Szilágyi Kati: „, szuper időszak volt”

Szilágyi Katalin a DVSC 1987-es bajnokcsapatának kulcsfigurája volt. A villámléptű jobbszélső 1980-ban, mindössze 15 esztendősen igazolt a cívisvárosba, ahol nagyon gyorsan alapemberré vált. A debreceni sikereken felül a magyar nemzeti csapattal olimpián és világbajnokságon szerzett érmeket, zsinórban három alkalommal pedig a világválogatottba is meghívták. Pályafutását Hollandiában, Roermondban fejezte be, és jelenleg is ott él.

0

Szilágyi-Kati Szilágyi Kati: „, szuper időszak volt”Mesélj kicsit a kezdetekről. Hol ismerkedtél meg a kézilabdával?

Szilágyi-Kati-kicsi Szilágyi Kati: „, szuper időszak volt”Nyíregyházán születtem, ott is kezdtem el kézilabdázni a 12. számú általános iskolában. Nálam két évvel idősebb nővérem ismerkedett meg először a sportággal, majd 8 esztendős koromban én is lementem az edzésükre, utánoztam nővérem mozdulatait, a testnevelő-tanár pedig azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok. Minden nagyon gyorsan történt, hiszen viszonylag korán, 12 éves koromban már a Volán Dózsában kézilabdázhattam, Nagy Zsuzsival együtt. Ettől az időszaktól kezdődően pedig rendszeresen a felnőtt-korosztályban játszottam. Az általános iskolát, illetve a középiskola első félévét Nyíregyházán végeztem. Majd 1980-ban Debrecenbe kerültem a DVSC-hez, így ott folytattam tanulmányaimat.

Más sportágakban esetleg kipróbáltad-e magad?

Kezdetben atletizáltam, de azt unalmasnak találtam, így nem igazán vonzott. Focizni viszont nagyon szerettem bátyáimmal.

Debrecenbe kerülve hogyan sikerült megszoknod az új környezetet, a nagyvárosi légkört?

A Csokonai Gimnáziumban tanultam, sporttagozaton, illetve kollégiumba kerültem, de az nem igazán volt az én világom, nehezen tudtam megszokni a kötöttséget és azt, hogy 22-en voltunk egy szobában. Leginkább ez jelentette a kezdeti nehézséget, ám később mindez megoldódott, miután egy debreceni rokonunkhoz kerültem, és ő úgymond pótanyukámként nevelgetett. Nyíregyházához képest a debreceni légkör nem jelentett akkora változást, azt könnyű volt megszoknom.

Ami a csapatot illeti, nem volt nehéz a beilleszkedés, hiszen nem egy szilárd közegbe kerültem, mert akkoriban nagyon sok új játékos volt a DVSC-nél, de a régiek is nagyon sokat segítettek. Azt is elmondhatom, hogy már akkor kifogástalan volt a légkör, és nagyon jó társaság voltunk.

A jobbszélső poszt már a kezdetektől fogva evidens volt, nem is játszottál más szerepkörben?

Alkatomnál fogva ez a poszt volt a számomra leginkább megfelelő, a belső pozíciókhoz túlságosan alacsony és vékony voltam. Viszont az iskolai, illetve a korosztályos csapatban játszottam irányítót, felnőtt mezőnyben ellenben egyértelművé vált, hogy az én helyem a szélen lesz.

Hogyan emlékszel vissza a debreceni időszakra? Melyek voltak a kiemelkedő periódusok, illetve máig emlékezetes mérkőzés a DVSC színeiben?

Első szezonomban Varga Pista volt az edzőnk, tőle rengeteget tanulhattunk technikailag, bár a fizikális felkészítésben például nem számított annyira kiemelkedőnek. Mindjárt az elején határozott célom volt, hogy rutintalan, 15 éves kislányként kiszorítsam a kezdőből a nálam jóval idősebb, tapasztaltabb Bata Erzsit, és első számú játékos legyek posztomon. Ezt az idény végére sikerült is elérnem, így elégedetten tekinthetek vissza arra az időszakra.

Ha egy meccset kellene kiemelnem, mindenképp egy európai kupameccset mondanék, amelyet a Radnicski Belgrád ellen játszottunk. Kint 11 góllal maradtunk alul, a debreceni visszavágón azonban sikerült 16 találattal nyernünk. De említhetném a bajnoki címünket, illetve emellett is számtalan szép pillanatot érhettünk meg a pályán, és azon kívül, hiszen remek közösséget alkottunk. Mindent együtt csináltunk, és mindenben segítettük, támogattuk egymást, szuper időszak volt!

Igen szép karriert futottál be a válogatottban is…

18 évesen kerültem be a válogatott bő keretébe, bár sokáig nem játszottam, mert Csík János volt az edző, ő pedig inkább az idősebbeknek szavazott bizalmat. Utána viszont hosszú éveken keresztül kezdő játékos lehettem, és még hollandiai pályafutásom alatt is sokáig visszajártam. A válogatottságot 1996-ban, az olimpia után mondtam le. A nemzeti csapattal természetesen kiemelkedő élmény volt az olimpiai szereplés, de a magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokság is örök emlék marad. Az elért eredményekre sem panaszkodatok, hiszen Atlantában harmadikak lettünk, a VB-n pedig az ezüstérmet szereztük meg. De szintén meghatározó volt, hogy háromszor egymás után megválasztottak a világ legjobb jobbszélsőjének, és játszhattam a világ legjobbjaival Norvégiában, Lengyelországban és Ausztriában. A nyelvi akadályok miatt nehéz volt a kommunikáció a többi játékossal, de voltak magyarok is a csapatban, Gódorné Nagy Mariann és Rácz Marianna személyében.

A DVSC után Hollandiában folytathattad pályafutásod. Honnan jött a lehetőség, könnyű döntés volt belevágni a külföldi kalandba?

Igazság szerint nagyon fiatalon belecsöppentem a profi világba és a legmagasabb szint állandó körforgásába, ezért fizikailag úgy éreztem, hogy nem igazán van bennem több itt Magyarországon. Folyamatos volt a terhelés, napi két edzés, hétvégén bajnoki, mellette válogatottság, edzőtábor, kezdtem fáradni. A döntés nem volt nehéz, cirka 24 óra leforgása alatt sikerült meghoznom. Ebben segített, hogy Nagy Zsuzsa, illetve Tóth Ildikó akkor már kint játszottak, kérdezték is őket, hogy nem tudnak-e valakit, aki segíthetne a klubnak, amely akkor a másodosztályban szerepelt, és meg is nyerte azt. Ők egyből rávágták, hogy Sziszi lehet a megoldás. Nagy Zsuzsának pont akkor volt az esküvője, meg voltak hívva a hollandiai szponzorok, és természetesen én is. Ott beszéltünk, majd tényleg nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy ott folytatom, mert már nem voltam biztos abban, hogy sokáig bírom azt a folyamatos teljesítési- és eredménykényszert, ami itthon nehezedik egy sportolóra.

Ott aztán könnyedén ment a kézilabda, kiemelkedtem a mezőnyből, simán nyertünk bajnokságokat, meccseket se nagyon veszítettünk, de ha ez mégis megtörtént, nem volt belőle probléma. Teljesen más szellemiség és habitus volt jellemző. Én is sokat tanultam, hogyan lehet könnyedebben, lazábban játszani és felfogni a dolgokat és a játékot.

Pályafutásod végéhez közeledve gondolkodtál-e, hogyan tovább? Sikerült felkészítened magad a civil életre?

Az utolsó két évben már kevesebbet edzettem, mint a többiek, és ahogy közeledett a pályafutásom vége, egyre inkább foglalkoztatott, hogyan tovább. Itthon ugyan elvégeztem a gimnáziumot, és le is érettségiztem, ám ezzel önmagában nem sok mindent lehetett kezdeni idekint. Akkoriban indult egy tanfolyam „nők a technikában” elnevezéssel, azzal a céllal, hogy kiderüljön, mire képesek a nők a hagyományosan férfiak által kisajátított területeken és szakmákban. Hat hétig mindenfélét csináltunk, faragtunk, fúrtunk, fűrészeltünk, illetve volt egy számítógépes tanfolyam is. Mindenféle tesztet kellett megcsinálnom, ami után azt mondták, a számítógépes műszaki rajzolást nekem találták ki. Elvégeztem az egyéves iskolát, majd jelentkeztem pár helyre. Ott azonban megkérdezték, hogy mit csináltam eddig, mit dolgoztam. Én persze nem dolgoztam, hanem kézilabdáztam, amire az volt a reakció, hogy a kézilabda az nem munka. Egy cégnél azonban szerencsém volt, hiszen úgy fogadtak, hogy aki ilyen jó eredményeket tud elérni a sportban, az a munkahelyén is garantáltan megállja majd a helyét. Így hát 1999-től dolgozom műszaki rajzolóként, mind a mai napig. Öt évig voltam az első cégnél, majd munkaközvetítőkön keresztül helyezkedtem el, és szerencsére, egy-egy periódus végeztével mindig volt újabb lehetőségem. De kilenc éve újfent ugyanazon a helyen vagyok.

A hazatérésen nem gondolkodtál egy pillanatig sem?

Egy időszakban felmerült bennem, de végül elvetettük az ötletet, aminek egyik oka a gyermekem volt, aki itt kezdte meg az iskolát, és már két éves kora óta Hollandiában él, ott is nőtt fel, és bár Magyarországon született és kiválóan beszél magyarul, életvitelszerűen soha nem tartózkodott Magyarországon, csak vakációk alkalmával. Másfelől pedig úgy gondolom, hogy itt sokkal több lehetősége kínálkozik az embernek a profi sport, a kézilabda befejezése után.

A sportolástól teljesen elszakadtál?

Miután felhagytam a kézilabdával, úgy voltam vele, hogy soha többet egy métert sem szeretnék futni, mert már dolgoztam eleget a pályán. Öt évvel ezelőtt azonban rájöttem, hogy célszerű lenne mégis aktívabban mozogni. Orvosok is figyelmeztettek, ha hagyom elsatnyulni az izmaimat, akkor térd, és csípőprotézisre lesz szükségem. Így elkezdtem erősíteni, fitness-ezni és spinning-elni, tavasztól őszig pedig rendszeresen biciklizem.

Szoktál-e hazajárni?

Természetesen, még mindig nagyon szeretek hazajárni, így egy évben minimum kétszer sort kerítünk rá. Viszont azt már nem tudom elképzelni, hogy összepakoljak, és végleg hazamenjek.

A kézilabda nem hiányzik? Követed-e manapság, maradt-e valamiféle kapcsolatod a sportággal?

Csak a nagyobb eseményeket követem figyelemmel, így például az olimpiát, világbajnokságot, vagy az Európa-bajnokságot, különösen mióta a hollandok jól szerepelnek. Alacsonyabb osztályokban edzősködtem is, manapság azonban szüneteltetem, így nem tölti ki a mindennapjaimat. Persze, a karrieremre mai napig szívesen gondolok vissza, és semmi pénzért, vagy élményért el nem cserélném. Ám én olyan típusú játékos voltam világéletemben, aki nagyon szeretett játszani, edzeni azonban kevésbé. Ezért nem vonz különösképpen az edzői szakma sem, hiszen játszani teljesen más volt, mint tanítani, vagy átadni másoknak a tudást, esetleg egy-egy technikát. Plusz én igen türelmetlen vagyok, nehezen viselem el, hogy amit én látok, azt mások már nem, hiába mondom el nekik többször.

 

Szilágyi Katalinnak minden jót kívánunk a továbbiakban!

T.S.