A fiatalkori élmények meghatározták a sport iránti elköteleződést
Szerintem az embernek a fiatalkori élményei azok, melyek meghatározzák a sport iránti elköteleződését. Ez nálam 1978-ban a futballal kezdődött, mikor 8 évesen szüleimmel és a szomszédokkal (Vaczlavik Ferenc családja) mérkőzésekre kezdtünk járni. Már gyermekként nagyon megtetszett a labdarúgás, különösen a lelátói hangulat. Később önállóan is látogattam a Loki mérkőzéseit, majd a 80-as évek közepétől a női kézilabda is képbe került. Abban az időben a lányok sokkal eredményesebben szerepeltek, mint a labdarúgók, nagyon jó közösséget alkottak. Rengeteg élményem fűződik mindkét piros-fehér csapathoz, de nem egy-egy esemény jelentette ezeket az élményeket, sokkal inkább az az életmód, mely hozzá kapcsolódott. Barátaimmal nem csak a hazai mérkőzésekre látogattunk ki, hanem mivel diákként szabadabb volt az élet, az országon belül nagyon sok helyre elutaztunk. Kísértük a focicsapatot sokfelé, akár osztályozó meccsekre, kiesési rangadókra, a kézis lányokat irrelevánsnak tűnő találkozókra, melyeket biztos volt, hogy megnyerünk.
Elég aktív voltam abban, hogy a középiskolában, majd az egyetemen különböző utakat szerveztem, nagy társasággal, volt, hogy több nagy busszal utaztunk mérkőzésekre. Elsősorban labdarúgó és kézilabda meccsekre, de akkoriban a válogatott találkozókat is sokszor élőben tekintettük meg. Ma is szívesen vállalom a szervezést a nem is olyan kicsi baráti társaságunk számára. Velük együtt úgy tartjuk, a közös élményekből nem is maga a meccs a lényeg, hanem az utazás, míg eljutunk egy-egy idegenbeli találkozóra. Az utóbbi időben már az is előfordul néha, hogy meccs után nem jövünk haza, a barátokkal szervezünk egy jó hangulatú estét, pl. egy Kisvárda (Tuzsér), vagy egy Diósgyőr (Mád) igen jó emlékek a közelmúltból. Számomra igazából ezt jelenti a sport, mely köré nagyon sok közösségi eseményt lehet szervezni és élményt lehet szerezni. Persze a legjobb az, ha győz is a csapatunk!
Kupadöntők, bajnoki címek
Abban az esetben, ha konkrét eseményeket kellene mondanom az emlékek közül, a női kézilabda csapat nemzetközi kupadöntőit és a labdarúgók bajnoki címeit, nemzetközi kupaszerepléseit említeném. Az első bajnoki címről a fociban a vasárnapi ebéd közben szereztünk tudomást, ennek az az oka, hogy míg a Loki szombaton játszott, addig a Fradi vasárnap lépett pályára Pécsett. Mivel a riválisunk másnap vereséget szenvedett, a DVSC már a 28. fordulóban megszerezte történelmi, első bajnoki címét. A második már izgalmasabb volt, az utolsó játéknapon, szakadó esőben játszottunk a Pápa ellen, de nem a saját kezünkben volt a sorsuk. Csak abban az esetben lehettünk bajnokok, ha a Videoton legyőzi az Újpestet. Bőrig ázva, izgatottan vártuk a híreket, végül nagy volt az öröm, miután kiderült, a lila-fehérek 3:1-es vereséget szenvedtek. A 2009-2010-es szezon is izgalmasra sikeredett, szintén az utolsó forduló döntött. Kecskeméten vereséget szenvedtünk, de szerencsére riválisunk, a Győr legyőzte a Videotont, így ötödik bajnoki aranyunkat ünnepelhettük. Természetesen felejthetetlen élmény a 2009-es Bajnokok Ligája csoportkör, illetve egy év múlva az Európa-liga főtábla minden egyes meccsével. A feleségem viszont mindig a 2001-es, Bordeaux elleni hazai 3-1-es győzelmet hozó meccset említi legemlékezetesebb Loki meccsének.
DEAC
Az utóbbi években a DVSC mellett már a DEAC is megjelent, de ez nem csak szórakozást és szurkolást jelent számomra, hanem része egy szisztematikus rendszerépítési munkának. A Debreceni Egyetem sporteseményeit nem csak szurkolói szemmel nézem, de már a Lokiét sem csak úgy. Az elmúlt 10-12 évben hol igazgatósági, hol felügyelőbizottsági tagként másképp élem meg a pályán történteket. Nyilván szurkolóként könnyebb elhamarkodott véleményt mondani egy csapatról, egy klubról, különösen kritikát megfogalmazni.
Hivatalból és magánúton is sok helyen megfordultam Európában, nagy sportkluboknál, legendás helyeken is, mégis a debreceni közeg ahol otthon érzem magam. Nagyon büszke vagyok Debrecenre, a városunkra, a Debreceni Egyetemre, sportolóinkra, bár egy „véletlen” következtében nem Debrecenben, hanem Budapesten, a Sportkórházban születtem, de eddigi 51 évemből 48-at itt éltem le.
Fotók: Magánarchívum
