Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

A DVSC korábbi, elsőszámú kapusával visszaidéztük a legendás, Nyíregyháza elleni mérkőzést, beszélt a családjáról, a futball változásáról, illetve a mostani Lokiról is kifejtette véleményét.

0

Kép5-300x171 Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

Az 1979. június 3-án rendezett DVSC-Nyíregyházi VSSC másodosztályú mérkőzésre három fordulóval a végelszámolás előtt került sor. Tulajdonképpen a debreceni gárda akkor már sorozatban a 15. idényét töltötte távol az NB I-től. A Szpari pedig korábban még sose szerepelt az élvonalban, de abban a szezonban minden esélye megvolt a feljutásra. A tét óriási volt: ha a Loki nyer, már biztosan feljutást ünnepelhet a cívisváros.

Közel 30 ezer szurkoló zsúfolódott össze a régi Nagyerdei Stadionban, az emberek a lelátó mellett a salakmotor pályán is helyet foglaltak, a jegy nélküliek meg a kerítésen lógtak. A DVSC a Szabó J. – Kiss, Szigeti, Potyók, Halta – Menyhárt, Czikora – Tímár, Maczkó, Szíjgyártó, Nérey kezdővel lépett ki a pályára, oldalról Teleki Gyula irányított. Még nagyobb volt az őrjöngés a 12. percben, hisz a közelmúltban elhunyt Maczkó megszerezte a vezetést a hazaiaknak. Ugyan az ősi riválisnak számító Nyíregyháza még az első játékrészben egyenlített, a szünet után a csereként beálló Tóth Ernő büntetőből 2-1-re módosította az állást, amely a végeredményt és a mai napig emlegetett önfeledt ünneplést jelentette.

A jelenleg 72 esztendős Szabó József 1969-től 1982-ig őrizte a DVSC, illetve a DMVSC kapuját. Összesen több, mint 400 bajnoki mérkőzésen védett a piros-fehéreknél, ebből 41 alkalommal nem is kapott gólt. Az egykori cerberus meghatározó tagja volt az 1978/1979-es csapatnak, többek között ő állt a gólvonalon a legendás Debrecen–Nyíregyháza találkozón is. A visszavonulása után az élete egyik színtere továbbra is a labdarúgás maradt, majd más területen is megtalálta a sikerhez vezető utat. A Loki hajdani kiváló hálóőrével felelevenítettük az egyik leghíresebb debreceni meccset, megtudhattuk, hogyan telnek a napjai mostanság, milyen változást vél felfedezni a kapusoknál, valamint a jelenlegi DVSC-vel kapcsolatban is nyilatkozott a Debreceni Sportéletnek.

Az 1978/79-es szezonban tagja volt annak a Lokinak, amely a másodosztályból feljutott az élvonalba. Milyen érzésekkel gondol vissza arra az évre, amikor megszerezték az aranyérmet?

Fantasztikus esztendőt éltünk át, a győzelmekkel csak úgy szárnyaltunk. Hatalmas meccseket játszottunk, a mindvégig erős csapatunk célja a feljutás volt. Az utolsó, sorsdöntő találkozót tulajdonképpen 25-30 ezer néző előtt rendezték a Nagyerdei Stadionban, ráadásul a legnagyobb ősi riválisunkkal, a Nyíregyházával játszottunk. Mikor kimentünk a pályára melegíteni kirázott a hideg, de még most is hasonló érzések kavarognak bennem. A legfontosabb a végeredmény volt, hisz 2-1-re nyertünk, amely azt jelentette, hogy a következő idényben már az élvonalban játszhatunk. A hármas sípszót követően beszaladtak az emberek a pályára, a vállukra vettek és a gatyánkon kívül tulajdonképpen mindent leszedtek rólunk. A sportszáramat, melyet eddig egy szurkoló őrzött, fél évvel ezelőtt kaptam vissza. A mérkőzés utáni ünneplés szédületes volt, ahogy mentünk fel a Régi Vigadó emeletére, rengeteg ember állt nekünk sorfalat, akik pezsgővel jöttek utánunk. Szinte forrt a Csónakázó-tó vize, annyian fürödtek benne, mi pedig dobáltuk le a jobbnál-jobb söröket, borokat, hatalmas éljenzés hallatszódott még órákon keresztül. Ez az élmény meghatározó maradt az életemben, sose fogom elfelejteni…

Kép4-300x231 Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

A szurkolók körében rendkívül népszerű játékos volt, de már viszonylag régen hallottunk róla. Vannak, akik alkalmanként még mindig felkeresik?

Napjainkban sajnos már egyre kevesebb olyan Loki-szurkolóval találkozok, akik még láthattak a pályán futballozni. A 70’-es években a DVSC-nek volt egy olyan klubja a MÁV Igazgatóságon, ahol a régi és új játékosok találkozhattak a drukkerekkel, jókat beszélgettünk, megismertük közelebbről egymást. Manapság már sokkal inkább üzletszerűvé vált a futball, a játék képe is megváltozott, a labdarúgók pedig egyre inkább el vannak szeparálva a külvilágtól. Régen sok szurkoló az edzéseinkre is kilátogatott, a tréningek után pedig még órákon át beszélgettünk, szórakoztunk velük. Személy szerint örülnék neki, ha egyszer-egyszer ismét kilátogathatnánk a mai játékosok edzésére. Összességében Debrecenben mindig nagyon jól éreztem magam, most már minden ide köt, itt pedig teljes mértékben megbecsülnek. Ha bementem a boltba, banánt, téliszalámit – ami abban az időben unikumnak számított – kerítettek nekem. Az nagyon jó érzéssel tölt el, ha beülök egy étterembe, az idősebb pincérek még napjainkban is megismernek.

Kép3-300x161 Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

Mivel foglalkozik jelenleg?

Mindig szerettem több lábon állni, a futball mellett elvégeztem a főiskolát és építőmérnök lettem. Édesapám kőműves volt, az ötvenes években Érden rendkívül sok ház épült fel a kezei alatt. Mivel már akkor is érdeklődtem az építészet iránt, gyerekként nyaranta mellette dolgoztam, és 20-30 Ft-ot kaptam tőle egy havi munkáért. Miután szögre akasztottam a stoplist, tíz évig az Oláh Gábor utcai sportlétesítmény és a Nagyerdei Stadion a műszaki igazgatójaként dolgoztam. Aztán egy osztrák építőipari céghez kerültem, ahol főként márvánnyal és gránittal foglalkoztunk. Projekt menedzserként, építésvezetőként és ügyvezetőként is tevékenykedtem. Több debreceni és hajdúszoboszlói szállodának a műszaki igazgatója is voltam. Közben az épületfelújító szakmérnöki vizsgát is letettem, tervezéssel, kivitelezéssel, illetve műszaki vezetéssel foglalkoztam Nyugdíjazásom után már csak magántervezőként dolgozom, szerencsére nincs hiányérzetem, jól érzem magam.

Mikor került először kapcsolatba a labdával?

Budapesten születtem, a Móricz Zsigmond körtértől nem messze, a Lágymányosi utcában laktunk. A lakásunkkal szemben lévő grundra már emlékezetemtől kezdve lejártam, és talán öt-hat éves lehettem, mikor a papámtól kaptam egy régi klasszikus, fűzős focilabdát. A játékszer a fiatal társaimnak is rögtön megtetszett, így nem volt kérdés, hogy jómagam, a labdás fiú is velük tart majd. Mivel én voltam a legkisebb, ezért beállítottak a kapuba, ahol mindvégig remekül éreztem magam. Tízéves koromban a papám elvitt a Fradi egyik toborzójára, de az edző, Agárdi Feri bácsi a kapu helyett a jobb bekk pozícióra irányított. Elsőre nem sikerült a felvételi, de aztán hálóőrként is kipróbálhattam magam, így végül meggyőztem a trénert. Később Olaszországban megnyertünk egy 18 éveseknek kiírt tornát, mely akkor nagy büszkeséggel töltött el. Bár mindig én voltam a legalacsonyabb kapus, ennek ellenére a legtöbbször én védtem. Úgy érzem, hogy egy sikeres futball-karrier van mögöttem, amelyhez nyilván elengedhetetlenek voltak az alapok. 

Hogyan került aztán a DVSC-hez?

A Ferencvárosból 18 éves koromban bevonultattak katonának és a nyírbátori határra kerültem. Nem volt kérdés, hogy a futballt továbbra is folytatom, a Nyírbátori Dózsa csapatával pedig sokszor megfordultunk Debrecenben. A DVSC-ből Thomas Henrik apó figyelt fel rám, amikor leszereltem már biztossá vált, hogy a piros-fehéreknél folytatom. Ugyan sokan próbáltak erről lebeszélni, mondván, hogy a Loki egy játékos-temető (a DVSC akkor a harmadosztálynak megfelelő, NB II Keleti csoportban szerepelt), de én mindenképpen meg akartam próbálni. Egy hihetetlenül szimpatikus közeg részese lehettem, így a mai fejemmel sem gondolnám ezt másképp. A Lokomotívnál nagyon sok játéklehetőséget kaptam, egyedül csak akkor maradtam ki a csapatból, mikor műtötték a térdemet. Nem vagyok vándormadár, mindig hű maradtam a Lokihoz, szurkolóként pedig továbbra is bátorítom, támogatom az ifjakat. A mai napig jólesik a Debrecenben kapott szeretet, megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni.

Kép2-300x150 Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

Milyen fő erény jellemezte a pályán?

A 173 centis termetemmel ma már biztosan nem lehetnék kapus, de akkor még más követelmények voltak egy cerberussal szemben. Attól még, hogy kicsi voltam, nagyon jók voltak a „rugóim”, egyesek szerint, uraltam a légteret.

Miben módosult hátul a játék képe mára?

A szakemberek már más rendszert alkalmaznak, ezáltal sokkal összetettebb a foci. A hálóőrök manapság technikásabbak, lábbal is könnyen bevethetőek. A mi időnkben még nem volt olyan, hogy a kapus szinte a félpályáig felmegy segíteni, de a kommunikáció is megváltozott.

Mi motiválta leginkább?

Természetesen szerettem a győzelem ízét, de az erősebb csapatok olykor elrontották a jókedvünket. Azokból az időkből nagyon sok szép emlékem van, a meccsnapokon már alig vártam, hogy a tomboló közönség előtt pályára lépjek. Örök emlék, mikor az Üllői úton, ahol nevelkedtem, a Ferencváros ellen mindent megpróbáltunk, de vereséget szenvedtünk, Nyilasi bevette a kapumat.

Ki volt a kapus-példaképe?

Régen Grosics Gyulánál jobb kapust nem is tudtunk elképzelni, de az imént említett tényezők miatt nem lehet őt a maiakkal összehasonlítani. Annak idején jóval kevesebb mérkőzést tudtunk nyomon követni, mivel nem volt ennyi tv-s meccs, de Lev Jasin (hajdani szovjet válogatott kapus – szerk.) is kiugró teljesítményt nyújtott. A német válogatott egykori hálóőre, Sepp Maier nagyon motivált a pályán, tetszett a stílusa, ahogy hangosan irányította a védelmet, vagy bátran jött ki a kapuból.

Kép1-1-300x171 Szabó József: „megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni”

A futball-karrier lezárulta után a sporton belül még próbálkozott mással?

Mivel nem tudtam teljes mértékben elszakadni a labdarúgástól, ezért edzőként, valamint a játékvezetőként is próbálkoztam. Garamvölgyi Lajossal és Paróczai Sanyival is dolgozhattam együtt, a Kabai Cukor FC menedzsereként, pálya és kapusedzőjeként is dolgoztam. Érdekesség, hogy a DVSC jelenlegi kapusedzőjét, Erdélyi Miklós is treníroztam. Ezen kívül a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja voltam (NB II ligatanács – szerk.), ahol minden hónapban egyszer összegyűltünk és a sportág fejlődését próbáltuk elősegíteni. Sípmesterként pedig a másodosztály volt számomra a csúcs.

Egykori csapattársai közül kikkel tartja a kapcsolatot?

Sajnos nagyon sokan eltávoztak már az élők sorából, de természetesen a többiekkel még össze szoktam futni. Két esztendővel ezelőtt a DEAC szervezésének köszönhetően sok egykori kiváló labdarúgó-társammal találkoztam, hiszen az 1969-ben elhódított aranyérem 50 éves évfordulóját ünnepeltük. Bár többen külföldön, vagy Budapest vonzáskörzetében élnek, ennek ellenére például Tóth Ernő, Vasvári Sebestyén, Somogyi Matyi és Szigeti Bandi is visszalátogatott a cívisvárosba. A legtöbbet talán a taxisofőrként dolgozó Vachter Ferivel szoktam találkozni, Szabó Bélával pedig olykor a piacon csevegünk, de Lipők Lajossal is kiváló a kapcsolatom.

A családjában is megmaradt egyébként a sport szeretete?

A nagyobbik fiam, Attila 48 éves, jelenleg sajnos éppen kórházban van, mivel egy súlyos baleset érte. Ő egyébként jégkorong játékvezető, mellette pedig a DEAC felszerelés-menedzsere. A kisebbik fiam, a 47 esztendős Krisztián testnevelő tanár lett, korábban pedig gyorskorcsolyázott. 2002-ben első debreceni sportolóként jutott ki a Salt Lake City-ben rendezett téli olimpiai játékokra. A short track-től továbbra sem szakadt el, jelenleg a magyar utánpótlás válogatott edzője. A rövidpályás gyorskorcsolyára mondhatni feltette az életét, rengeteget edz és dolgozik a sportág fejlődéséért, több tanítványa már az olimpiai csapat tagja. Fiaim tehát járják az országot-világot, örülök, hogy azt csinálják, amit szeretnek. A feleségem egyébként anyakönyvvezető volt, nagyon sok embert összeadott a városunkban. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertem, békességben-boldogságban élünk, semmiért sincs okunk panaszkodni.

Mennyire követte figyelemmel a DVSC mérkőzéseit az elmúlt időszakban?

Mióta a Nagyerdei Stadion ismét megnyitotta a kapuit, azóta az A2 szektorba mai napig érvényes bérletem van. Szomorú voltam, mikor kiestünk az élvonalból, mely véleményem szerint, a sok egyéni hiba következménye volt, de a játékhoz való hozzáállással is akadtak problémák. Hál’istennek idén visszajutottunk oda, ahol a helyünk van, Kondás Elemérnek az őszi idényben ebben kiemelt szerepe volt. Kívánom, hogy a hamarosan induló bajnokságban is szerepeljenek jól, a fiatalok rátermettségüket most bizonyíthatják be igazán. Dzsudzsák Balázs érkezése egyértelműen erősítést jelentett, remélem, hogy továbbra is fő vezére lesz a csapatnak.

T.H.

Fotók: Hajdú-Bihari Napló, Sándor Mihály