Edzőnk, Garamvölgyi Peti bácsi titokban tartotta, hogy ki lett a csapat legjobb játékosa, ezért volt a teljes keret ott a stadionban. Mivel szombaton Győrben játszottunk bajnoki mérkőzést és este értünk haza, fáradt voltam, eredetileg nem akartam kimenni a DVSC – Paks találkozóra, de anyukám szólt, mindenképp ott kell lennem, akkor tudtam meg, hogy díjat kapok. Teljesen váratlanul ért, nem számítottam rá, mivel én vagyok a csapatban a legfiatalabb, de nagyon örültem ennek a hírnek. Amikor szóltak, hogy le kell mennünk a pálya szélére, nagyon izgultam, de miután átvettem a serleget és az oklevelet, a boldogság kerített hatalmába. Fantasztikus és felemelő érzés volt, mikor több ezer ember tapsolt nekünk, nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben az elismerésben részesülhettem.
Ez a díj arra fog ösztönözni, hogy még keményebben dolgozzak, és idővel nem csak a pálya szélén állhatok, hanem focizhatok is a Nagyerdei Stadionban a DVSC játékosaként. Tudom, hogy hosszú még az út odáig, sokat kell még tennem, hogy ez az álmom megvalósulhasson, de ez a serleg egyfajta iránymutatás is számomra, folyamatosan kell fejlődnöm és bizonyítani korosztályos csapatomban. Visszagondolva a kezdetekre, mikor szüleim először vittek el 4-5 évesen edzésre, amikor még nem akartam focizni, és csak egy év múlva rá kezdtem komolyabban venni a labdarúgást, eljutottam oda, hogy a futball az egyik legfontosabb része az életemnek.
Szeretnék köszönetet mondani szüleimnek, akiktől minden segítséget megkapok, mindenben támogatnak, mellettem állnak illetve nagybátyámnak, Szakács Róbertnek, aki szintén sokat segített, hogy ott lehessek az edzéseken. Köszönettel tartozok egykori testnevelő tanáromnak, Ispán Sándornak, nyírbátori edzőimnek, Csonka Gábornak, Tóth Tibornak és Szegedi Györgynek, akadémiai edzőimnek, Kolozsi Sándornak, Kolozsi Gergőnek, Száraz Ádámnak és Garamvölgyi Péternek, valamint csapattársaimnak, ez a díj az ő érdemük is, nélkülük nem kaphattam volna meg.
