A Kisvárda elleni vereség nem azért volt fájó, mert nem szereztünk pontot, sokkal inkább csapatunk gyenge teljesítménye miatt. Én azt éreztem, hogy a Ferencváros ellen egészen más arcát fogja mutatni a gárda, egy egészen más Lokit fogunk a pályán látni. Azért ez egy rangadó, valószínű, eljutott a játékosokhoz az a hír, hogy a szurkolók is külön készültek erre a mérkőzésre, ez pedig plusz motivációt jelent azon felül, hogy bizonyítani is akarták Vargáék, hogy az előző fordulóban mutatott gyenge játék csak egy kisiklás volt. Tökéletesen előkészített pálya, tavaszias idő, sok néző, felfokozott hangulat, minden adva volt, ami kell egy rangadóhoz. Az előző heti kezdőhöz képest több helyen is változtatott Herczeg András, Nagy Sanyi meggyógyult, elfoglalta helyét a kapuban, Kusnyír ismét a védelem jobb oldalára került, Takács helyett pedig Avdijajt jelölte a kezdőbe.
Arra számítottam, mint az őszi, Üllői úti mérkőzésen, már az első percben meglepjük a Fradit, letámadjuk őket, de nem ez történ, a vendégek magukhoz ragadták a kezdeményezést, beszorítottak minket a védő harmadunkba. Agresszívan, gyorsan játszottak, sok párharcot megnyertek, többször megfutottak minket. Ebben a periódusban akadtak gondok a védekezésünkkel, előfordultak helyezkedési hibák, a váltások sem sikerültek tökéletesen, sok volt a pontatlanság a játékunkban. Ezektől függetlenül kimondottan nagy helyzetei nem voltak a Fradinak, néhányszor eljutottak a kapunkig, de Nagy Sanyi biztosan hárította ezeket a próbálkozásokat. Akcióból nem, rögzített játékhelyzetből viszont eredményesek voltak, Lanzafame szöglete után a kivágott labdát Lovrencsics lőtte kapura, amelybe Dvali tette bele a lábát, így a jobb sarokban kötött ki a játékszer. Véleményem szerint, ha gyorsabban és egyszerre lépünk ki a felszabadítás után, elkerülhető lett volna ez a gól. Hátrányba kerültünk, de ez csapatunkra volt jótékony hatással, egyre bátrabban kezdtünk el futballozni, feljebb toltuk a védekezésünket, már saját térfelén letámadtuk ellenfelünket, ez a második félidőben teljesedett ki igazán.
A második félidőt ott folytattuk, ahol az első abba hagytuk, a Fradi ezzel nem tudott mit kezdeni, nem tudtak építkezni, gyakran visszajátszottak kapusuknak, aki előreívelte a labdát. Ebben a játékrészben rákényszerítettük akaratunkat Rebrov együttesére, gyors támadásokat vezettünk, több helyzetünk volt, érett a debreceni gól. Sok volt a mozgás, gyorsan járattuk a labdát, párharcokat nyertünk, a védelem mögé tudtunk kerülni, agresszívak voltunk, meg volt a játékosokban a „gyilkos” ösztön. Arra mindenképp vigyázni kellett, mivel feltoltuk a védekezésünket, ezzel kontralehetőséget kínálunk a Ferencvárosnak, egy-két alkalommal tudtak is veszélyeztetni, de védőink és Nagy Sanyi hárították ezeket a próbálkozásokat. Én azt éreztem Harisékon, hogy nem csak az egy pontért harcoltak, hanem mindhármat itthon akarták tartani, ezért hatalmas erőket mozgósítottak. A lendületes játék, az akarat meg is hozta a gyümölcsét, a Fradira gyakorolt nyomás gólokká érett, az események az utolsó 10 percben gyorsultak fel igazán. A 81. percben Herczeg András pályára küldte Zsórit, akinek döntő érdemei voltak a győzelemben, de az ő találata előtt még egy jogosan megítélt büntetőt értékesített Tőzsér. Itt mindenképp meg kell jegyezni Bódi harcosságát, a tizenegyes neki köszönhető. Szerintem Dibusz nagyot hibázott az esetnél, kifelé megtolt labdánál nem érünk a játékoshoz, de ez legyen az ő problémája. Elérkeztünk az utolsó perchez, amikor is szinte felrobban a stadion egy csodagól láttán. Miután Zsóri pályára lépett, volt egy-két rossz labdaérintése, de ettől nem bátortalanodott el és olyan gólt szerzett, amit nagyon ritkán látni futballpályán. Bódi ívelése kicsit mögé jött, így az egyetlen lehetőséget választotta, egy tökéletesen kivitelezett ollózó mozdulattal juttatta a hálóba a labdát. Ez a találat hatalmas feszültséget szabadított fel a pályán és a nézőtéren egyaránt, de biztos vagyok abban, akik TV-n keresztül követték a mérkőzést, azok is felugrottak a fotelból. Azt gondolom, nem rugaszkodok el a valóságtól, ha azt mondom, ez a találat joggal pályázhat a Puskás Ferenc-díjra!
Összességében azt tudom mondani, megérdemeltük a három pontot, a fiúk CSAPAT-ként küzdöttek, óriási elszántsággal és akarattal harcoltak a pályán, az első 30 perc kivételével jobbára azt történt a pályán, amit ők akartak. Bár most mindenki Zsóri Danit emlegeti, arról nem szabad megfeledkezni, a siker a csapat érdeme, amihez mindenki hozzátette a magáét, egymásért, a klubért, a szurkolókért, a városért küzdöttek a fiúk. Gratulálok a játékosoknak, a szakmai stábnak ehhez a fantasztikus győzelemhez, de jár a gratuláció a Loki szurkolóknak, csodálatos hangulatot teremtettek a Nagyerdei Stadionban.
Amit még meg kell említenem és nem mehetünk el mellette szó nélkül, három tizenegyesből csak egyet adott meg a játékvezető. A Haris ellen elkövetett szabálytalanságnál nemes egyszerűséggel továbbot intett, ha ezt mezőnyben, utolsó emberként követik el gólhelyzetben lévő játékos ellen, kiállítás járt volna érte. A másik, amikor Avdijajt mezénél fogva rántották le, a játékvezető sípja ekkor is néma maradt. Ilyenkor vetődik fel a kérdés, minek a hat fős bírói stáb, legfőképp mi szükség alapvonali asszisztensre. Csak halkan jegyzem meg, a Loki javára több mint egy év után ítéltek bajnokin büntetőt. Időszerű lenne már az NB-I-ben is bevezetni a videóbírót!
A DVSC ismét bebizonyította, bízni kell a saját nevelésű játékosokban, míg csapatunkban 10 magyar játékos, főleg debreceni nevelés volt a kezdőben, addig a Ferencvárosnál mindössze három. Kimondhatatlanul büszke vagyok arra, hogy vannak olyan játékosok a keretben, akik egykor a DSC-SI-ben pallérozódtak, mi a Sportiskolánál azért dolgozunk, hogy minél több tehetséget neveljünk ki a debreceni labdarúgás számára. A fiatalok Ajkán is bizonyítottak, megnyerték a Magyar Kupa első mérkőzését, bár be kell ismerni, a hazaiak szervezettebben, jobban játszottak, de a lényeg, a győzelem. Ami mentségül szolgálhat, soha ilyen összetételben nem lépett még pályára a DVSC. Átlagéletkort tekintve, a Loki a legfiatalabb csapat az NB-I-ben, de így is ott vagyunk jelenleg, légiósok hada nélkül a dobogó harmadik fokán. Azt gondolom, ez a járható út, ez szolgálná a magyar labdarúgás érdekeit, de ezt minden klubnak magának kell eldöntenie.
A szombati győzelem biztos, hogy hatalmas önbizalmat adott a játékosoknak, nagyon jó a hangulat. A mutatott játék, az elszántság, az akarat, a küzdeni tudás bizakodásra ad okot a Paks elleni találkozóra, ha ezt át tudjuk menteni, akkor nem lehet gond.
