb, itt akar(!) kézilabdázni. Továbbá tudni kell, hogy Pal a norvég ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya, így sokkal bátrabban nyúl a fiatalokhoz, s nem riad vissza attól, hogy bevesse őket. Ezzel együtt a jelenlegi magyar bajnokságban éves szinten egy fiatal játékos illeszthető a csapatba, anélkül, hogy az eredmény sérülne. Ez a játékos pillanatnyilag Tóvizi Petra.

Aki nemrég 5 évre kötelezte el magát, korábban pedig Jelena Despotovic és Vantara-Kelemen Éva toldotta meg 2-2 esztendővel a kontraktusát. Ez koncepciózus, távlati gondolkodásra vall, mellyel elkerülhető, hogy minden évben új csapatot kelljen építeni.

Mindenképp az a cél, hogy legyen egy gerincünk, amely biztosítja az állandóságot. Ugyanakkor csak olyan játékosoknak érdemes hosszú távú szerződést adni, akiben nincs lutri. Azon vagyunk, hogy a legjobbjainkat, és a legnagyobb értékeinket megtartsuk. Emellett, mint mondtam, olyan játékosokkal szeretnénk kiegészülni, akik komolyabban el tudják képzelni a jövőjüket nálunk.

                                            Fotó:dvsckezilabda.hu

Az új igazolások kapcsán sokáig szilárdnak tűnt a trend, miszerint meghatározó magyar játékosok számára valamilyen oknál fogva nem vonzó a DVSC. Hársfalvi Júlia és Hajduch Csenge tavalyi, valamint Kovács Anna idei szerződtetése azt sejteti, hogy felborult ez a tendencia?

Úgy érzem, három-három és fél év után eljutottunk arra a szintre, hogy ez áttörni látszik. Egyébként ebben a témakörben minden összefüggésben áll mindennel. Tudniillik, a válogatott, vagy válogatott-szintű játékosok, és menedzsereik állandó kapcsolatban vannak egymással. Figyelik a klubokat, azok struktúráját, céljait, stabilitását. Idő kell ahhoz, hogy az eddigi beidegződéseken és meggyőződéseken változtatni tudjunk. Példának okáért, Kovács Annát már két éve próbáltuk szerződtetni, és nem ő volt az egyetlen magyar kézilabdázó, akivel tárgyaltunk. Reményeink szerint Anna leigazolása ennek a végét jelenti. Dacára annak, hogy a Debrecent minden szezon előtt leírják, mondván, ezúttal sem teszünk majd hozzá semmi pluszt a magyar kézilabdához. Erre az utóbbi két évben szépen rácáfoltunk, és a jövőben is ugyanígy dolgozunk tovább. Csendben, nyugodtan, leszámítva a fegyelmi tárgyalásainkat…

Apropó fegyelmi tárgyalások. Az érdi kupameccsen történtek okán példátlanul súlyos büntetést szabtak a klubra. Sokak szerint ez mintegy jelzése az MKSZ és a DVSC nem éppen harmonikus viszonyának.

Beszélgethetünk boszorkányüldözésről, vagy arról, hogy pikkelnek ránk, de a fegyelmi tárgyalásokon sajnos állandó vendég vagyok, és a tényekkel nem lehet vitatkozni. Az arányokkal nyilván harcolunk, hiszen annak mértékét a legutóbbi büntetés kapcsán nem tartjuk elfogadhatónak. A szurkolókkal egyébként beszélgettünk a témában, és konszenzusra jutottunk azokban a dolgokban, melyekben változtatásra van szükség, mert rasszista, kirekesztő megnyilvánulásoknak nincs helye sem a Hódosban, sem más csarnokokban. Azokkal sem a klubvezetés, sem a játékosok nem hajlandók azonosulni.

Mi a helyzet azokkal a nótákkal, melyek évtizedes hagyománnyal bírnak, és szerves részei a debreceni szurkolótábor identitásának – dacára annak, hogy egy-egy barátságtalan kifejezés helyet kap a szövegeikben?

Szeretnék az MKSZ-nél elérni egy háromoldali egyeztetést, hiszen vannak rigmusok, amelyeket már megszokhattunk az évek alatt. Emellett egy-egy meccs felfokozott hangulatához, dinamikájához is illeszkednek, függetlenül attól, hogy időnként az irodalmi stílus hiányzik. Az sem mellékes egyébként, hogy korábban több olyan csapat volt, mely szervezett ultracsoporttal rendelkezett. Mostanra női vonalon csak mi maradtunk, férfiaknál pedig a Komló.

Visszatérve az idei célokhoz. Mi szükséges ahhoz, hogy reális esélyünk legyen a nemzetközi kupaindulásra?

Nyilvánvaló, hogy a kötelező meccseket, és a hazai rangadókat hozni kell. Mindezen túl elkerülhetetlen, hogy idegenben ne gyűjtsünk pontot. Éppen ezért nagyon sajnálom a legutóbbi, Siófok elleni vereséget, ahol bőven mutatkozott esélyünk a győzelemre.

Családodat mennyire fertőzted meg a DVSC szeretetével?

Feleségem sportos nő, viszont a labdajátékok nem igazán kötik le. Nálam egyébként sokkal reálisabban látja a dolgokat, így biztos vagyok abban, ha egyszer-egyszer bejönne, könnyedén irányba állítana mindenkit. Néhányszor már kihoztam családomat a meccsekre, de délután négy órától egészen a lefújásig semmit sem érzékelek a jelenlétükből, hisz minden idegszálammal az aktuális találkozóra koncentrálok.

Az ő támogatásuk azért vélhetően sokat jelent.

Támogatás nélkül nem tudnám csinálni, ez kétségtelen. Persze, vannak nehezebb napok, amikor túl sok pozitívum nem történik, és valósággal megesz az ideg. Ez olykor otthon csapódik le, de azt gondolom, a feleségem rendkívül okos és türelmes nő. Sokat köszönhetek neki.

Soha nem tudod kizárni a klub körüli teendőket?

Igazság szerint, nem igazán tudok kikapcsolni. Szabadidőmben szívesen csinálnék sok mindent. Időnként eljutok vadászni, és szeretek síelni is, de idejét nem tudom, mikor voltam utoljára.

 

T.S.