Újlétán születtél, ám egy éves korod óta Debrecenben élsz. Itt lettél elismert és sikeres kézilabdázó, majd a civil életben is megtaláltad a számításaidat. Itt érzed otthon magad?
Így igaz, már nyugodtan mondhatom, hogy tősgyökeres debreceninek számítok. Bár az 1974 és 1978 közötti időszakban volt több komoly megkeresésem, a Tatabánya, vagy épp a Budapest Honvéd részéről, de bennem egyetlen alkalommal sem fogalmazódott meg gondolatként, hogy elhagyjam a csapatom, ezzel együtt Debrecent. Sokan mondták annak idején, hogy milyen lökött vagyok, hiszen anyagiak tekintetében megérte volna váltanom, de a vándorlás nem az én stílusom volt, midig egyfajta állandóság jellemezte az életemet. Elvégre nyolc évet töltöttem a Petőfi Sándor Általános Iskolában, majd négy esztendőt a Fazekas Mihály Gimnáziumban, hatot az Orvosi Egyetemen, húszat a Debreceni Dózsában, harmincnyolcat pedig a rendőrségen.
Mi terelt téged annak idején a sportolás irányába?
Mondhatom, hogy nálunk a sportolás alapnak számított. Gyermekként rengeteg időt töltöttem a nagymamámnál, Hajdúsámsonban, ott pedig egyfolytában mozogtunk, az asztalitenisztől a labdarúgásig minden mozgásformát kipróbáltunk. A gyorsaságomat, és az alapkészségeimet lényegében ebben az időben szereztem.
Ez a sokoldalú érdeklődés mikortól irányult kizárólagosan a kézilabdára?
Kapitány Feri, a Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskolában tanított, ő küldött el engem 12 évesen egy tatai edzőtáborba. Ott készült a Ferencváros futballcsapata, és fel is figyeltek rám, hiszen az edzések mellett rendszeresen rúgtuk a bőrt. Elmenni azonban nem akartam Debrecenből. A gimnáziumban pedig nem volt futball, ellenben kézilabda igen, így figyelmem a foci helyett egyre inkább a kézilabdára terelődött. Akkoriban egyébként Nagy Jenő bácsi szervezte a Sportiskolát, és rengeteget foglalkozott velünk, minden részletre kiterjedően tanította a technikát. Tizenkét évesen hamis igazolással játszhattam a nálam két évvel idősebb ifik között. A dolog érdekessége, hogy amikor 1984-ben sor került a búcsúmeccsemre, Nagy Jenő bácsi elhozta nekem azt az igazolást. Számomra meglepő gesztus, egyben jóleső érzés volt az, hogy egészen addig megőrizte. Később bekerültem az utánpótlásválogatottba is, így teljesen törvényszerűnek tűnt, hogy a sportág mellett maradjak.
A Fazekas Mihály Gimnázium hagyományosan jónak mondható, hiszen ma is a város és az ország legerősebb középiskolái között tartják számon. A gimnáziumi évek a te életedben is komoly súllyal bírtak?
Meghatározó időszakot tölthettem ott, hiszen a sport és a tanulás szintjén egyaránt kitűnő alapokat nyújtott számomra. Így viszonylag korán kialakult, hogy az orvosi egyetemen való továbbtanulás mellett szeretném a kézilabdát is a lehető legmagasabb szinten folytatni.
Hogyan sikerült összeegyeztetned az orvosi egyetem kőkemény követelményeit az élsporttal?
Volt időszak, amikor letettem arról, hogy eljussak a nagyválogatottig, hiszen az egyetemi tanulmányaim alaposan átrendezték az időbeosztásomat. Nem egyszer fordult elő, hogy vittem magammal az edzéstervet, és a gyakorlatok közötti szüneteket azzal töltöttem, hogy teljesítsem a feladatokat. Oktatók között voltak, akik nem díjazták azt, hogy sportolok, míg mások segítettek. A szombati csoportbulik pedig rendszerint nagyon korán véget értek számomra. Ittam egy-két kólát, majd irány haza, hiszen másnap meccs. Nem mindig volt egyszerű, de beletanultam, és abszolút megérte.
Bár volt idő, amikor letettél róla, ám végül 114 alkalommal szerepeltél címeres mezben.
Körülbelül három hónappal az egyetem elvégzése után meghívtak a montreali olimpiára készülő válogatottba. Rengeteget edzettünk. Délelőtt futófolyosó-konditerem, majd 3 a 3 elleni gyakorlatok, délutánonként pedig edzőmeccs. Ebben az időben gyakorlatilag többet voltam együtt Varga Pistával, mint a családommal. Részben ebből adódott az, hogy remek játékkapcsolatot alakítottunk ki a pályán.
Volt olyan napod, amikor nyűg volt edzésre menni?
Sokat edzettünk, mind a Dózsában, mind a válogatottban, de nagyon hamar felismertem, hogy kőkemény munka nélkül nem lehet célt érni.
A Debreceni Dózsa az 1970-es évek magyar bajnokságának meghatározó klubcsapata volt. Feltételezem, konkurenciában sem volt hiány.
A magyar bajnokság akkoriban is nagyon erősnek számított, és a mainál jóval kiegyensúlyozottabb volt. A hagyományosan erős fővárosi klubok – Honvéd, Spartacus, Elektromos, Vasas – mellett vidéken is komoly csapatok szerveződtek – például Pécsett, Tatabányán, Győrben, Ózdon, vagy épp Debrecenben.
A csúcsra 1975 októberében értetek fel. Milyen volt a legendás bajnokcsapat?
Életkorban, tapasztalatban és játéktudásban ideális összetételű társaságunk volt, a különböző generációk jól megértették, és kiegészítették egymást. Baráti szellemben kézilabdáztunk, így nem csak sporttársak és kollégák voltunk, hanem civilben, pályán kívül is számíthattunk egymásra. Mindemellett Ökrös István személyében fiatal, ambiciózus edző irányított minket, akinek szintén fontos szerepe volt abban, hogy összeálljon a bajnokesélyes, s későbbi bajnok gárda.
Többen írták akkor, s azóta is, hogy játékban abszolút a mezőny fölött álltatok. Ez számotokra is egyértelmű volt?
Már a bajnoki aranyérmet hozó év előtti szezonban is éreztük, hogy erősek vagyunk. Az edzések során, és azokon kívül is megtettünk mindent azért, hogy mi legyünk a legjobbak. Mint az előbb mondtam, Varga Pistával egymás gondolataiból, gesztusaiból olvastunk. Őt gyakran emberfogással próbálták meg kikapcsolni, én pedig zártam neki, sokszor a lábam között pattintottam át a labdát, mely Pista feltartott kezébe került, akinek már „csak” lendítenie kellett. De a többiekkel is remek volt az összhang. Amikor nem Pista dobta a gólt, akkor Kormos Jancsit játszottam meg a beállóban, vagy épp feltettem kínaira Sárközinek. Ha pedig az ellenfelünk azt gondolta volna, hogy minden játékelemre felkészült, én magam fordultam be. Soha nem tudták leolvasni, mi fog következni. Jól variáltuk a játékot, sokszor az utolsó pillanatban döntöttem el, melyik figurát alkalmazzuk. Élveztük a kézilabdát, és mindig nagyon vártuk, hogy beléphessünk a katlanba. Egy órával a meccs előtt gyúrtak minket, és már akkor lehetett hallani a morajlást, hiszen a közönség több órával a találkozók kezdete előtt megérkezett. Tízezren buzdítottak minket akkoriban, sokszor még a fákon, villanyoszlopokon is csüngtek a szurkolók.
Ti még játszottatok salakon, majd betonon. Nem jelentett nehézséget a két, parkettánál lényegesen mostohább borítás? Manapság már lehetetlen elképzelni, hogy kézilabdamérkőzést betonon bonyolítsanak le…
Nagyon jól megtanultunk esni azon a felületen. Manapság persze már érzi az ember az ízületeit, de lekopogom, nekem hál’istennek nem volt szükségem protézisre.
A csapat az aranyszezon után is együtt maradt. Miért nem sikerült megismételni azt a sikert?
Többrétű ez a kérdés, viszont egy mai divatos kifejezéssel élve úgy fogalmaznék, hogy a játék menedzselésében vétettünk alapvető hibákat a következő szezonban. A Tatabánya ellen zsúfolásig telt a stadion, szünetben öttel vezettünk, ám mégis döntetlenre végeztünk, így elszalasztottuk az újabb aranyérem lehetőségét. De valójában nincs emiatt különösebb hiányérzetem, hiszen itthon mindent elértünk, amit lehetett, emellett játszottunk Bajnokcsapatok Európa Kupájában, és Kupagyőztesek Európa Kupájában is. Minden rendben volt. A válogatott szereplésemről ez már nem mondható el.
Dacára annak, hogy akkortájt a magyar férfi kézilabdaválogatott a legjobbak közé tartozott.
Hihetetlen pechünk volt a ’70-es évek második felének nagyversenyein, pedig több riválisunk egybehangzó véleménye szerint mi rendelkeztünk akkoriban a legerősebb csapattal. Ám az 1979-es dániai vb-n a románok ellen nemes egyszerűséggel kiejtettek minket, egy szabálytalan időntúli góllal. Úgy lettünk kilencedikek, hogy nem veszítettünk meccset. A kiesés után mind ott ültünk a pálya közepén, és sírtunk. A montreali olimpián nyugatnémet bírók verettek meg minket a lengyelekkel szemben, mint később kiderült, pusztán azért, mert tudták, hogy velünk nem fognak tudni mit kezdeni. Elvették tőlünk az éremszerzés lehetőségét, ezt pedig nagyon nehéz volt feldolgozni.
Válogatottunk erejét azonban jól mutatja, hogy húsz évvel Montreal után Romániában játszott a magyar öregfiúk válogatott, és Bukarestben a román öregfiúk elleni meccsünk előtt hatezer ember hallgatta pisszenés nélkül a magyar himnuszt. Olyat sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam sporteseményen. De említhetném a Magyarországon egy időben év végén megszervezett kézilabda gálákat. Az elsőt Szegeden rendezték, a másodikat Debrecenben, telt ház és remek hangulat mellett, a közönség imádott bennünket.
Pályafutásod lezárása kalandosan alakult, hiszen 1984-ben már visszavonultál, ám két évet mégis ráhúztál.
Így van, a Dózsának kiesési gondjai támadtak, így egy időre még visszatértem. Egyébként Vachter Ferivel, Lipők Lajossal, Sóvágóval, tehát több régi focistával gyakran összejártunk focizni, így a mozgás nem maradt el, és visszazökkennem sem volt nehéz. Hívtak, én pedig jöttem, Kormos Jancsival és Takács Sanyival egyetemben. Hódmezővásárhelyen játszottunk kiesési rangadót, ahol időközben Budai Feri, egykori válogatott csapattársam lett az edző. „Helló, Doki! Technikai vezető, netán csapatvezető vagy?” – érdeklődött. „Nem, játszani fogok!” – válaszoltam, mire ő teljesen ledöbbent. A meccs 19-19-re végződött. A fiatal srácok nem igazán tudtak velem mit kezdeni, kilenc gólt dobtam, amire korábban soha nem volt példa. Összességében élveztem ezt az időszakot, jólesett a játék.
Később is sikerült egészségtudatosan élned, s szem előtt tartanod az állandó mozgás fontosságát?
Sokáig fociztam kispályán, városi bajnokságban, illetve baráti társaságommal, majd egy idő után abbahagytam, s másfél évig nem is nagyon csináltam semmit. Ekkor azonban elkezdett fájni a vállam, mire úgy döntöttem, elmegyek edzőterembe. Ezt a szokásomat rendszeresen tartom mind a mai napig. Hétfő-szerda-péntek reggelente, hattól negyed nyolcig. Egyszer megkérdezte tőlem egy srác, hogy mi a célom ezzel, mire azt feleltem neki: „Egyetlen célom az, hogy ne négykézláb szálljak le reggelente az ágyról.” Mindemellett felfrissít, beindítja a napomat, és a kisebb fájdalmaim is elmúltak.
Követed még egykori sportágad történéseit?
Természetesen, és maximálisan képben vagyok, mind női, mind férfi fronton. Bár mostanában sajnos nem lehetnek jó tapasztalataink, hiszen korábban még nem volt példa arra, hogy Magyarország se a női, se a férfi válogatottjával ne kvalifikálja magát az olimpiára, ezzel szemben 2016-ban ez is megesett velünk. Mindettől függetlenül én jelen pillanatban is bizakodó vagyok. Ljubomir Vranjes, a férfiak kapitánya véleményem szerint megtalálta a helyes irányt a fiatalok és az idősebbek között. Császár Gábor és Lékai Máté pedig kivételes egyéniségek, akik képesek színt hozni az olykor kissé egysíkúvá váló modern kézilabdába. Reményeim szerint Tokióban már ott lehetünk a résztvevők között. Az viszont nagy szívfájdalmam, hogy Debrecennek nincs élvonalbeli férfi kézilabdacsapata.
Sajnos a legendás csapatból többen már nincsenek köztünk. A többiekkel sikerül időnként találkoznotok?
Minden év őszén, szeptember végén, október elején összejövünk a bajnoki címünk apropóján. Bár ennek megszervezése mindig rám hárul, hiszen én voltam a csapatkapitány. Legutóbb kicsit kivártam, mire gyorsan felerősödtek a hangok, és meghökkenve kérdezgettek a fiúk: „Na, mi van öreg, nem találkozunk?” Végül persze megszerveztem, és igyekezzük tartani ezt a hagyományt. Bár a létszám sajnos már nem lehet teljes, de mindig összegyűlünk, ahányan tudunk. Egy régi kedves szurkolónk pedig attól függetlenül, hogy épp dolgozik-e, vagy sem, ragaszkodik ahhoz, hogy ő szolgálhasson ki minket ezeken az alkalmakon. A Debrecenben élő társakkal, ha úgy adódik, sűrűbben is találkozunk.
Gyermekeid mindketten jogi végzettséget szereztek. Fiad annak idején kézilabdázott a DKSE-ben.
Fiam korábban egy ideig kosarazott, majd miután eljött egy öregfiúk meccsre, eldöntötte, hogy kézilabdázni szeretne. Nagyon jó bal keze volt, játszott ugye itt, Debrecenben, illetve Dabason, NB1/B-ben, ám végül a jogi pályával nem tudta összeegyeztetni a sportolást. Én ilyen téren sokkal szerencsésebb voltam annak idején. Lányom szintén kosarazott, a DASE-ban. Érdekesség, hogy az ő edzője is Farkas Pista volt, akárcsak az enyém, ifistaként. Később aztán őt is egyre jobban lekötötte az egyetem, majd később a munka. Jelenleg büntetőbíróként tevékenykedik. Szerencsére öt unokával is büszkélkedhetek, mindegyiküket nagyon szeretem, de a legkisebb egy éves, úgyhogy most ő a királynő nekem.
Mindennapjaid hogyan épülnek fel?
Péntekenként az Igazságügyi Orvostani Intézetben dolgozom, illetve irodám van a rendőrségen, ahol bírósági, rendőrségi kirendelésekben dolgozom. Ezt csinálom majd egészen addig, amíg örömet találok benne, és azt kell, mondjam, hogy ez a mai napig így van. Szeretek például bírósági tárgyalásra járni, hiszen az embert szellemileg frissen tartja, elvégre ugyanarról az ügyről másképp kérdez a bíró, az ügyész, és az ügyvéd.
Amikor nem dolgozol, mivel töltöd az időd?
Mint említettem, igyekszem mozogni, de nagyon szeretek utazni, és gyakran járok Tiszalökre, ahol van egy házunk. Illetve már korábban is jellemző volt rám, hogy igencsak élénk érdeklődést mutattam a gasztronómia iránt. Akár Japánban, Peruban, vagy Mexikóban jártam, mindig figyeltem a helyi jellegzetességeket. Thaiföldön egyszer bementem a konyhára, és figyeltem, hogyan készül mondjuk a királyrák. A szakács aggódva kérdezgetett, gondolván, biztos elrontottak valamit. Persze, szó sem volt erről, csupán szerettem volna megtanulni, mivel főzni nagyon szeretek.
Dr. Süvöltős Mihálynak minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.
