A női kardválogatott eredménye a párizsi olimpián sokakban keltett hiányérzetet. Azok után, hogy a legutóbbi két világbajnokságot a mieink nyerték, rögtön a japánok ellen eldőlt, hogy Franciaországban nem sikerül érmet szerezni. Az ázsiaiak ellen ráadásul Suginak szinte pánikszerűen, az utolsó asszóra kellett beugrania háromtusos hátrányban, ezúttal pedig ő sem tudott csodát tenni. Ennél nehezebb helyzetet nem nagyon lehet elképzelni akár egy versenyző, akár edzője számára.
Korábban többször előfordult azért, hogy Sugár akár fontos meccseket is meg tudott fordítani befejezőként, de ebben az esetben az ő beállítása már csak tűzoltási kísérlet volt. Eredetileg nem volt tervben, hogy Japán ellen vívni fog, és nem is igazán szokás éppen a befejező embert lecserélni. Ráadásul a Grand Palais, ahol a vívóversenyek voltak, egy óriási csarnok, ahol párhuzamosan a házigazda franciák vívták a maguk negyeddöntőjét Algériával, így a tízezres közönség hangja mellett a mi pástunkon még a zsűri jelzéseit sem mindig hallották a versenyzők, nemhogy a kispad felől érkező tanácsokat. Így beállni egy kétszeres világbajnok ellen nem egy hálás feladat. Arról nem is beszélve, hogy mivel Sugár nem indult egyéniben, egész héten csak iskolázni tudtunk felkészülésképpen. Ezzel együtt az, hogy most nem sikerült, nem jelenti azt, hogy a jövőben ne tudná megoldani az ilyen helyzeteket. A helyosztókon, ahogy egyre inkább belelendült, folyamatosan javult a vívása: az olaszok ellen hozta azokat a tusokat, amikre szükség volt, az amerikaiak ellen pedig már kimondottan jól vívott.
Hogyan fogadtátok a hírt, hogy Sugár csak tartalékként utazik Franciaországba, azaz egyéniben nem indulhat?
Nagyon nehéz volt, de profi sportolóként kezelte a helyzetet. Ha maradtak is benne kérdések, netán nem értett egyet a döntéssel, akkor is elfogadta. Amint megtudtuk, hogy csak csapatban fog vívni, onnantól már csak öttalálatos mérkőzéseket vívott, tehát kifejezetten erre készültünk. Természetesen azok után, hogy ez a válogatott megnyerte a legutóbbi két világbajnokságot, nem úgy mentünk ki az olimpiára, hogy ott hatodikak leszünk, de ahhoz, hogy egyáltalán kijussunk az olimpiára, innen, Debrecenből, olyan szintű munka kellett, amit nem sokan végeztek el a világon.
Sugi már a tokiói játékokon és az azóta eltelt három évben is húzóembere volt a csapatnak, ebben az olimpiai ciklusban pedig egyéniben is olyan hazai és nemzetközi eredményeket ért el, amik alapján meglepően hatott, hogy „csak” a negyedik számú magyar kardvívónak számít. Kaptatok indoklást arról, hogy miért ő maradt ki?
Én ezt a döntést és az indoklását nem kommentálnám. Az indulók kijelölése a szövetségi edző döntési jogköre, az elnökség ezt a javaslatot elfogadta, mi is így tettünk.
Azt viszont nem lehet megkerülni, hogy a csapat kijelölése hatással van mind a négy versenyző lelkiállapotára. Ez országtól, nemtől és fegyvernemtől független. Itt nem okozott zavart a fejekben ez a helyzet?
Azt a lányoktól kell megkérdezi, hogy kire milyen hatással volt. Az biztos, hogy Sugi hosszú ideje dolgozik sportpszichológussal, ők ezt külön megbeszélték. Összességében azért szerintem jól működik a lányok között a kémia. Ez egy sokra hivatott csapat, és ha már csak annyit érnek el a jövőben, mint amit eddig, arra is rendkívül büszkék lehetnek. Egymás után két világbajnokságot nyertek, magabiztosan kijutottak az olimpiára, és bár most nem sikerült érmet szerezni, nem történt tragédia. Azért azt látni kell, hogy ebben a sportágban nagyon sokat számít a rutin, márpedig ez egy nagyon fiatal csapat.
Kijelenthetjük, hogy biztató a jövőkép?
Abszolút, persze. És úgy biztató a jövőkép, hogy ezek a lányok már tudják, hogy képesek nyerni. Mi továbbra is csapatban gondolkodunk, mert ha a csapat kijut az olimpiára, akkor három egyéni indulója lehet, ha csak egyéni kvalifikációja van, akkor pedig csak egy. De az azért önmagáért beszél, hogy amióta Sugár 2019-ben, 16 évesen debütált a felnőtt válogatottban, ezek a lányok kétszer jutottak ki az olimpiára, két világbajnoki címet nyertek, bronzérmesek lettek az Európa Játékokon és szakajtónyi világkupa-érmet hoztak haza. Meg lehet nézni, hogy mielőtt Sugár, illetve a másik két fiatal, Pusztai Liza és Szűcs Luca válogatott lett, mit ért el a magyar női kardvívósport… Ezzel együtt azért számunkra az idei olimpiai felkészülés egyik tanulsága, hogy picit talán jobban meg kell találnunk az egyensúlyt a csapat és az egyéni kapcsolatában, mert mi mindent feltettünk a csapatra az elmúlt években.
Akkor töretlen a motivációtok a folytatásra?
Hogyne! Én imádom ezt a sportot, ahogy Sugár is imádja ezt a sportot. Kissé nyers megfogalmazásban: akit egyszer a vívókesztyű bűze megcsap, az nem tudja többet az orrából kitisztítani azt. Mi 12 éve dolgozunk együtt, annak idején én adtam a kezébe a fegyvert, most pedig 21 éves, kétszeres világbajnok, felnőtt világkupa-győztes, és kétszeres olimpikon. Elértük, hogy a DEAC-nál vívószakosztály alakult, van egy gyönyörű termünk, kialakítottuk a szükséges feltételeket. Sugárt nem kell már megtanítani vívni, őt már csak csiszolni kell, illetve formában tartani. Most jön az az időszaka az életünknek, amit csak élvezni kell, miért ne lenne töretlen a motivációnk? Sok versenyt nyertünk már, amit pedig még nem, azt megpróbáljuk ezután megnyerni.
Horváth Zoltán
