Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

Élvonalbeli játékvezető, nemzetközi asszisztens, sikeres sportdiplomata. Szilágyi Sándornál kevesen tettek többet a debreceni labdarúgásért, az idén hetvenesztendős szakember sípmesterként nyolcvan élvonalbeli bajnokin, partjelzőként Európa-bajnoki találkozón is közreműködött, majd a DVSC cégvezetőjeként hét bajnoki cím tevékeny részese volt. A Debreceni Sportéletnek adott mélyinterjújában Puhl Sándor és Szima Gábor személye is szóba került, továbbá azt is megtudhattuk, hogy melyik mérkőzésére a legbüszkébb játékvezetőként, s miért kellett annak idején három körrel többet futnia az edzések végén.

0

20200903_155228-300x169 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

Játékvezetőként és sportvezetőként is letette a névjegyét a labdarúgás világában, s ha jól tudom, a civil életben is sikerült maradandót alkotnia. Mivel foglalkozik mostanság?

A játékvezetéstől történő visszavonulásomat követően az üzlettársammal saját vállalkozást kezdtünk el építeni, egy autómárka értékesítésével és szervizelésével foglalkozunk. A labdarúgás már nem szerves része az életemnek, de természetesen rendszeresen látogatom a DVSC mérkőzéseit, nézőként részese voltam a kiesésnek is, amit borzasztó volt átélni. Idővel persze túltettem magam a történteken, s nagyon szurkolok a csapatnak, hogy mihamarabb visszakerüljön a legjobbak közé.

20200903_144832-300x225 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást” 20200903_144659-300x225 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                 Emlékfal őrzi a sikereket

 Honnan ered a sport iránti elhivatottsága?

Édesapám anno a DVSC játékosa volt, én pedig kissrácként sokszor hallgattam, ahogyan a nappalinkban összegyűltek a korábbi csapattársak, s anekdotáztak a régi szép időkről. Akkoriban még a futballisták a Vagongyárban dolgoztak hajnaltól délutánig, a munkából pedig egyből az edzésre siettek, mert elvakultan szerettek futballozni. Ilyen előzmények után talán nem meglepő, hogy én is hamar szerelembe estem a labdával, s hat éves koromban már igazolt labdarúgó voltam a Debreceni Építők csapatában. Később édesapám lett a gárda az edzője, aki rendkívül vaskalaposan bánt velem, a tréningek végén például extra futómunkát írt elő, de mindig a javamat igyekezett szolgálni. Közepes tehetségű, de szorgalmas játékos voltam, sokáig álmodoztam élvonalbeli karrierről, ám végül a katonaság idején egy térdsérülés kettétörte a pályafutásomat.

 Hogyan került képbe a játékvezetés? Akkoriban a járási mérkőzéseken gyakran megkergették a szurkolók a bírót, tehát nem volt kimondottan biztonságos hivatás a sípmestereké…

Miután világossá vált számomra, hogy a játéktól el kell szakadnom, el kellett gondolkoznom a folytatáson, s pont kapóra jött egy lehetőség, akkoriban ugyanis minden klubból két játékosnak le kellett tennie a játékvezetői vizsgát. Puhány srácként rögtön engem szemeltek ki a társak, de nekem sem volt ellenemre az új kihívás, mert semmiképpen nem szerettem volna elszakadni a zöld gyeptől. A vizsgamérkőzésemen igencsak jó teljesítményt nyújthattam, mert aznap este már a lakásomon keresett meg a megyei elnök, hogy feltétlenül álljak játékvezetőnek, én pedig némi hezitálás után igent mondtam a felkérésre. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy nem a legbiztonságosabb szakmát választottam, s bár valóban voltak incidensek az alacsonyabb szintű mérkőzéseken, szerencsére hamar elkezdtem lépkedni a ranglétrán, az NB I-ben pedig már akkor is szigorú előírások tartották kordában a hevesebb drukkereket.

20200903_150424-271x300 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                                             Robi Baggió “kiállítva”

Nyolcvan első osztályú mérkőzést dirigált, Puhl Sándor asszisztenseként pedig számos rangos nemzetközi találkozón működött közre. Melyik összecsapáshoz fűzik a legkedvesebb emlékek?

A bemutatkozás minden játékvezető számára különösen emlékezetes, jómagam az MTK nyíregyházi vendégjátékán fújhattam a sípot először a legmagasabb osztályban, telt ház előtt játszottak a csapatok, s az izgalom ellenére kézben tartottam a mérkőzést. Akkoriban különösen nehéz volt a nagy világeseményekre delegált játékvezetők közé bekerülni, ám szerencsére Puhl Sándor asszisztenseként közreműködhettem a ’92-es Európa-bajnokságon, amit a dánok hatalmas meglepetésre nyertek meg. Malmöben a Franciaország – Anglia rangadót vezethettük, amire a találkozó presztízse mellett a munkánkat övező közmegelégedés miatt is szép emlékként tekintek. A klubcsatározások közül a Paris Saint-Germain – Real Madrid UEFA-kupa-negyeddöntő hagyott bennem maradandó nyomot, a mérkőzést megelőző reggel ugyanis még Kerekestelepen ébredtem, aztán délben már az Eiffel-torony első emeletén ebédelhettem a delegáltakkal. Említhetném még a Dortmund – Juventus UEFA Kupa döntő is, mely szintén örökké emlékezetes marad számomra. Az ilyen élményekért igazán érdemes élni.

20200903_145835-300x158 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                                           Búcsúmérkőzés

Melyek a határozott, akkurátus játékvezető legfőbb ismérvei?

Talán kevesen gondolnák, de a mi szakmánkban már a megjelenés is rendkívül fontos, érzékeltetni kell a mérkőzés résztvevőivel a tekintélyünket, hogy aztán a pályán pedig a helyes ítéleteinkkel harcoljuk ki magunknak a tiszteletet. Nagyon fontos a jó helyezkedés, az intenzív futóteljesítmény, és értenünk kell a futball filozófiáját, együtt kell lüktetnünk a játék ritmusával. Természetesen mindenki hibázhat, olykor már a mérkőzés közben érzi az ember, ha tévedett, néha pedig utólag, némi agyalás után kapunk észhez, de az esetleges rossz döntéseken is hamar túl kell lépnünk, mert mindig adódik javítási lehetőség. A mi korunkban még nem volt videóbíró, sem kommunikációra alkalmas headset, így a csapatmunkának kiemelt szerep jutott, túlzás nélkül félszavakból értettük egymást Puhl Sanyival.

20200903_150027-300x174 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                             Lennart Johansson és Phul Sándor társaságában

Tudatosan vált futballbíróból cégvezetővé, vagy csupán élt a kínálkozó lehetőségekkel?

Valahol mindkettő igaz rám, hiszen egyfelől az akkoriban hatályos sporttörvény által meghatározott, negyvenöt éves «nyugdíjkorhatár» elérését követően mindenképp szerettem volna futballberkekben elhelyezkedni, mégis sokat köszönhetek a törekvéseimet támogató, tapasztalatlan sportvezetőként bizalmat szavazó elöljáróknak, elsősorban Szima Gábornak. Miután szögre akasztottam a sípot, a Kabai Cukor FC-nél tevékenykedtem ügyvezetőként az osztályozóig, majd az ezredfordulón keresett meg a DVSC tulajdonosa, én pedig örömmel vállaltam a munkát, hiszen egyébként is szinte minden Loki-mérkőzésen jelen voltam, születésem óta a klub hűséges szurkolója vagyok. Gáborban elképesztő elszántság munkálkodott, elsősorban ő volt a letéteményese a sikerkorszaknak, de a klubnál dolgozó minden Kolléga sokat tett azért, hogy a DVSC a huszonegyedik század eddigi legsikeresebb magyar klubjává válhasson.

20200903_144759-300x225 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást” 20200903_144749-300x225 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                        Névre szóló klubzászlók

Igaz a legenda, miszerint annak idején saját kezükkel csavarozták a székeket, hogy növelhessék az Oláh Gábor utcai stadion kapacitását?

Valóban így történt, s szükség is volt a mobillelátókra, a folyamatos bővítésre, mert akkoriban rendkívül gyér infrastrukturális körülmények uralkodtak a debreceni labdarúgásban, már az edzéslehetőség megteremtése is nagy kihívást jelentett. Sokat küzdöttem, hogy minél jobb feltételek közt készülhessen a csapat, végül sikerült megvalósítanunk a Pallagi Edzőcentrumot. A csapat szerencsére egyre jobb eredményeket ért el, idővel már a nemzetközi színtéren is bizonyíthattunk, s nem voltunk rá büszkék, hogy a fővárosban kellett játszani a mérkőzéseket. Faramuci helyzet, hogy amióta új, modern stadion van, épp a sikerek maradnak el… Azért, hogy minél többen tudják megtekinteni a „hazai” nemzetközi kupamérkőzéseinket – nagy volt a jegyigény – bővítettük a Népstadion ülőhelyeinek a számát.

A kétezres években azonban volt mit ünnepelniük a debreceni szurkolóknak, a sikerekből pedig cégvezetőként oroszlánrészt vállalt. Milyen koncepció alapján építették a csapatot akkoriban?

Az alapfilozófiánk a saját nevelésű játékosok beépítése volt, ez ugyanis anyagilag is kifizetődő, és a csapat is szerethetőbbé válik, ha debreceni fiatalok alkotják. Sajnos ez nem mindig sikerült, így szükség volt minőségi igazolásokra, de mindig célirányosan, a költségek figyelembevételével, olyan futballistákat kerestünk, akik sikerorientáltak, s évről évre többet akarnak kihozni magukból. Lehet kritizálni az akkori klubvezetés munkáját, de az eredmények önmagukért beszélnek, érzésem szerint a körülményekhez képest a lehető legjobban teljesített a klub, a tulajdonos úr jó gazda módjára költséghatékonyan, szigorú gazdálkodással dolgozott, melyet tőlünk is megkövetelt, s legfőképpen ennek a szemléletnek köszönhetően történelmi sikereket élhettünk át. Ünnepelni persze nem volt időm, a bajnoki címek másnapján ugyanis már szerveznem kellett a nemzetközi kupamérkőzéseket, de érthető módon mindig édes teherként tekintettem a rám háruló feladatokra.

20200903_144906-300x225 Szilágyi Sándor: „a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást”

                                                                                                        Egyedi ereklye, Puskás Öcsi aláírásával

Mondhatjuk, hogy teljes mértékben elégedett a páratlanul színes életművével?

Olykor a sikerek idején is hiányzott, hogy több külső támogatást kapjunk, de összességében nincs hiányérzetem, játékvezetőként és a civil életemben is a legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni a labdarúgást. Érzésem szerint mindkét területen sikerült maradandót alkotnom, Szima Gáborral szakmai újdonságokat hoztunk a magyar labdarúgásba, arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a korábbi debreceni játékosok a mai napig a nyakamba ugranak, ha találkozunk, s hálás szívvel köszönik a csapatért tett erőfeszítéseimet. Mindezek mostanra már csupán emlékek, de jó érzés olykor nosztalgiázni, azért pedig különösen hálás vagyok, hogy szerető és támogató családom van, akik a nehezebb időkben is mellettem álltak. Úgy tűnik, hogy a labdarúgás szeretete örökletes tulajdonság, a fiam ugyanis hozzám hasonlóan játékvezetőként tevékenykedik, én pedig már a karosszékből, apai szeretetemmel szurkolok neki.

Záró gondolatként azt kívánom a DVSC-nek és a szurkolóinak, éljék át azt a boldogító érzést, melyet mi megéltünk a bajnoki címek megnyerésekor, de különösen azt semmihez nem hasonlítható érzést, mikor a Népstadionban – ahová Debrecenből 20.000-en kísérték el a csapatot – a Levszki Szófiát másodjára is legyőzve jutottunk be Bajnokok Ligája csoportkörébe.

KZT