Kezdjük a legfontosabbal: visszavonultál az atlétikától?
A szó köznapi értelmében igen, befejeztem az élsportolói pályafutásom. Krisztusi korba lépve sok mindent átértékel az ember, sem a testemet, sem a lelkemet nem szeretném tovább sanyargatni. Abban biztos vagyok, hogy a sport valamilyen szinten a jövőben is az életem részét képezi majd, de csak kedvtelésből fogok futni, amikor jólesik. Versenyzőként ezt nem tehettem meg, mindig bizonyítani kellett, ami pedig talán a legfájóbb, hogy soha nem magamnak akartam megfelelni. Tizenöt évesen, még Dunaújvárosban a testvérem biztatására kezdtem el az atlétikát, s bár hamar megszerettem, de valahol útközben elvesztettem önmagam.
Megérte az élsporttal járó rengeteg lemondás?
Nem érte meg, mégsem cserélném el senkivel az életem. Egyfelől sokszor eszembe jut, hogy mennyi mindenből kimaradtam az élsport miatt, hiszen amíg mások buliztak, én esténként is edzettem, amikor mások nyaraltak, én versenyekre utaztam. Ugyanakkor az éremnek két oldala van, ha nincs az atlétika, én sem váltam volna azzá, aki vagyok. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, a csalódásokból pedig építkezni tudtam. Nem csupán versenyzőként fejlődtem, de emberileg is: megtanultam küzdeni és egyre közelebb kerültem önmagamhoz. Mint említettem, a motivációm elsősorban kívülről fakadt, ezáltal állandóan teljesítménykényszer alatt versenyeztem, ami minden bizonnyal kellett is a jó eredményekhez. Az élsportban mindig csak egy győzhet, de többen is lehetnek sikeresek, a két fogalom ugyanis az én szememben közel sem azonos. Előfordult, hogy egy bronzéremnek is örültem, máskor egy ezüsttel a nyakamban voltam csalódott, egyszóval valódi érzelmi hullámvasutazás volt ez az időszak.
Melyik futásodra vagy a legbüszkébb az elmúlt tizenhét évből?
Számomra a 10000 méteren futott, 33:07-es egyéni csúcsom a legemlékezetesebb, de a félmaratoni, 1:13:33-as legjobbamra is büszke vagyok. A külső szemlélők sokszor nem látják az embert az eredmények mögött, márpedig rengeteg apró tényező befolyásolhatja, hogy kijön-e a lépés az adott versenyen, vagy sem. A legtöbbeknek talán az ugrik be velem kapcsolatban, hogy két éve 3000 méter akadályon 9:26,59-es magyar csúcsot futottam, ám arról már kevesebben tudnak, hogy mi játszódott le bennem a rajthoz állás előtt. Nagyon stresszes időszakot éltem, a lábam még vitt előre, de a szívem már nem, ezért úgy mentem neki a versenynek, hogy ez lesz az utolsó futásom, utána befejezem.
Ehelyett kvalifikáltad magad a világbajnokságra és az olimpiára is egyben…
Igen, de a vébét nem vállaltam, egyszerűen mentálisan nem álltam rá készen, márpedig 3000 m akadályon, ha fejben nem vagy ott, súlyos sérülést szenvedhetsz. Amikor kétezer-tizenkilenc januárjában, edzőtáborozás közben kóbor kutyák megtámadtak, a műtét után pedig hónapokig távol kellett maradnom a sporttól, sok mindent átgondoltam. Volt időm magamra, és rájöttem, hogy legszívesebben abbahagynám, de nem vonulhattam így vissza, meg akartam mutatni, hogy ebből is képes vagyok felállni. A korábbi edzőmmel ráadásul egy hosszú munkakapcsolat végére tettünk pontot, ami érthető módon érzelmileg is megviselt. Padlóra kerültem, így annak ellenére, hogy megvolt a szintem, nem utaztam ki Dohába, ami miatt sokan nehezteltek rám.
A tokiói olimpiát ráadásul elhalasztották, miért döntöttél mégis úgy, hogy bevállalod?
Kácser Zita, olimpikon – ugye, hogy jól hangzik? A viccet félretéve, természetesen büszke voltam rá, hogy megfutottam a szintet, a teljesítményemmel kivívtam, hogy ott lehessek az ötkarikás játékokon, ami minden sportolónak nagy álma. Nekem sokáig mégis teher volt, nehezen vettem rá magam, hogy felkészüljek rá, anélkül ugyanis nagy hiba lett volna rajthoz állni. A pandémia sem könnyítette meg a helyzetem, Tokióból például vajmi keveset láthattam, ám ami a versenyzés részét illeti, egyáltalán nem voltak kibírhatatlan körülmények, könnyen hozzá lehetett szokni az üres lelátókhoz és a napi szintű teszteléshez is. Ezekre az állapotokra volt egy évünk felkészülni.
Elégedetten ültél fel a Budapestre tartó repülőgépre?
Kettős érzések kavarogtak bennem, mert mégiscsak rajthoz állhattam egy olimpián, de közel sem olyan volt, mint amilyennek annak idején elképzeltem. Én már tudtam, hogy ezzel lezárult a pályafutásom, még akkor is, ha a félmaratoni magyar bajnokságon szeptemberben még rajthoz álltam, mert az utcai versenyzés egy teljesen más világ, amit egyébként nagyon kedvelek. A rekortántól ugyanakkor elbúcsúztam, nem életem legjobb futásával, de a közel negyven fokos hőségben nem is vártam magamtól egyéni csúcsot. Összességében úgy éreztem, hogy nem érte meg kihúznom a pályafutásomat az olimpiáig, ráadásul kevés visszajelzést kaptam a szereplésemet illetően, ám ez már nem érint meg, mert végre nem a külvilágnak akarok bizonyítani. Azelőtt nem csupán mások életében, de a sajátomban is mindig második voltam…
Hogyan tovább?
Januárig adtam magamnak időt, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit élsportolóként átéltem. Abban biztos vagyok, hogy gyógytornászként szeretnék dolgozni, azon leszek, hogy a tapasztalataimat kamatoztatva segíthessek a versenyzőknek. Kaptam már megkereséseket, de még nem döntöttem, semmit nem szeretnék elsietni, kiélvezem, hogy magam oszthatom be a saját időmet. Az atlétikára sosem tekintettem életcélként, az elmúlt egy hónapban pedig talán kétszer húztam futócipőt, amikor éppen kedvem támadt. A visszavonulással lezárult egy meghatározó korszak az életemben, de kezdődik egy másik, tele kalanddal. Hobbicukrászként úgy is mondhatnám, végre megismerhetem az élet habos oldalát.
P.G.
Fotók: Debreceni Sportcentrum, Czeglédi Zsolt/MTI
