Európa-konferencialiga, második selejtezőkör, visszavágó. Több mint tízezren ülünk a Nagyerdei Stadionban, vagyis dehogy ülünk! Állunk, ugrálunk, éneklünk – aztán fogjuk a fejünket… A hosszabbítás első félidejének ráadásában járunk, emberelőnyben támad a DVSC, az örmény rivális játékosai már a tizenegyeseket várják. Dzsudzsák Balázs betekeri jobbról, Bódi Ádám még eléri a hosszún, visszafejeli középre az alapvonalról. Bárány Donát fejjel, Antonio Mance lábbal próbálkozik közvetlen közelről, de előbb a kapufa, majd a kapus ment, talán maga sem tudja, hogyan. Nincs bent.
A mellettem ülő cimborámhoz fordulok, miután elmúlik a sokkhatás. „Húzzuk be valahogy, és elmegyek Bécsbe” – teszek ígéretet, talán kissé felelőtlenül, mert hát a pályát nézem, nem a naptáramat, amelyben egyébként nagyítóval is alig lehet szabad időpontot találni. De aznap este nem érdekel, mit terveztem a következő csütörtökre, csak az számít, hogy jusson tovább a Loki. Tizenegyesek. Megyeri kivéd egyet, aztán még egyet. Megvan! A sörözőben már nem beszélünk sokat az örményekről, mindenkit a Rapid elleni meccs érdekel. Hiszen mégiscsak az osztrák bajnok az ellenfél, papíron erősebb és esélyesebb csapat…
Olyannyira, hogy amikor egy héttel később büszkén újságolom a barátaimnak, hogy feltettem kétezret a Loki bécsi győzelmére, jót derülnek, mondván, ennyi erővel ki is dobhattam volna a bankót az ablakon. Én azért hiszek benne, hogy meglepetést hoz az este, és ígéretemet betartva kora délutánig végzek a fővárosi munkáimmal, majd abban a tudatban ülök vonatra, hogy a vonulást biztosan lekésem, de a meccset talán nem. Szerencsére időben begördül a szerelvény, majd a szállásom felé veszem az irányt – ahogy sétálok, egy pillanatra azért eltöprengek, jó helyen járok-e. A térkép szerint a stadionhoz közel vagyok, de Hütteldorf városrész két órával a kezdés előtt meglehetősen csendes, még nyoma sincs a mérkőzésre várt csaknem húszezer osztrák szurkolónak.
Belépek egy sarki kocsmába (vagy ahogy a felirat hirdeti, pubba), rögtön kérdezik is, honnan jöttem. Készségesen válaszolok, erre már kínálják is a „birszálmá” pálinkát, ami a csapos állítása szerint a helyi magyarok nagy kedvence. „Nyaralni jöttél?” – kapom az újabb kérdést, amit gyorsan megcáfolok, de hiába mesélek lelkesen az esti meccsről, nagyon úgy tűnik, hogy nincsenek képben vele újdonsült osztrák barátaim, akik egyébként rendkívül vendégszeretőek. A kedves fogadtatásukon felbátorodva a stadionhoz már úgy indulok el, hogy a kezemben, később a nyakamban a sál – ha le akarják tépni rólam, vigyék a nyakamat is!
De nem akarják. Pedig a kapuhoz közeledve egyre többen jönnek szembe Rapid-mezben, az egyik kisfiú kimondottan aranyos és lelkes, csak az a ronda zöld-fehér dressz ne lenne rajta… Mondjuk, neki meg a piros-fehér szerelésem nem tetszik, legalábbis a nézéséből erre következtetek, de ennél nagyobb atrocitás még akkor sem ér, amikor néhány perccel később nyolc hazai szimpatizáns között besétálok a Gerhard Hanappiról elnevezett presszóba. Sok idő nem jut a kortyolgatásra, el kell baktatni a vendégszektorig, amely a kezdésre szépen megtelik – nemcsak Debrecenből és Diósgyőrből, hanem az ország minden pontjáról, sőt, még Bielefeldből is vannak itt drukkerek.
Még fel sem sétálok a lépcsőn, amikor az ultrák egyike megcsókolja a sálamon díszelgő címert, aztán a stadionban is olyan érzése van az embernek, hogy egy nagy családot alkotunk, ismerősök és ismeretlenek is boldogan üdvözlik egymást. A hazai tábor élőképe sem szegi a debreceni szurkolók kedvét, amelyről ezúttal nem írnék hosszasan, elvégre nem az a lényeg, ami a szemközti szektorokban történik. Merthogy időközben elkezdődik a mérkőzés. Debreceni támadásokkal. Aztán bécsiekkel folytatódik, sőt, Megyeri Balázsnak védenie is kell. Kis passzokkal, lábon próbáljuk kihozni a labdát, ami sokáig működik is, a félidő végén már kevésbé.
Előbb azonban még Dzsudzsák Balázs készülődik szabadrúgáshoz, miközben a cimborámmal azon tanakodunk, vajon tizenhét vagy tizennyolc méter lehet a távolság. Neki persze mindegy, talán még a Marsról is betekerné – ezúttal sem hiányzik hozzá sok, de a kapufa az osztrákokkal van. Azért a másik oldalon a mieink is megúsznak ezt-azt, elvesznek egy gólt is a sógoroktól, a szünet előtt már összekulcsolt kezekkel reménykedünk, hogy valahogy kihúzzuk a félidőt. Erre az ír játékvezető öt percet hosszabbít… A ráadás viszont a miénk lenne, ha pontozásra játszanák a futballt, vagyis bizakodva, optimistán sétálunk le a büfébe. Pariban vagyunk, meccsben vagyunk.
Örömünkbe hamar belerondít, hogy két bambi és egy szelet Leberkäse zsemlével csaknem húsz euróba fáj, de hát minden annyit ér, amennyit adnak érte, mégsem maradhatunk étlen-szomjan a nagy izgalmak közepette. A második félidő elején azért érződik, hogy a Rapid sem a Real Madrid, ám a labdakezelési hibákat, helyenként pontatlan átadásokat könnyen elnézi az ember, ha jó meccset lát, márpedig a küzdelemre, az akaratra és a futómennyiségre egyik oldalon sem lehet panasz. Közben bátrabbá válik a játékunk, egyre többször merészkedünk át az ellenfél térfelére, Bárány Donát jól száll be a meccsbe, a bal szélen rendre megbontjuk a bécsi falat. Mondják közben ezt a Kühn gyereket a Rapidban, valóban nem rossz spíler, de Megyeri eszén ő sem tud túljárni. Jó leírni: az esélyesebb házigazdának nincs igazán nagy lehetősége a második félidőben.
Nem úgy a Lokinak! Bárány három védőn is áthámozza magát, akár lőhetne is, de inkább Alexandrosz Kiziridiszhez továbbít, aki meg passzolhatna, ám a lövést választja – újabb kapufa. Amikor ezeket a sorokat írom a szállásomon, fél hármat mutat az óra. Hiába próbálnék aludni, még pörögnek a gondolataim, arra riadok fel, hogy Bárány be… Szóval, Bárány berúgta. Vagy Kiziridisz. Vagy Dzsudzsák. Megérdemelte volna a csapat és a szurkolótábor is, annak ellenére győzhetett volna a Loki idegenben, hogy a statisztika szerint nem volt kaput eltaláló lövése (a kapufa ugyebár nem számít annak).
Kissrácként utáltam a nulla nullákat, akkoriban csak a gól érdekelt. A bécsi nulla nullát viszont kimondottan élveztem, élveztük. Élveztük, mert két egyenrangú, szervezett csapatot láttunk a pályán, jó iramban zajlott a mérkőzés, mindkét oldalon adódtak lehetőségek. Ha a szívemre teszem a kezem, reális a döntetlen. Talán előre aláírtam volna, hogy a párharc első mérkőzésén ikszelünk a Rapiddal.
Nos, ilyen egy majdnem tökéletes este – higgyenek nekem, a Nagyerdő mélyén úgyis befelé pattan, aminek befelé kell pattannia.
P.G.
Fotók: A szerző felvételei
