Sándor Csaba: Soha nem adtam fel!

Sándor Csaba 1984-ben került a DVSC-hez, majd komplett élvonalbeli pályafutását piros-fehér színekben húzta le. Ő maga sem tagadja, hogy soha nem tartozott fineszes labdazsonglőrök, vagy a mindig reflektorfényben tündöklő gólvágók közé, bár posztjából adódóan erre túl sok lehetősége nem is mutatkozott volna. Azonban kitartása, és a sportág iránti alázata a legnagyobb debreceni ikonok közé emelte. Tagja volt a DVSC első bajnoki érmet szerző csapatának, később a Magyar Kupa-győzelmeknek is részese lehetett, összesen 316 élvonalbeli találkozón segítette együttesét. A klub iránti elköteleződését jelzi, hogy már hosszú évek óta a debreceni utánpótlásban dolgozik. Jelenleg az U19-es együttes vezetőedzője.

0

Sandor_Csabi2-300x200 Sándor Csaba: Soha nem adtam fel!

Sok-sok éve Debrecen és a DVSC bűvkörében éled mindennapjaidat. Honnan indultál?

Vidéken, Bökönyben nőttem fel, ott jártam általános iskolába. Nagyon szép, élményekkel teli gyerekkorom volt. Mondanom sem kell talán, hogy rengeteget fociztunk, sokat jártunk az erdőbe, ahol volt egy teknőszerű rész. Rengeteget játszottunk ott, különösen élveztük, már csak abból kifolyólag, hogy a labda soha nem volt kinn. Hétvégente pedig spontán főzéseket tartottunk. Emellett két bátyámmal és édesapámmal imádtunk lábteniszezni is. Volt egy kis udvarunk, ahova kifeszítettünk egy zsinórt, és egy 8×3 méteres területen több órát képesek voltunk eljátszani 2 a 2 ellen. A vasárnapi délelőttökön rendre ez jelentette számunkra a fő elfoglaltságot.

Más területek, sportágak nem is követeltek maguknak helyet korai éveidben?

Még általános iskolás koromban sok atlétikaversenyre jártam, ahol futószámokban indultam. Abban az időben nagyon szerettem sakkozni is, ám ez mostanság kezd kikopni az elfoglaltságaim köréből, ugyanis nincs olyan ember a családunkban, aki hozzám hasonlóan szeretné.

Mindig a csupaszív játékosok közé tartoztál, akik maximumon pörögve végigrobotolták a kilencven percet. Mindenekelőtt ez segített ahhoz, hogy profi, és nem utolsósorban eredményes labdarúgóvá válj?

Való igaz, hogy a kitartásom, és a mentalitásom volt a két fő erényem, ezek mai napig erősebbek az átlagnál. Amikor jött az újabb lehetőség a továbblépésre, mindig igyekeztem megragadni, és a lehető legtöbbet kihozni belőle. Talán nem én voltam a legtehetségesebb gyerek, de a legkitartóbb egyértelműen. Soha nem adtam fel, ez éltetett, és én ezt a szellemiséget próbálom ma is átadni a fiataloknak. Ahogy aztán lépdeltem egyre fentebb, az állandó munka és a folyamatos kihívások egyre jobban inspiráltak. Élvonalbeli pályám során sem én számítottam a legkiemelkedőbb labdazsonglőrnek, inkább szerelőkészségemből és a munkabírásomból építkeztem.

Mikor lépett komolyabb szintre pályád, mely után már nem volt megállás?

1980-ban a Hajdú Vasas keresett játékosokat, ott jártam végig három év leforgása alatt a korosztályos ranglétrát. Ennek eredményeképp 1983-ban már a felnőtcsapatban futballoztam. Olyan remek játékosokkal szerepelhettem együtt, mint Deákvári, Orosz, Bencsik, Szabó Pista. Szabó Béláékkal is több edzőmeccset játszottunk, Béla bácsinak (aki akkor az ifinek volt az edzője) kifejezetten tetszett a játékom. Már akkor történtek megkeresések, de végül csak 1984-ben, Hegedűs Gábor közreműködésével sikerült Debrecenbe szerződnöm.

Kezdetben gondolom az utánpótlásban jutottál szóhoz. Mikor kerültél fel a nagyokhoz?

Viszonylag gyorsan kerültem a felnőttcsapathoz, Nagy Gyuri bácsi vitt fel, ám eleinte még a tapasztalatszerzés volt a legfontosabb, amikor komolyabb, pénzügyi kérdések kerültek megvitatásra, nekem mindig ki kellett mennem az öltözőből. A második csapatban viszont rendre lehetőséget kaptam, de ott sem kisebb nevekkel játszhattam együtt, mint Somogyi Matyi például.

Mikorra sikerült stabil helyet szerezned a csapatban?

A Nagy Gyuri bácsit váltó Petróczi Gabi nem igazán akart betenni, őt a rossz tavaszi szezonkezdet után Puskás Lajos bácsi váltotta ’85 tavaszán. Nála váltam stabil NB1-es játékossá. Lajos bácsi viszont rendre azt mondogatta nekünk, hogy 100 meccset még véletlenül is lehet játszani az élvonalban, afelett viszont már valódi NB1-es játékosnak számít az illető.

Sok-sok éven át robotoltál a debreceni színekért, voltál csapatkapitánya az együttesnek. Melyik volt a legerősebb együttes, melynek tagja lehettél?

A bronzcsapatunk, ez nem is kérdés számomra. Úgy gondolom, volt olyan erős az az együttes, mint a későbbi bajnokcsapatok. Akkoriban a fővárosi csapatoknak jobb lehetőségeik voltak, nagy volt a távolság, amely vidéktől elválasztotta őket, így nekünk leginkább a megfelelő financiális háttér hiányzott az igazán átütő sikerhez. Az 1995-ös bajnoki bronzérmünket is óriási bravúrként éltük meg. Ennek eredményeképp kóstolhattunk bele a nemzetközi futball vérkeringésébe. Gyakran játszottunk Intertotó-kupákon. Emlékszem, a Rostock ellen léptünk pályára, Dombi beadását egy hazai védő rúgta saját kapujába, Herczeg Bandi aztán évekig azt hitte, hogy én szereztem a gólt. Csak néhány évvel ezelőtt mondtam el neki, hogy nem én voltam.

Élvonalbeli karriered 2001-ben zárult le, ám utána még több évig rúgtad a bőrt alacsonyabb osztályban…

A Fradi-pályán a Videoton elleni kupadöntőn tíz-tizenöt percet játszottam, az volt az utolsó fellépésem DVSC-mezben. Abban a szezonban egyébként már nem kaptam sok lehetőséget, ezért úgy döntöttem, hogy kisebb csapatokban folytatom. Először Létavértesen játszottam, illetve néhány évig megyei szinten, mivel abbahagyni nem akartam.

S mikor bontakoztak ki komolyabban edzői ambícióid? Civil pályában nem is gondolkodtál?

Még aktív labdarúgó voltam, amikor érdeklődést mutattam az edzői szakma iránt, így már akkor elkezdtem a különböző képzéseket. Élvonalbeli pályafutásomat követően pedig azonnal megkezdtem edzői karrieremet. Egyébként pályám után dolgoztam a UPC-nél, az Alföld Televíziónál, valamint egy építőipari cégnél is, kapcsolatépítőként, üzletkötőként. Azonban már egy ideje főállásban tevékenykedek itt az akadémián, így mindennapjaimat teljes egészében a labdarúgás, és az edzések töltik ki. Mindent egybevetve, 1984 óta, egy év katonai kitérővel dolgozom a DVSC-nél, erre azt gondolom, büszke lehetek. Szerettem, s szeretek itt lenni, mind játékosként, mind edzőként. Dacára annak, hogy nagyon nem könnyű a fiatalokkal. Ma már sokkal körülményesebb nevelni őket, mint a régi időkben, hiszen a virtuális világ révén számtalan inger éri őket, azonban törekszek arra, hogy megfeleljek a folyamatos kihívásnak, és mindig igyekszek olvasni, tájékozódni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet kihozzam belőlük, s természetesen magamból.

Más magyar klubcsapat szóba sem jöhetett volna a pályád során?

Mindig voltak megkereséseim, és bizony akadtak a klubnak olyan periódusai, amikor anyagi nehézségek támadtak, bennem azonban egyszer sem merült fel komolyabban, hogy távozzak Debrecenből. Egyetlen dolgot sajnálok: Cipruson egy helyi csapat ellen jól ment a játék, jött is a lehetőség, amire az elnökség először rábólintott, majd valamiért mégis keresztbetett az üzletnek, pedig szívesen kipróbáltam volna magam egy másik környezetben. Pláne úgy, hogy akkor már nem igazán számoltak velem a csapatnál.

Mennyire érzed teljesnek labdarúgó-pályafutásodat? Semmilyen tekintetben nincs benned hiányérzet?

Egyáltalán nincs, hiszen lejátszottam 316 meccset az élvonalban, szép sikereket értünk el, s nagyon jó csapataink voltak itt Debrecenben. Az sem foglalkoztatott, amikor az utolsó éveimben az edzőim már nem számoltak velem, mert a saját elképzeléseikhez öregnek, és alkalmatlannak tartottak. Elvégre én soha nem értük, hanem magamért és a DVSC-ért dolgoztam. Tettem a dolgomat, s mindig igyekeztem segíteni, így hiába mondták, hogy nem muszáj elutaznom a második csapattal, számomra ez soha nem volt kérdés.

A labdarúgók meccseit övező, s egyre csak fokozódó hangulatra hogy emlékszel vissza?

Játszottam a Vágóhíd utcán is, de nekem mindig az Oláh Gábor utcán uralkodó légkör volt az etalon. Mivel feleségem, Sipos Éva kézilabdázott a DVSC-ben, nekem nagyon imponált az, hogy a Hódosban a nézőtér közel van a pályához, ez pedig az Oláh Gáboron sokkal inkább megvalósult. Mi, játékosok kezdeményeztük is, hogy jobb lenne átköltözni a Vágóhíd utcáról. Boldogok voltunk, amikor összejött.

A kézilabda korábban is érdekelt?

Fiatalkoromban sok meccsre jártunk, gyakran idegenbe is elkísértük a lányokat. Egyébként a mai napig foglalkoztat a sportág, különösen figyelemmel kísérem debreceni csapat meccseit. Nyilas Tünde és Bereczky Attila jó barátaink, így amikor tehetem, én is megfordulok a csarnokban.

Tagja vagy a DVSC öregfiúk csapatának. Pályád befejeztével sem hanyagoltad el a mozgást?

Mindig igyekeztem mozgásban tartani magam, korábban több kispályás csapatban játszottam, különböző teremtornákon és a városi bajnokságban szerepeltünk, jelenleg pedig egykori csapattársaimmal játszunk a városi öregfiúk bajnokságban.

A nagycsapat kiváló őszi idényt produkált. Te hogyan értékelnéd a fiúk szereplését?

A lehető legjobb kézbe került a csapat azzal, hogy újra Herczeg Bandi lett az edző. Ő ismeri a közeget, és a helyi fiatalokat, jó érzékkel nyúlt a tehetségekhez, ez pedig inspirálhatja az akadémián játszókat, valamint minket, utánpótlás-edzőket is, hiszen láthatjuk, ha keményen dolgozunk, adott az út a felnőttcsapat keretéhez.

Jut időd a kikapcsolódásra?

Hétköznap edzések, hétvégén bajnoki meccs, a vasárnapjaim pedig már rendre a következő heti felkészülés jegyében telnek. De mint mondtam, nem panaszkodom. Szeretem ezt csinálni.

Sándor Csabának minden jót, és sok sikert kívánunk a továbbiakban!

T.S.