Halmosi Péter (Cucu): „Debrecen a második otthonom”

Mikor jártál utoljára Debrecenben?

Az előző szezonban, mikor a DVSC ellen játszottunk, magánemberként sajnos régen. Folyamatosan tervezzük feleségemmel, hogy egy hétvégét ott töltünk. Jó lenne a barátaimmal is hosszabb időt együttölteni, de mérkőzések miatt a hétvégeim foglaltak. Párom nagyon szereti a várost, az utóbbi hét évben többször mondta: „Péter, hagyjunk itt mindent és költözzünk Debrecenbe”. Bármikor örömmel élne a városban. Pedig külföld után ő is azt akarta, hogy Szombathelyre térjek vissza.

Régi játékostársaiddal tartod a kapcsolatot?

Amikor Debrecenben vagyok, hívjuk egymást, találkozunk. Többször keressük telefonon egymást, de napi kapcsolatban nem vagyunk. Sok barátom van ott, sajnos ritkán tudunk találkozni. De azt vallom, nem attól barát valaki, mert minden nap találkoznak, beszélnek, hanem amikor egyiknek szüksége van a másikra, az ott van mellette. Tudom, hogy a barátaimra bármikor számíthatok és ez kölcsönös.

Mai napig mit jelent számodra Debrecen?

Régebben is azt mondtam és ezt mondom most is, Debrecen a második otthonom. Az ott töltött időszakomból, még ha akarnék, se tudnék rossz emlékeket felidézni semmilyen téren.  Bármikor meghallom a város nevét vagy játékosként oda utazok és átlépve a város határát jelző táblát, elérzékenyülök. Nagyon sokat kaptam a várostól, klubtól, szurkolóktól, amit köszönök.

Épp most játszottunk Felcsúton a Vidivel és odajött hozzám egy debreceni szurkoló, közös fotóra, majd váltottunk pár szót. Elmondta, még most is mennyire szeretnek a drukkerek és bármikor örömmel látnának, de ilyen visszajelzés sok eljut hozzám máshonnan is. Ez kimondhatatlanul jó érzés.

Szombathelyen születtél, szüleid is sportolók voltak. Ez közrejátszott abban, hogy te is a szülők nyomdokaiba léptél?

Egész gyermekkoromat a Haladás pályán töltöttem, ott nőttem fel. Még járni sem tudtam, édesanyám, aki atletizált, vitt magával, édesapám a Hali válogatott focistája volt, vele is rengeteg időt töltöttem a pályán. Ezek a körülmények biztos, hogy közrejátszottak abban, hogy sportoljak, de nem csak én, a két testvérem is. A családom életét az atlétika és a foci töltötte ki.

Atlétika, labdarúgás, előbbit is kipróbáltad?

Igen, atletizáltam, versenyeken is indultam, sőt nyertem is, szinte minden ágazatát kipróbáltam. Az viszont soha nem fordult meg a fejemben, hogy atléta legyek, mindig labda centrikus voltam, a foci érdekel. Az atlétika végigkísérte a labdarúgó pályafutásomat, a sportágnak köszönhetem, hogy 38 évesen még tudok játszani. Megkaptam azt az atletikus képzést, ami ma már az edzések szerves része és itt nem csak a futóedzésekre gondolok, hanem a mozgáskoordinációs gyakorlatokra.

Párhuzamosan két sportággal foglalkoztál. Mikor jött a végleges döntés, hogy innentől csak a foci?

Az előbb utaltam rá, sosem volt kérdés, hogy focista legyek, az atlétika segített ebben. Mikor 18 évesen felkerültem az első kerethez, édesanyám tartott időnként edzéseket a csapatnak. Bátran kijelenthetem, még ma is az egyik leglazább játékos vagyok.

Bátyám is focizott, tehetséges játékos volt, de őt másfelé vitte az élet. Édesapám szokta mondani: „A nagyobbik fiam mindent megtett azért, hogy ne legyen focista, a kisebbik pedig mindent megtett, hogy az legyen”.

Hogy jellemeznéd magad gyermekként?

Örökmozgó, rosszcsont, csibész gyerek voltam. A csibészség most is bennem van. Még általános iskolában ment is a tanulás, a középiskolában már kevésbé, akkor már csak a foci volt számomra fontos. Van két gyönyörű gyermekem, most tőlük kapom vissza, amit én adtam akkor a szüleimnek, nap, mint nap szembesülök azzal, milyen gyerek is lehettem. Mindig jó kedélyű voltam, állandóan mosolyogtam, angliai időszakom alatt az edzőm meg is jegyezte, történhet bármi én mindig mosolygok. Azt szoktam mondani, semmit nem változtam, csak felnőttem. Ma is ugyanolyan gyerek tudok lenni, mint 8-10 évesen.

Kamaszkorban már elkezdődik a „csajozás”, focistaként jobban „tapadtak” rád a lányok?

Soha nem voltam egy bulizós típus, 31 évig még alkoholt sem ittam. Nálam a „haverok, csajok, buli, fanta” kimaradt. Természetesen én is megfordultam a lányok után, voltak barátnőim. 20 évesen megnősültem, 18 éve együtt vagyunk jóban, rosszban.

Fiatalkorodban volt példaképed?

Igen, volt. Édesapámat tekintettem példaképemnek, később Király Gabit, akinek a játék iránti alázata követendő. Külföldiek közül Lothar Matthäus, aki később a magyar válogatott kapitánya lett. Gyermekkoromban tele volt a szobám a posztereivel és szinte hihetetlen, hogy edzőm lett később.

A Haladásnál végigjártad az összes korosztályt?

Igen, egészen 18 éves koromig, amikor az első kerethez kerültem. Dajka Lászlónál játszottam a felnőttek között először, de megsérültem, műteni kellett a lában és hiába épültem fel viszonylag gyorsan, igazán stabil NB-1-es játékos csak 20 éves koromtól lettem. Mindig baloldali középpályás poszton szerepeltem, Debrecenben időnként kellett balvédőt játszanom, de az inkább volt támadó szerepkör, hiszen java részt az ellenfél térfelén tartózkodtunk. Érdekes, hogy a válogatottban védőként számoltak velem.

Egy évet Grazban játszottál, majd következett a DVSC. Hogy került a képbe Debrecen?

Grazban edzőváltás történt, az új edző elképzeléseibe nem fértem bele, így mindenképpen váltani akartam. A Haladásnál volt edzőm Szentes Lázár, aki már a DVSC trénereként megkeresett és hívott Debrecenbe.

Ezt volt az egyik legjobb döntésem, itt indult el igazán a karrierem. Az elért eredmények magukért beszélnek, három bajnoki cím, két Szuperkupa győzelem, Zilahi díj, a szurkolók is szezon legjobbjának választottak. A Hajduk Split, Manchester United elleni meccsek örök élmények. Azt, hogy Angliába igazolhattam, Debrecennek köszönhetem.

Érdekes, hogy debreceni időszakomban nem voltam stabil tagja a válogatottnak, legtöbbször csak csereként léptem pályára.

Van kimondottan olyan mérkőzés, ami kiemelkedik a többi közül?

Mondhatnám az előbb említett két mérkőzést, de azt szoktam mondani, minden mérkőzés fontos, mert ha győzöl, ha veszítesz, mindegyikből lehet tanulni. Ahogy Angliában mondták, minden mérkőzés egy lehetőség, mai napig ezt mondom minden meccs előtt a többieknek.

A válogatottban is szerepeltél…

2002-ben a Csehek ellen szerepeltem először a válogatottban egy ciprusi tornán, Gellei volt akkor a szövetségi kapitány. 11 éven keresztül folyamatosan játszottam a válogatottban, hol többet, hol kevesebbet, 6 kapitánytól is megkaptam a bizalmat. 35 mérkőzésen léptem pályára, de ha csak a kerettagságot számolom, az közel 100. Válogatottságomra büszke vagyok, hiszen hazámat képviselhettem.

Jött az angliai korszak, arra hogy emlékszel vissza?

A plymouthi másfél év nagyjából hasonló volt, mint a debreceni, hiszen ottlétem alatt érte el a klub a legjobb helyezését, amit azóta se tudott megismételni. Hárman voltunk ott magyarok, szerettek minket, amit bizonyít, az ember nagyságú fotónk, ma is ott van a stadion bejáratánál. Jól ment a játék, 59 mérkőzésen 12 gólt szereztem, gólpasszokat adtam. Ennek köszönhető, hogy a Hull City kivásárolt a szerződésemből 3 millió euróért, ami akkor rekord igazolásnak számított a Plymouth és a Hull történetében. Kevés magyar játékos mondhatja el magáról, hogy Premier ligás csapatban játszott. Az első évem nem sikerült rosszul, 18 bajnokin és több kupameccsen szerepeltem. Az utolsó két évemben már kevés lehetőséget kaptam. 31 évesen haza igazoltam.

Visszatértél szülővárosodba, az, hogy újra Debrecenbe igazolj nem fordult meg a fejedben?

Nagyon sokszor gondoltam erre, hiszen Debrecen fontos része az életemnek, de úgy voltam ezzel, mint Dombi Tibi és Sándor Tomi, akiknek a vérük örökre piros-fehér, nekem pedig a Hali címer volt az életem, így nem volt kérdés számomra ide visszatérni. Voltak nehéz időszakaim, ilyen van most is, de nem török meg, a címer, a klub történelme, szeretete kötelez, engem Szombathelyről soha nem tudnának elüldözni.

Ha visszatekintesz, kik azok az edzők, akik meghatározóan hozzájárultak ahhoz, hogy sikeres labdarúgó legyél?

Nem szeretnék senkit kiemelni, mindegyik edzőmnek sokat köszönhetek, mindtől tanultam, ami hozzájárult sikeres pályafutásomhoz. Soha egyik edzőmmel se voltak problémáim, mindenkivel jól kijöttem. Mészöly Gézával sem, itt inkább az őszinteségem volt a probléma, mert nekem, ami a szívemen, az a számon és ez nem biztos, hogy mindig jó.

Szinte mindenki Cucunak nevez, honnan ez a becenév?

Nagyon szeretem, ha így szólítanak, jobban, mint a Pétert. Bozsik Józsefet nevezték Cucunak, aki később édesapám edzője lett és rengeteg nyilatkozatában dicsérte apu játékát, a játékostársai el is kezdték Cucunak szólítani. Megszületett a bátyám, ő lett a kis Cucu, majd én a legkisebb Cucu. Ebből később csak a Cucu maradt, bár az öregek még mindig odateszik elé a kis jelzőt.

Feleséged szintén sportolt?

Mindig része volt az életének a sport, több sportágat is kipróbált, még édesanyámnál is atlétizált. Mai napig minden nap egy órát aerobikozik, fontos számára, hogy fitten tartsa magát.

Mikor nincs foci, mivel töltitek az időtöket?

A Halmosi családban, mindig foci van, ezért kapok is időnként a feleségemtől. Na jó, nem csak, de túlnyomó részt igen. Természetesen, mikor szünet van, akkor a család együtt van, szoktunk közös programokat szervezni. A focitól viszont nehéz elvonatkoztatni, hiszen hétvégeken mérkőzések, hétköznapokon edzések, felkészülési időszakban edzőtáborok vannak. Megmondom őszintén, nem lennék a saját magam felesége, nem biztos, hogy kibírnám magam mellett. Köszönettel tartozok neki, hiszen viszi a háztartást, neveli a gyerekeinket és ezért tiszteletet érdemel, de ezt minden anya megérdemli. Mondhatnám azt is, több áldozatot hozott a karrieremben, mint én.

Visszatérve a labdarúgásra. Csak két vidéki csapatban játszottál, nem is volt lehetőséged fővárosi klubhoz kerülni?

Grazba igazolásom előtt úgy nézett ki, a Fradiba vagy az Újpestbe igazolok, utóbbival már majdnem meg is egyeztem, de jött a grazi megkeresés és úgy gondoltam, 22 évesen mindenképp ki kell használnom ezt a lehetőséget.

A két klubodból össze tudnál állítani egy kezdő tizenegyet?

Ez azért nehéz, mert Debrecenben olyan csapat, keret volt, akik közül nem lehetne kihagyni szinte senkit. Ha két kezdőt kellene összeállítanom, már könnyebb dolgom lenne. De ha mindenképpen egyet kellene, abban túlnyomó részt Loki játékosok lennének.

Egy korábbi nyilatkozatodban említetted, vágyad, hogy az új Haladás stadionban játszhass. Akkor lesz a búcsúd is?

Ezért is szerettem volna kétéves szerződést kötni a klubbal, ami sikerült is. Természetesen, nagyon szeretnék az új stadionban is pályára lépni bajnoki mérkőzésen, úgy néz ki, ez a vágyam megvalósul, mivel idén átadásra kerül. 2019-ben 100 éves lesz a klub, másik célom, hogy azt is a pályán ünnepeljem.

Van konkrét időpont a befejezésre, vagy amíg erőt és kedvet érzel magadban, addig folytatod?

Még nem tudom, mi lesz, mikor lejár a szerződésem, egyáltalán szükség lesz-e még rám, de el tudom képzelni, hogy folytatom. De ugyan úgy vagyok ezzel, mint Dombi Tibi a Lokival, amíg tudom, segítem a Haladást.

Apu mondta már párszor, hagyjam abba, de én még érzek magamban erőt, hogy ott legyek meccseken, a pályán.

Készülsz már a labdarúgás utáni életre?

Természetesen, hiszen most sem csak a fociból élek, már most próbálok több lábon állni. Nem vagyok költekező típus, sikerült annyit félretennem, hogy civil életemben is boldoguljak. Vannak elképzeléseim, szeretnék a labdarúgásban maradni, valamilyen szinten az utánpótlással foglalkozni, de nem, mint edző, inkább szakmai tanácsadó vagy igazgató szerepkörben. Edző semmilyen szinten nem lennék, egész pályafutásom alatt láttam, mivel jár az, szeretnék többet lenni a családommal.

Mit üzennél a debreceni szurkolóknak?

A DVSC mindig akkor volt sikeres, mikor helyi kötődésű játékosok alkották a keret javarészét, ezt az utat kell járni tovább, nem külföldiekkel telerakni a keretet. Szerencsére ezt felismerték a klubnál és látszik is az eredménye. A drukkerek mindig tudják, mi is az a Loki szív, a szurkolók álljanak ki mindig a klub mellett. Hosszú távon így működőképes és sikeres a klub.