Barátai, pályatársai közül a legtöbben nyugodt, türelmes emberként jellemzik, aki nem szereti a rivaldafényt. Gyermekként is csendes, visszahúzódó volt?
Egyáltalán nem! Épp ellenkezőleg, a szüleim nehezen tudtak megkötni, reggeltől estig mozgásban voltam, s nem szerettem az egyhangúságot. A tanáraim szerencsére igyekeztek kielégíteni a mozgásigényemet, mindent megtettek, hogy a tanulás mellett leköthessem a fölös energiáimat. Motivált a versenyzés, bármit csináltam éppen, mindig én akartam a legjobb lenni. Elsőként a tornát, az úszást, valamint a röplabdát szerettem meg, de végül az atlétika lett a befutó. Annak ellenére, hogy egyéni sportág, a közösség szerepe nagyon meghatározó, hiszen egyedül semmit sem jó csinálni. A mozgás öröme, az azonos érdeklődés összekovácsolt minket, idővel pedig annyira megszerettem ezt a közeget, hogy a Csokonai Gimnáziumba kerülve eldöntöttem, én bizony testnevelő tanár leszek.
A szülei mit szóltak ehhez a határozott elképzeléshez?
Nemcsak zsivány gyerek voltam, de rendkívül makacs is, mentem a saját fejem után, s nem hagytam magam befolyásolni. Szigorú neveltetésben részesültem, az akkori rendszerben a szabadelvű gondolkodásom miatt féltett engem édesapám. Számukra a tanulás volt a legfontosabb, s mivel látták, hogy jól össze tudom egyeztetni a sporttal, támogatták a terveimet. A testnevelő tanári diploma megszerzése mellett természetesen az atlétikát sem hanyagoltam el, ám miután Nyíregyházán elkezdtem a főiskolát, az első télen izomszakadást szenvedtem. Nem volt könnyű elfogadni, hogy ezzel véget ért a sportolói karrierem, de igyekeztem a legtöbbet kihozni a kialakult helyzetből, így a tervezettnél korábban elkezdtem az edzősködést.
Sokszor hallani, hogy az edzők korábbi önmagukat vélik felfedezni tanítványaikban, akik képesek valósítani beteljesítetlen álmaikat. Önnek nincs hiányérzete a sportolói múltjával kapcsolatban?
Országos bajnok voltam, mégis szerettem volna komoly eredményt elérni, válogatottságig eljutni, ám ez sajnos nem adatott meg, érzésem szerint elsősorban genetikai hiányosságok miatt. A kudarc azonban engem mindig erősebbé tett, így amikor elkezdtem edzősködni, kitűztem magam elé, hogy valamelyik tanítványommal egy komoly nemzetközi versenyen hallgathassam a magyar himnuszt. Aki ismeri a sportág erőviszonyait, tudhatja, hogy ez nem kis kihívás, mégis akkor juthatunk igazán magasra, ha a lécet is oda helyezzük. A dobogó második és harmadik fokán már állt versenyzőm rangos viadalon, ám az aranyérem egyelőre hiányzik, s addig nem is tervezem befejezni az edzői munkát, amíg nem sikerül beteljesítenem a fiatalkori álmomat. Nem érdekelnek mások elvárásai, saját magamnak szeretnék bizonyítani, s bár többen hagytak már cserben, az atlétikában sosem csalódtam.
Idestova negyvenegy esztendeje tevékenykedik edzőként és pedagógusként. Változott a didaktikája ez idő alatt, vagy tartja magát az alma máterben tanultakhoz?
Változott, de ezt fejlődésnek mondanám. Kezdetben rendkívül szigorú, konzekvens edző voltam, idősebb, határozottabb kollegákra tekintettem példaképként, Molnár Istvántól például rengeteget tanultam a szakmáról. A tanáraim rengeteget adtak ahhoz, hogy elsajátítsam az edzői munkát, amihez szorgalomra, türelemre, s olykor hitre volt szükség, hiszen nekem is voltak kudarcaim. Minél többet tapasztaltam itthon és külföldön, s ötvöztem a látottakat a saját edzésmódszeremmel, egyre lazább, megengedőbb lettem, már nem hajszoltam bele felesleges munkába a tanítványaimat. Ezáltal nőtt a hatékonyság, és a sikerek sem maradtak el, persze nem csupán a jó eredmények miatt. Az edző munkáját ugyanis véleményem szerint a tömegbázis is minősíti, a nálam készülő fiatalok pedig egyelőre nem pártoltak el az atlétika mellől, mert hozzám hasonlóan szívből szeretik, amit csinálnak. A mi szakmánkat könyvből nem lehet megtanulni, bár a pedagógusi képesítés nagy előny, hiszen érteni kell a gyermekek nyelvén, segíteni kell nekik, hogy elviseljék a fájdalmas terhelést és a sikertelenséget is. A tapasztalataim azt mondatják velem, hogy akinek sportolóként nem volt komoly eredménye, de óriási ambíciója van, abból jobb edző válhat, mint a sikert sikerre halmozó versenyzőkből.
Versenyzői bizalmasként tekintenek Önre, mégis megadják a kellő tiszteletet. Hogyan lehet megtalálni az arany középutat?
Mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy egyfajta családként tekintek a sportolóimmal való együttműködésre, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe. Az edző nem várhatja el a tiszteletet a növendékétől, ha nem adja meg neki, én pedig ebben a folyamatban a szülőkre is fontos szereplőként tekintek, olykor velük is meg szoktam beszélni, hogy min kellene még javítani. Az eredményesség húsz százaléka az ő érdemük, ugyanekkora hányad jut az edzőnek és az egyesületnek is, a maradék negyven százalék pedig a sportolóé. A tiszteletelvűség ellenére nem vagyok távolságtartó, hiszen akkor tudunk igazán hatékonyan dolgozni, ha ismerjük egymást, s megbízunk a másikban. Sosem szoktam agyondicsérni a tanítványaimat, talán éppen ezért értékelik a jó szót, s elhiszik, hogy mindig a javítás szándékával fogalmazom meg az észrevételeimet. Nagyon jó pedagógusnak kell lenni ahhoz, hogy a kudarc ne vegye el a kedvét a gyermeknek, ehhez elsősorban reális célok kitűzésére van szükség. A jó edző úgy bánik a tanítványával, mint a gyermekével, s az elvárásait is a szeretet vezérli.
Testnevelő tanárként van rálátása a sportágválasztás folyamatára. Hogyan lehetne növelni az atlétika népszerűségét a cívisvárosban?
Nagy felelősség nyomja a vállunkat, ugyanis az iskolai testnevelésóra tökéletes lehetőséget biztosít egy-egy sportág megszerettetésére, de néhány rosszul irányzott feladattal könnyen el is vehetjük a gyermek kedvét az adott mozgásformától. Szerintem három sportágat kellene a gyerekeknek megismerni óvodás korban, az izomzatot fejlesztő tornát, a súlytalan mozgásra ható úszást, és a koordinációs képességeket javító atlétikát. Az én gyermekkoromban még délutánonként zsúfolásig telt a rekortán, sajnos a tömegbázis azóta országszerte csökkent, amiben nyilván a médiának is van szerepe, a televíziók műsorában csak kevés hely jut az atlétikának. A példaképek ösztönző erőt jelenthetnek a fiataloknak, jó lenne, ha minél több platformon találkozhatnának velük a mindennapokban.
Suba László nevét a legtöbben Kozák Lucához kötik, világbajnoki tizenharmadik helyezett tanítványával immár tizenegy éve dolgoznak együtt. Mi a páratlan párosuk sikerének titka?
Ha egyetlen szóval szeretném megfogalmazni, a szeretet. Tizenhárom éves volt, amikor megismertem, a nevelőedzője akkor néhány gyermeket átadott, s külön felhívta rá a figyelmem, hogy Lucát tehetségesnek tartja gátban, noha nem szeret gátazni. Hamar a serdülő csoportba került, ahová könnyedén beilleszkedett, be is került a váltóba. Hét évvel ezelőtt hetedik lett az ifjúsági világbajnokságon, ennek hatására pedig megváltozott az atlétikához való hozzáállása, megkomolyodott, és egyre nagyobb lelkesedéssel vettette bele magát az edzésekbe. Elhitte, hogy ott lehet Európa legjobbjai között is, és akár elérhetünk a világ élmezőnyébe is, ami pedig talán a legfontosabb, hajlandó volt áldozatokat hozni azért, hogy mindez sikerüljön. Mostanra nem csupán szemléletében nevezhető professzionális atlétának, heti hét edzés mellett a második diplomája felé halad, s bár azt hittem, az elmúlt évtizedben minden oldalát sikerült megismernem, az idei országos csúcsával engem is meglepett. Mindketten sokat változunk, az évek során talán csökkent a köztünk lévő hierarchia, a viszonyunk mégsem lett más. Sokat nevetünk azon, hogy mindketten makacs emberek vagyunk. Vitázunk, alkudozunk, de végül mindig megtaláljuk az arany középutat.
P.G.
