Milyen gyermekkorod volt, hol nőttél fel?
Vénkertben nőttem fel, lakótelepi gyerekként természetesen sok időt töltöttem focizással. Bár a környékünkön nem nagyon volt grund, a kereskedelmi iskola két betonpályájára pedig az idősebb gyerekek nem sűrűn engedtek fel minket. Ám a nyári szünetekben igyekeztünk minden egyes alkalmat megragadni és hétköznapjaink legnagyobb részét a focizás töltötte ki. Szüleim rengeteget dolgoztak, mindent igyekeztek előteremteni annak érdekében, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben. Átlagos család voltunk, de boldog gyerekkorom volt. A hétvégéket rendre közösen töltöttük, sokat jártunk horgászni. Volt, hogy a Fancsikai-tavaknál, volt, hogy a Keletinél kapcsolódtunk ki, hiszen a közelben lakott Keresztanyukám, aki egyébként válogatott horgász volt.
Milyen tanuló voltál, nehéz volt egy helyben megmaradnod az iskolapadban?
Sportiskolába kerülve, ötödikes koromban váltottam iskolát, ekkor költöztünk a Mozdony utcára is egy kertes házba, amely régóta nagy vágyunk volt. Nem voltak kifejezetten jó jegyeim, inkább közepes tanulónak számítottam, de amikor égett a ház és éppen gyengébb osztályzatokat kaptam, rendre összeszedtem magam. Természetesen a Sportiskolában mindennapjaink jelentős részét a foci töltötte ki, előszeretettel rugdostunk bármit a folyosókon, ami csak az utunkba került, emellett persze, már akkor is rendszeres edzéseink voltak. Mindemellett sokat jártunk foci meccsekre labdát szedni, de kézilabda találkozókon is mindig ott voltunk, akkoriban ugye még az Oláh Gábor utcai csarnokban rendezték a Lányok meccseit. Mindenféle olyasmi játékkal szintén játszottunk, aminek köze van a focihoz – gondolok itt csocsóra vagy gombfocira, túlnyomórészt ezeken a játékokon keresztül ismertük meg az akkor aktuális világklasszisokat.
Voltak-e példaképeid, kedvenc csapataid gyerekként?
Jóformán mindenkire felnéztem, aki jó focista volt. De azt sem árt elfelejteni, hogy annak idején nem az volt a helyzet, mint manapság, és nem lehetett követni a világsztárok és a világ összes bajnokságának valamennyi rezdülését és fontos pillanatát. A televízióban igen ritkák voltak a közvetítések, így a helyi meccseken és világbajnokságokon kívül nem sok futballt láthattunk. Kimondott kedvenceim nem igazán voltak. Ami érdekes, hogy annak idején a Loki sajnos igen sokat ingázott az első és a második vonal között, így mindenkinek volt egy másik kedvence, amely stabil NB1-es klubnak számított. Édesapám például a Vasasnak szurkolt, míg én Honvédért szorítottam a Debrecen mellett.
Milyenek voltak az utánpótlás-évek?
10 évesen már igazolt játékos voltam és még 17. életévem betöltése előtt bemutatkozhattam az NB1-ben, Nagykaposi Elemérnél. Addigra pedig már a korosztályos-válogatottak állandó szereplőjeként folyamatosan nemzetközi tornákon szerepeltünk, ami jó volt abból a szempontból, hogy megnyílt előttünk a világ, megismerhettünk más futballkultúrákat, tapasztalatot gyűjthettünk. Ezen a téren is sokat jelentett szüleim támogatása.
Elég kerek pályafutást tudhatsz magadénak, mindent elértél, amire egy magyar labdarúgó vágyhat – olimpiai szereplés, válogatottság, bajnoki aranyérmek, kupagyőzelmek, Zilahi-díj, gólkirályi cím. Hogyan tekintesz vissza pályádra? Mik voltak a legfontosabb mérföldkövek?
A ’90-es években már az is kiugró sikernek számított, hogy bronzérmesek lettünk a bajnokságban, mert akkoriban még nem voltak olyan lehetőségei az egyesületnek, hogy komolyabban építkezni tudjon. Mindemellett valamennyi helyi és hazai labdarúgónak az volt az álma, hogy külföldön szerepeljen, nem volt ez velem sem másképp. Mindent összevetve öt évet töltöttem kint, a torinói szerződés ugyan nem bizonyult túl jó döntésnek, és kissé naiv is voltam, amiért rábólintottam az ajánlatukra. Nem játszottam, így jól jött a törökországi lehetőség, mely már annyiban előrelépést jelentett, hogy rendre a pályán voltam. Illetve ez utóbbi egyfajta híd és kapocs volt a Beitarhoz, ahol nagyon jó éveket töltöttem el. Családom is kinn volt velem, akkor már megszülettek a gyermekeim is. Ráadásul akkoriban sok magyar család élt kinn Izraelben, így mindig akadt társaságunk, a gyerekeknek voltak játszótársaik, jártak ott óvodába, jól érezték magukat. Persze akkortájt nem voltak ritkák a konfliktusok sem Izrael és a környező országok között, így amikor kissé veszélyesebb volt a helyzet, ők néhány hétre mindig hazautaztak Magyarországra. 2002-ben aztán a hazatérés mellett döntöttem.
Mi volt a döntésed fő oka?
Akkoriban a szurkolók és a város is nagyon elhivatottak voltak, óriási lelkesedés övezte a helyi futballt. Éppen ezért hazatérésemkor eltökélt szándékom volt, hogy a Debrecennel bajnoki címet szerezzek.
Ez 2005-ben sikerült először, majd azt az aranyérmet további három követte. Melyik volt a számodra legkedvesebb elsőség a négy közül?
Óriási élményt jelentett első bajnoki címünk, melyet tízezernél is több ember ünnepelt a Főtéren. Valóságos fieszta volt, semmivel nem összehasonlítható. Persze, a későbbi sikereknek szintén megvolt a maguk varázsa, így például a 2006-os diadalnak is, melyet jelentős hátrányból sikerült megnyernünk az Újpesttel szemben és csak az utolsó fordulóban biztosítottuk be az elsőséget. De nem hagyhatom ki a felsorolásból a másik két győzelmet sem, s bár a negyedikben már nem volt akkora részem, annak is legalább annyira tudtam örülni, mint a legelsőnek. Na de, az első mindig teljesen más, mint a többi.
Mesélj kicsit az olimpiáról, elvégre nem sok magyar labdarúgó mondhatja el magáról, hogy szerepelt az ötkarikás játékokon…
Az olimpiai szereplés kivívása nagyon komoly eredmény volt, mind a honi labdarúgás, mind a játékosok számára. Tehetséges, kivételesen jó szellemiségű társaság alkotta akkor a magyar olimpiai csapatot, mely ráadásként tele volt debreceni futballistákkal. Már a selejtezők is óriási élményt jelentettek, a svédekkel Debrecenben játszottunk, óriási hangulatban, telt ház előtt. Maga az olimpia szintén remek emlék, annak ellenére, hogy bivalyerős ellenfelekkel mérkőztünk, hiszen Japán mellett megkaptuk a későbbi győztes Nigériát és a bronzérmes Brazíliát is, így sok esélyünk nem volt. A meccs-időpontok és helyszínek arra már nem nyújtottak lehetőséget, hogy más eseményeket is megnézzünk, a programunk a megnyitó ünnepség előtt kezdődött, így sajnos azon sem tudtunk részt venni.
A befejezést követően egy ideig Bárándon rúgtad a bőrt…
Igen, két évig játszottam több egykori debreceni társammal együtt a bárándi csapatban, megye I-ben. Ami pedig különösen jó volt, hogy még játékosként pályaedző lehettem, így már akkor belekóstolhattam a szakma rejtelmeibe.
Ezt követte bő 5 év a DVSC kispadján, előbb Zdenek Scasny, majd 5 teljes szezonon át Kondás Elemér vezetőedző mellett…
A Debrecen pályaedzőjeként eltöltött időszakban sokat tanulhattam, emellett sok jó eredményben lehetett részünk, azzal együtt is, hogy voltak gyenge periódusaink és nehéz időszakok, de ennyi év alatt ez valahol természetes. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy minden edzőtől lehet tanulni, minden szakmai együttműködésből lehet profitálni, így ezek az évek a későbbi edzősködésem alatt is segítségemre lehetnek majd.
Tavaly a másodosztályú Kozármisleny pályaedzője voltál, néhány hete pedig a megyei I. osztályban szereplő Sényő csapatának vezetőedzőjévé neveztek ki. Hogy tekintesz vissza a tavalyi évadra, mik a célok most, új csapatoddal?
A Kozármislennyel sajnos kiestünk a második vonalból, hiszen korlátoltabb lehetőségeink voltak, mint a riválisainknak, ám úgy vélem, a rendelkezésünkre álló keretek között – Szanyó Karcsi barátommal közösen – megtettünk mindent, amit lehetett, s véleményem szerint nem végeztünk rossz munkát.
Egy ideig úgy volt, hogy Csákvárra is Szanyó Karcsival tartok, de végül meghiúsult a dolog. Ezen felül viszont volt több lehetőségem és megkeresésem, ám a Sényő állt elő a legkonkrétabb koncepcióval, amely mindenképp imponált és megkönnyítette a döntésemet. Jól erősített nyáron a csapat, így mindenképp az NBIII-ba való feljutás tűztük ki célként, mely ugyan nem lesz egyszerű, de múltheti alapozó edzéseink után mindenképp bizakodó vagyok.
Gyermekeid mivel foglalkoznak?
Kislányom pénzügy-számvitel szakon végzett. Kisfiam pedig futballozik, de az ő esetében ez valahol törvényszerű volt, hiszen ebben nőtt fel. Velük kapcsolatban érdekesség, hogy lányom a magyar labdarúgás napján, míg fiam a Nigéria elleni olimpiai meccsünk napján született.
Vélhetően fiad választásában te is szerepet játszottál…
Én sosem erőltettem neki, teljes egészében az ő választása volt. Persze ebben is támogattam, ahogy minden másban így tennék. Ő ugye DVSC-nevelés, tavaly az NBII-es Cigánd csapatában, idén nyártól pedig Dunaújvárosban futballozik majd.
A legutóbbi szezonban, a Kozármisleny pályaedzőjeként megmérkőztünk a fiam csapatával, de vereséget szenvedtünk, míg a Budaörssel, lányom párjának (Kinyik Ákos – a szerk.) akkori együttesével szemben úgyszintén alulmaradtunk. Meg is volt ennek a szankciója, lányom el lett tiltva barátjától, míg a fiamat jó ideig nem engedtem be a házba (meséli nevetve, majd gyorsan hozzáteszi, nyilván ilyesmiről szó sem volt).
Te is zenélsz a Wyrfarkasokban. Hogy indult a dolog?
Böőr Zoliék kezdték el csinálni a zenekart, hívtak engem is, de én akkor minden idegszálammal a Debrecen bajnoki szereplésére és a hőn áhított elsőség megszerzésére akartam koncentrálni. Majd miután Zoli kiment Törökországba, beszálltam én is, de akkor még „ellentétesen fogtam a basszusgitárt”. Otthon azonban rendszeresen gyakorlok, pláne fellépéseink előtt, és annak ellenére jól megy, hogy nem tanultam korábban zenélni sehol.
Hogyan töltöd a szabadidődet mostanság?
Igyekszünk összejárni a régi játékostársakkal és barátokkal, van csapatunk a kispályás-bajnokságban, így megpróbáljuk magunkat formában tartani így negyvenen felül.
Sándor Tamásnak minden jót és sok sikert kívánunk vezetőedzői pályafutásához!
T.S.