Fotó: Derencsényi István
Ha nem csal a memóriám, harmincöt évvel ezelőtt a Debreceni Konzervgyárban jártam így augusztus elején. Valami KISZ rendezvény volt, Boros Lajos polbeat énekes – akkoriban így nevezték Lali királyt – a karrierről nótázott. Odajött hozzám az est szervezője Vislóczki Béla – sajnos nagyon régen nincs köztünk, ezzel az írással rá is emlékezni szeretnék, mert megérdemli – és közölte, megalakult a DEKO férfi kosárlabda csapata és elindulnak az NB I. B csoportjában. Nagyon nem foglalkoztatott a dolog, de mint sportrajongó – már akkor is – örültem. Béla beváltotta az ígéretét. A Hódosban játszották a meccseiket és 1990-ben feljutottak a legmagasabb ligába. Ráthonyi Tamás edző, vagy ahogyan tanítványai nevezték a Tanár Úr, vagy Tan’bá pillanatok alatt megszerettette a sportágat a debreceniekkel. Hozott légiósokat. Így került a városba Ali Shirian Iránból – évekkel ezelőtt találkoztam vele a Plázában, perzsa szőnyeget árult. Tökéletes magyarsággal adta el a torontálit. Szintén nálunk pattogtatott a 403-szoros cseh válogatott Brabenec is. Imádtam az izgalmas, fordulatos, gyors játékot.
Jó, nem egy NBA, de ahogy a Tanú című filmben fogalmaznak: kicsi, de a mienk.
Apropó NBA. Volt összehasonlítási alapom. 89-ben ugyanis élőben nézhettem Los Angelesben a négy nyert játszmáig tartó döntő hetedik meccsét, a Lakers és a Detroit Pistons között. A hazai sárgáknál ekkor búcsúzott a parkettől a legendás center: Kareem Abdul Jabbar. Két méter 18 centi magas volt, 102 kiló. Nem tudták tartani. Bajnok lett a kaliforniai gárda, és Jabbar a társaktól egy Rolls Royce Phantom gépkocsit kapott ajándékba. Aztán néhány év múlva ott voltam a New York Knicks meccsén a Madison Square Gardenben, ahol bemehettem a hazaiak öltözőjébe és kezembe foghattam az akkori világsztár Patrick Ewing 56-os cipőjét és így készítettem vele interjút.
Nos ezek a momentumok is hozzájárultak, hogy lassan negyven éve szeressem a debreceni kosárlabdát. Azt a sportágat, amely alkalomadtán egy lifthez is hasonlíthatta magát.
Sikerek a kilencvenes évek elején a TEGÁZ korszakban, amikor a legendás Nagy László pénzt és energiát nem féltve ötödik helyig lavírozta az ötösfogatát a honi bajnokságban. Amikor a Szolnok ellen az utolsó tized másodpercben dobott hármassal vertük a Tisza-partiakat, amikor Sztojan Ivkovics lepofozta újságíró kollégámat, amikor üvöltöttünk egy támadó lepattanó elvesztése után.
Aztán jött a Vadkakasok éra. Ahol megőrültünk egy-egy Patrick Lee dobócsel láttán, ahol az Oláh Gabin vertük a Körmendet, de egy idő után elfogyott a pénz, és törvényszerű lett a szét, majd a kiesés.
Néhány év vegetáció után a DEAC felkarolta a sportágat és némi hullámzó időszakot követően mára a fehérek-feketék bebizonyították, méltó utódai Ráthonyiéknak. Igaz a tavalyi év nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezték, a vezetők nagyon önkritikusan értékeltek, ami az én szememben szimpatikus dolog. Elkényeztetett bennünket ugyanis a Becsky-féle szakosztály. És ez legyen az ő dicséretük. A DEAC óta a kosárlabda népszerűsége vetekszik a városban a női kéziével. Több ezren szurkolnak a 3×3-as világversenyeken, melyek mostanra Debrecenhez köthetők. Úgy látom szeptemberre megint ütőképes lesz a társaság a palánkok alatt. Tudom – Puskin után szabadon – minden az “Anyegin” múlik, de ne menjünk el a szakértelem mellett sem. És ez, ha jól sejtem mára összeállt.
A honi kosárlabda a nemzetközi színtéren is elindult felfelé. Válogatottjaink ott vannak Európa színpadán, a soproni hölgyek a kontinens legjobbjai, van miért, kiért szurkolni.
De nekem most marad a DEAC. Mert ez Debrecen!
W.Gy.
