Állandóan mozgásban vagy, most is edzésről jöttél. Hogyan telnek a mindennapjaid?
Nyugdíjas vagyok, de tanítok még a Pesterzsébeti Technikumban, ez már a kilencedik évem. A testnevelőtanári munkám mellett edzéseket is tartok, az általános iskolás korú gyerekektől egészen a felnőttekig vannak tanítványaim. Függetlenül attól, hogy valaki olimpiára készül, a sportága legjobbja szeretne lenni, vagy „csak” élvezi a mozgást, mindenkivel szívesen foglalkozom. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan edzőim voltak, akiktől rengeteget tanulhattam – nem kísérletezem, én is a bevált módszereket alkalmazom.
Már a sportolói pályafutásod során is olyan szemmel figyelted őket, hogy tudtad, idővel edzőként szeretnél dolgozni?
Nézd, én semmi mással nem szerettem volna foglalkozni, csak a sporttal. Biztosan alkalmas lettem volna másra is, de ebben akartam kiteljesedni, gyerekkorom óta ez érdekel. Már elsős koromban rajongtam a klasszis sportolókért, elég csak annyit mondanom, hogy Mészöly, Puskás és Farkas névre hallgatott a három cicánk. Amikor később találkoztam Kálmánnal, elmeséltem neki a történetet, mire kicsit hitetlenkedett, majd a sajátos stílusában, tréfálkozva reagált, mondván, mi az, hogy macskát neveztem el róla… Mentségemre szóljon, hogy hétéves lehettem akkor.
Hogyan ismerkedett meg a labdarúgással a hétéves Babály Lacika?
Akkor még nem voltak Dzsudzsák Balázsok Nyírlugoson, de a falu focistái voltak nekem az istenek, állandó labdaszedője voltam a csapatnak. Boldoggá tett, hogy részesévé váltam annak a közegnek, a meccsek után mentem a kocsmába is, persze csak azért, hogy az udvaron rúgjak büntetőket, és a gólok után elfogyasszam a felkínált málnaszörpöt. Az idősebb barátok, cimborák mondogatták, hogy milyen ügyes a „Kicsi”, idővel a testnevelő tanáraim is felfigyeltek rám.
Ezért kerültél el még általános iskolás korodban Debrecenbe?
Egyrészt ezért, másfelől a család így biztosítva látta, hogy a középiskolát is ott végzem el. A nyolcadik osztályt már Debrecenben kezdtem el, az első iskolafocin már kiderült, hogy szép jövő előtt állok. Először a Volánhoz mentem, nagyon kikaptunk a Sportiskolától, de a gólunkat én rúgtam, úgyhogy áthívtak a Sportiskolába. Emlékszem, az akkori NB III-as DEAC ellen játszottunk edzőmeccset, kettő kettő lett, Bodonyi Bélával mi szereztük a gólokat. Aztán a DVSC következett, kikaptunk kettő egyre, viszont Béla az én beadásomból talált be, szóval egy hétre rá megkerestek minket, átmennénk-e a Lokihoz.
Mindez néhány hónap leforgása alatt történt…
Igen, nagyon gyorsan alakultak a dolgok. Úgy képzeld el, hogy kollégistaként rendszeresen jártunk a Vágóhíd utcai pályára, többnyire labdát szedtünk, de volt, hogy a B-középbe mentem. Cikiztek a többiek, hogy már labdaszedőnek sem vagyok jó, erre mondtam nekik, hogy két hét múlva már nekem szurkolnak majd… Így is történt, a Békéscsaba ellen csereként álltam be, nem voltam még tizenhat éves, de jókat írtak a játékomról. Mentálisan talán szükségem lett volna még egy évre, hogy hozzászokjak a változáshoz, de fizikailag hoztam a szintet, megmutatkozott a gyorsaságom.
Igaz, hogy a hosszabb futásokkal járó terhelést nehezebben bírtad?
Úgy tartják, hogy az állóképességet a legkönnyebb fejleszteni, elindulsz valamerre fél órára, aztán visszafutsz, és minél többször csinálod, annál jobban megy. Na, igen, de ehhez megfelelő alkat kell, a gyors és a lassú izomrostok aránya meghatározó, márpedig nekem kilencven százalékban gyors rostom van. Azt hiába akarod állóképessé tenni, nem lehet átalakítani, úgyhogy tőlem nem is nagyon kérték, hogy menjek hátra védekezni, úgysem vették volna sok hasznomat. A Cooper-tesztet viszont rendszeresen csináltuk, de ha lefutottam, egy hétig nem tértem magamhoz…
Szokatlan érzés lehetett, mert minden másban sikerélményed volt. Zavart is?
Persze, hogy zavart, de muszáj volt elfogadnom, hogy más az izomzatom. Nekem a sprinttávok kedveztek, hogy mást ne mondjak, egyszer tornacipőben megnyertem egy városi versenyt, aztán mentem tovább a területire, majd az országosra, az utóbbin már tíz nyolcat futottam száz méteren. A korosztályomban én voltam a leggyorsabb, úgyhogy rögtön behívtak a válogatottba, ifjúsági viadalokra vittek, százon már tíz háromnál állítottam meg az órát, emellett kétszázat és váltót is futottam, korosztályos országos csúcsot értünk el.
Úgy voltak ilyen eredményeid, hogy nem atlétaként, hanem labdarúgóként nevelkedtél.
Hála Istennek, nem voltam ügyetlen. A koordináltság a legfontosabb, kihat a kognitív tevékenységünkre és a mozgáskultúránkra is, márpedig szerintem vannak olyanok, akik könnyebben tanulnak, fejlődnek, mint mások. Ne vedd dicsekvésnek, de biztosan nem volt véletlen, hogy amit kipróbáltam, abban jó voltam. A kézilabdát például nagyon szerettem, oszlopos tagja voltam az iskolai csapatnak, aztán említhetném a röplabdát, rendszeresen a tanárok is hívtak játszani, sőt, az asztaliteniszt és a lövészetet is űztem egy ideig. Nem az volt a nehéz, hogy melyik sportágat válasszam, hanem az, hogy melyiket engedjem el.
Miért éppen az atlétika mellett tetted le a garast?
Elsősorban a sikerek miatt. A külföldet addig Nagyvárad jelentette, atlétaként viszont utazhattam nyugatra, tátott szájjal bámultam az autókat. Öten-hatan készültünk a váltóval, mentünk a Kanári-szigetektől Kubáig mindenfelé, gyorsan ívelt felfelé a pályánk. Hamar letudtuk a katonai szolgálatot, utána zavartalanul készülhettünk Tatán a moszkvai és a Los Angeles-i olimpiára – mindent ennek rendeltünk alá.
Milyen visszagondolni a moszkvai játékokra több mint negyven év távlatából?
Hatalmas élmény volt! Olyan sztárokat láttunk testközelből, hogy csak kapkodtuk a fejünket, Silvio Leonardtól Pietro Menneán és Don Quarrie-n át Eugene Ray-ig ott voltak a legnagyobbak – nekem nem is hiányoztak az amerikai sprinterek. Nagy szigor volt, ha kiléptél az ajtódon, már mutatni kellett a bilétádat, vizes árok és hatalmas kerítés vette körbe a falut. Két dolgot lehetett venni, Misa mackót és távcsövet, utóbbival néztem az őrségváltást, ha éppen nem edzettem vagy szurkoltam a többi magyarnak. Mentem versenyről versenyre, néztem a kosarasokat, tornászokat, birkózókat, és még sorolhatnám.
Jól sejtem, hogy az életkorodból adódóan Los Angelesben tudtál volna igazán nagyot dobbantani?
Igen, szoktuk is beszélni a váltótagokkal, hogy mi lett volna, ha indulhatunk Los Angelesben, de ezt már sohasem tudjuk meg. Egy évvel korábban Nizzában megvertük a Carl Lewis-szal felálló amerikai váltót is, azzal az eredménnyel, amit ott futottunk, az első hatban végezhettünk volna az olimpián.
Mikor tudtátok meg, hogy nem indulhattok?
Két héttel az olimpia előtt még azt mondták nekünk Tatán, hogy nyugalom, gyerekek, maradjatok formában, mert kilencvenkilenc százalék, hogy megyünk az olimpiára. Aztán egyszer csak megszakították az adást, jött a nagy hír, hogy mégsem veszünk részt, bojkottáljuk a játékokat. Emlékszem, otthon voltam a bejelentéskor, úgy odavágtam a tányért a falhoz, mint annak a rendje… Jól kitoltak velünk, utána szögre is akasztottam a futócipőt, elment a kedvem az egésztől.
Úgyhogy visszatértél a gyökerekhez, a labdarúgáshoz.
Amolyan kárpótlásként, hogy Los Angelesben nem indulhattunk, kaptunk egy jutalomutat, nemzetközi versenyen vettünk részt Szalonikiben. Megjelent egy újságcikk rólam, írták, hogy Babály László, egykori labdarúgó és olimpikon is indul, erre a helyi focicsapat, az Arisz menedzsere megkeresett, próbajátékra invitált. Nem éltem a lehetőséggel, talán azért, mert az olimpiai bojkott miatt besokalltam, de aztán jött egy lehetőség az MTK-tól, hogy próbáljam ki magam. Nagyon erős csapathoz kerültem, amely Verebes mester irányításával bajnokságot nyert, csakhogy megsérültem az egyik edzésen, műteni kellett, utána már nem volt visszaút arra a szintre – a Pénzügyőr NB III-as csapatában viszont még játszottam.
Közben elvégezted a tanárképzőt, vagyis tudatosan készültél az élsport utáni évekre. Sok mindenbe belekóstoltál, melyik szerepkör áll hozzád a legközelebb?
Tanítani, edzősködni nagyon szeretek, engem az éltet, ha átadhatom a tudásomat. Hatvannyolc éves vagyok, felvetődhet a kérdés, hogy bírom-e erővel, de amíg képes vagyok bemutatni a gyakorlatokat, rá tudom vezetni a tanítványaimat a kivitelezésre, addig nincs baj. A szüleim pedagógusok voltak, bizonyára nekik köszönhetem, hogy jó érzékem van a neveléshez. A feleségem is testnevelőtanár, amolyan szakmai ártalom, hogy ha sétálunk az utcán, kiszúrjuk, akinek jó a mozgása. Sőt, azt is megmondom ennyiből, hogy mit sportol – általában meg is kérdezem az illetőt, szinte mindig bejön a tippem.
Magától értetődő volt, hogy a gyerekeid életét is meghatározza a sport?
Laci és Zoli az Oláh Gábor utcai pályán nőtt fel, amíg edzettem, elvoltak a magasugró dombon, vagyis sportos közegbe születtek. Zétinek a minap volt teniszmeccse, Zente focizik, Bogi gyakran jön velem edzésre, vagyis tényleg alig van üresjáratunk. Ha tudnád, hogy néz ki az udvarunk… Ott van a spinning kerékpár, a TRX, az evezőspad, és akkor a labdákról még nem is beszéltem, nálunk még a kutya is sportol.
Hogy látod, mennyit változott a sportélet a hatvanas, hetvenes évek óta, amikor felnőttél?
A feltételek kétségkívül jobbak, mint régen, a konditermek jól felszereltek, a személyi edzők mindenben segítenek, de azért mi is jól elvoltunk a medicinlabdákkal, vagy éppen a bordásfalon. A mai fiatalok mentalitása ugyanakkor szerintem korántsem olyan, mint a mi időnkben, talán azért, mert rohanó világot élünk, nekünk viszont kevesebb tényező vonta el a figyelmünket a sportról és a regenerációról. Nem jártunk annyit szórakozni, sokkal rendezettebb életünk volt.
Ha tíz év múlva újra leülnénk beszélgetni, milyen élettel lennél elégedett?
Az egészség a legfontosabb, szeretném, hogy a gyermekeim, unokáim is megtalálják a számításaikat az életben. Ami engem illet, szívem szerint ugyanazt csinálnám, mint most, mert nagyon jól érzem magam a bőrömben. Szerencsére ez mindig így volt, amiért nagyon hálás vagyok, nem is tekerném vissza az idő kerekét, talán csak arra lennék kíváncsi, mire mentem volna Los Angelesben az olimpián, vagy utána focistaként az MTK-ban. Egyébként mindenért megdolgoztam, amit elértem, nem véletlenül mondják, hogy sokat kell tenni a sikerekért – tényleg semmi sem jön magától.
P.G.
