Fotó: dvsc.hu
Gyermekként sokszor hallgattuk a meséket, miszerint a király legfiatalabb gyermeke elindul szerencsét próbálni a nagyvilágba. Sokszor, rendre meg is találta szerencséjét az ifjú, vagy ennek, vagy annak köszönhetően. Beszélhettünk itt hamuban sült pogácsáról, mindent legyőző kardról, vagy akár útközben a fiú útjába érkező segítségről, a befejezés mindig happy end lett.
Engem azonban mindig érdekelt volna, hogy a király miként jutott el oda, hogy a trónra ülhessen. Ez azonban valahogy minden meséből kimaradt, az író nem tartotta olyan fontosnak, jelentősnek. Most azonban ennyi idős fejjel, talán végre megtudhatom, milyen amikor elindul a király szerencsét próbálni. Kondás Elemér ugyanis volt Debrecen koronázatlan királya, ült a cívisváros trónján, most pedig elindult Budapestre, hogy megismételje a talán megismételhetetlen.
Volt ő annak idején az a bizonyos fiú is, aki fiatalon próbált szerencsét. Majd később is befutott, elérte azt, hogy veretlenül is bajnokságot nyert, sőt ő az utolsó magyar edző, aki az NB I–ben aranyérmet ünnepelhetett. Akár gondolkodhatunk úgy is, hogy ő most Debrecen fia, elnézést érte, de talán az a legkisebb fia, akiért most szurkolnunk kell, akinek a tarisznyájába oda kell tegyük a hamuban sült pogácsát, mindent, ami a sikeréhez, a “királlyá koronázásához” kellhet. Ha pedig övé lesz a birodalom, miénk lehet a büszkeség, miszerint újra egy debrecenié a dicsőség.
P.I.
