Egyik volt játékostársaddal beszélgettem, aki elmesélt egy történetet középiskolás csínytevésről, amiben egy felirat szerepel. Tudod, ki lehetett?
Dombi Tibi! Igen, volt pár közös „tevékenységünk”, az említett cselekedetre is emlékszem. Mikor találkozunk, ezeket az emlékeket is mindig felidézzük.
Gyerekként is benne voltál a csínytevésekben?
Lehet furcsán hangzik, de nem. Nem tartoztam a „renitens” gyerekek közé, inkább örökmozgó voltam, csak a labda, vagy bármi más érdekelt, ami sporthoz kapcsolódott. Szerettem a barátaimmal tölteni az időt, bicikliztünk, fociztunk, matchboxoztunk, gombfociztunk, rugósfocival játszottunk. Rengeteget fociztam, még akkor is, ha egyedül voltam, kimentem az utcára, ami abban az időben még nem volt aszfaltozva, a Szabadság-telepen és csak úgy rugdostam a labdát. Annak ellenére, hogy csonka családban nőttem fel, elégedett vagyok a gyermekkorommal.
A grundról, hogy kerültél egyesületi csapathoz?
Abban az időben még az volt a szokás, a gyerekek 5. osztálytól kezdtek el klubszinten focizni. Olvastuk az újságban a felhívást, ami labdarúgó toborzó volt és két barátommal együtt jelentkeztünk, kiválasztottak és átkerültem a Hunyadiba, ami sporttagozatos iskola volt. Minden nap délután jártunk a DSI-be, a régi Nagyerdei Stadionba edzésre, hetente kétszer még iskola időben is.
Egyértelmű volt a sportágválasztásnál, hogy foci?
Az alacsonyságom mást nem nagyon tett lehetővé, de sok választási lehetőség nem is volt, egyébként is minden lehetőséget kihasználtam, hogy focizhassak, így természetes volt számomra, ezt választom. De nem gondoltam még arra, hogy futballista leszek, egyszerűen csak imádtam játszani, tanuláson kívül ez töltötte ki minden időmet. Nem tartoztam az éltanulók közé, úgy fogalmaznék, takaréklángon égtem, igazából a tanulás nem kötött le. Ahogy végeztem a tanulással a többi gyerekkel a házban vagy a folyosón már játszottunk, de buszra várva is előkerült minden olyan tárgy, amivel focizni lehetett, nyáron meg reggeltől estig csak a labda.
A DSI minden korosztályában szerepeltél?
Igen, egészen középiskolás koromig, mikor felvettek az Irinyibe és onnantól a DVSC sportiskolájába kerültem át.
Kik voltak az edzőid?
Három edzőt emelnék ki, Zolnai Lajos volt az első, majd Garamvölgyi Lajos és Herczeg András, mindhármuknak óriási hálával tartozok, ez úton is szeretnék köszönetet mondani nekik. Szerencsésnek tartom magam, hogy náluk nevelkedhettem, új edzésmódszereket vezettek be, élvezetesek voltak a foglalkozások, rengeteget gyakoroltunk labdával, ez főleg első edzőmnél volt jellemző, később Herczeg Andrásnál már a fizikai képzés is előtérbe került, nála már volt, hogy „meghaltunk”, edzéseken, de ezekből későbbi profi pályafutásom alatt rengeteget kamatoztattam. A felnőtt csapatban Garamvölgyi Lajos volt az első vezetőedzőm, akit nagyon tiszteltem és nagyon szerettem.
Átlagnál gyorsabb és technikásabb játékos voltál, ezzel már ebben az időben is kitűntél a többiek közül?
Számomra nem tűnt fel, hogy hú de gyors, technikás vagyok, amíg más ezt nem mondta. Gyakran játszottam az egy évvel idősebbek között annak ellenére, hogy szinte mindenkinél egy fejjel alacsonyabb voltam, de a gyorsaságom és az ezzel párosuló technikai tudásom, agresszivitásom kompenzálta a termetemből adódó hátrányt. A fociban valamivel ki kell tűnni az átlagtól, gyorsaságban, fizikálisan, technikailag, nálam mindhárom adva volt. Többször voltam gólkirály, torna legjobb játékosa, de különösen nem foglalkoztam a díjakkal, természetesen örültem, inkább dolgoztam tovább.
Említetted, nem tervezted, hogy labdarúgó leszel. Mikor változott ez meg?
Ez folyamatosan alakult ki nálam. Mindig találtam példaképeket, akik úgy gondolom, kellettek ahhoz, hogy mindig a maximumot hozzam ki magamból. Ebből és a játék szeretetéből sikerült egyre feljebb kerülnöm. Emlékszem, a Loki még liftezett két osztály között, mi mentünk a mérkőzésekre, előtte megvettük a jó meleg szotyit, az öltözőfolyosón gyülekeztünk, érzetük a melegítőkrémek illatát, ami majdhogy függőséget okozott nekünk, megtiszteltetésnek vettük, hogy a nagyok meccsén labdaszedők lehetünk. Csodáltuk Benyót, Melist, Mörtelt, Nagy Lajost, Mezőt, Sándor Csabát, de mondhatnám az egész akkori csapatot. Fantasztikus élményeket éltünk meg a Vágóhíd utcán.
Még létezett tartalék bajnokság, a mérkőzéseket a nagycsapat előmeccseként játszottuk akkor már az Oláh Gábor utcai pályán, Sándor Tomiék 20-30 percet nézték a mi meccsünket, ilyenkor mindig rátettünk még egy lapáttal, meg akartuk mutatni nekik, milyen jók vagyunk. Ez plusz motiváció volt számunkra. A nagyok mérkőzését a „B” középből néztem abban az időben, de nem csak a focit, kézimeccsekre is jártam, legtöbbször semmit nem láttam a mérkőzésekből, de ugráltunk, szurkoltunk, már otthon előre gyártottuk a konfettiket, amit elszórtunk a csarnokban.
Jött az új generáció, feljutottak az NB-1-be, mi is jobban a figyelem középpontjába kerültünk, a vezetők is jobban fókuszáltak ránk. Bátran mondhatom, Dombi Tibiék kövezték ki nekünk az utat, ami a sikerhez vezetett. Én ekkor már az ifjúsági válogatottban is játszottam, majd néhányunknak megadatott a lehetőség, hogy bemutatkozhassunk a felnőtt csapatban. Nagyjából fél évet töltöttem a tartalék csapatban, Herczeg András egyszer szólt, úgy készüljek, másnap én is utazok Vácra NB-1-es meccsre. Mit mondjak, nem kicsit izgultam. Másnap mentem a megbeszélt időpontra az Oláhgabira, de nem mertem beülni a nagyok öltözőjébe, hanem egyedül a tarcsikéban vártam. Sándor Tamás jött át és mondta: „Gyere át kicsi, az első csapat öltözőjébe”.
Az első keret tagja lettél. Kikkel kellett megküzdened a csapatba kerülésért?
Érdekes volt a debütálásom, a 95-96-os bajnokság utolsó két találkozóján léphettem pályára csereként, de egyszer sem értem labdába. Lehet, ezzel én világcsúcstartó lennék, ha létezne ilyen kategória. Következő bajnokságot csereként kezdtem, majd ott találtam magam folyamatosan a kezdőben. Mivel alapból jobboldali játékos voltam, ott pedig Dombi Tibi játszott, az a poszt szóba sem jöhetett, Madar Csabi is azon az oldalon volt, így próbálták megtalálni a posztomat, végül sikerült ezt megoldani a Garamvölgyi-Herczeg edzőpárosnak.
Történelmi sikert értetek el, megnyertétek a Magyar Kupát. Milyen emlékeid vannak erről?
Igazából ami nagyon megmaradt bennem, a kupa megnyerésén kívül, mikor kimentünk a pályára, láttuk a több ezer debreceni szurkolót a lelátón, az fantasztikus érzés volt. Telt ház a váci stadionban, többnyire Loki szurkolók, de Tatabányáról is szép számmal érkeztek. Ekkor döbbentünk rá, milyen jelentősége van ennek a találkozónak, mekkora futball lázban égnek a debreceni drukkerek, hiszen a DVSC első kupagyőzelmét szerezhettük meg. Nehéz mérkőzés volt, amit végül egy tatabányai öngóllal nyertünk meg 2:1-re.
Egy másik történelmi sikernek is a részese lehettél, a DVSC történetének első bajnoki címének.
Szombati napon játszottunk a Békéscsabával, azon a találkozón megsérültem, egész éjszaka jegelnem kellett a lábam otthon, TV-ből néztem a Fradi Pécs elleni találkozóját. Az FTC vereségével már akkor bajnokok lettünk, volt egy spontán ünneplés a városban, amire egyszerűen nem tudtam elmenni, így otthon, családi körben ünnepeltem. De a Pécs elleni mérkőzés után mindent bepótoltam.
Ezek a sikerek rávilágított arra, amit elértünk, mennyit is jelentett a városnak, a szurkolóknak, sose felejtem el az ünneplő tömeget a főtéren. Nagyszerű és örök érzés, hogy ezeknek a sikereknek a részese lehettem. Azon kevesek közé tartozok, akik a DVSC történetének első bajnoki címét megszereztük, fennmarad a nevünk. Ez adja meg a sport értelmét, maradandót alkotni. Szerencsésnek érzem magam, jó korba születtem, Sándorék megalapozták a sikerre vezető utat, Herczeg András támogatta a fiatalokat, de minden adva volt, hogy ez megvalósuljon. Büszke vagyok arra, hogy ez nekem megadatott.
Véleményed szerint, mi volt a siker titka?
Sok debreceni játszott a csapatban és olyan játékosok kerültek hozzánk hazai és külföldi kluboktól, akik nem csak remek focisták voltak, de nagyszerű közösségi emberek is. Játszottuk a futballt, nem úgy nyertük a mérkőzéseket, hogy védekeztünk és kontráztunk, hanem tényleges támadó focival. Nem 1-2 játékos emelkedett ki, hanem csapat voltunk, amibe a teljes keret beletartozott, nyugodtan mondhatom, mindenki a kedvencek közé tartozott.
Első BL megmérettetésetek kezdődött, ami a Split ellen csúcsosodott ki…
Volt már nemzetközi tapasztalatunk, indultunk már Intertotó Kupában, kivertük a harmadik körben a Hansa Rostock csapatát, azért egy német csapat ellen továbbjutni 3:2-es összesítéssel, kiemelkedő teljesítménynek számított. Volt sikerélményünk, hiszen egy fehérorosz és cseh csapatot is kivertünk ebből a kupából. Később az UEFA kupában a csodához is közel álltunk, mikor majdnem kivertük a Bordeauxt, 2003-ban meg a PAOK-ot ütöttük el a továbbjutástól.
A Split elleni első mérkőzést sérülés miatt a lelátóról néztem végig, a visszavágón már játszottam, hát az maga volt a csoda. Az ellenfél edzője és a drukkerek is meg voltak arról győződve, majd bedarálnak minket, arra nem számítottak, hogy mi még az első mérkőzéshez képest is rá tudtunk tenni egy lapáttal és rúgtunk nekik ötöt.
A 2005-ös év még két történésről marad emlékezetes, a spliti mérkőzés után Törökországba szerződtél illetve egy top csapat ellen játszhattál.
Két top csapat ellen, mert az Argentin válogatott ellen és a Real Madrid ellen is pályára léphettem. Ha picit visszább tekintek, ez a kettő inkább három, hiszen a Manchester United is ide tartozik.
A Madrid elleni különösen emlékezetes maradt számodra. Mi is volt ez?
A mérkőzésen eltört az orrom. Én úgy emlékszem, Zidane volt, de többen Gravesent mondják, mondjuk mindkettő kopasz volt. Rövid időre elvesztettem az eszméletemet és arra eszméltem, Robi Carlos arca van előttem, aki integetett az orvosi stábnak, hogy jöjjenek segíteni. Sajnos sokat így nem játszhattam ellenük, pedig az volt a Nagy Real.
A törökországi kitérő nem sikerült valami jól, pedig jól játszottál, mikor pályára léptél. Mi volt a gond ott?
Érdekes történet ez, biztos kapcsolódik ehhez, hogy 2004 januárjában megsérültem, ami miatt azt az évemet kihagytam, ez volt pályafutásom első törése. Több megkeresésem is volt akkor, hiszen fiatal voltam, jól ment a játék, válogatottban szerepeltem, mehettem volna nyugati klubhoz is, de ezt a sérülés ezeket keresztülhúzta. Felépültem, mindenképp szerettem volna külföldön is megmérettetni magam, igazából Hollandiába vágytam, sajnos erre nem nyílt lehetőségem, jött a török megkeresés, ami nekem és a klubnak is megfelelt.
Jól ment a játék, bemutatkozásképpen gólpasszt adtam, majd megrúgtam első gólomat is. Sajnos a csapat gyengén szerepelt, kiesés ellen küzdött, egy sorsdöntő mérkőzésen ziccerben kapufát rúgtam, kikaptunk és elküldték az edzőt. Míg én a válogatottal voltam, megtörtént az edzőváltás, akinél nem éreztem a bizalmat, nem is beszéltünk, a padon találtam magam, majd télen közölték, a továbbiakban nem számítanak rám. Biztos meg van ebben az én felelősségem is, igaz sose kerestem másban a hibát.
Visszatértem Debrecenbe, bár szerettem volna külföldön maradni, voltam próbajátékon a Leeds Unitednél, de kiderült, ők tipikus vonalszélsőt keresnek, így nem állapodtak meg velem. Volt néhány érdeklődés, de hazatértem a Lokihoz.
Nem maradtál sokáig, Győrbe igazoltál. Mi volt ennek az oka?
Újra megsérültem, műteni kellett, sok időt vett igénybe a felépülésem. Úgy éreztem, megfagyott körülöttem a levegő, nem éreztem a bizalmat senki részéről, ezért úgy gondoltam, eljött az ideje a váltásnak. A Győr megkeresett, sérülten is leigazoltak, meg volt felém a bizalom. Semmi sértődöttség nem volt bennem, hiszen ilyen a futball, olyan játékosokra számítanak, akik bevethetők, jól teljesítenek. Biztos voltak, akik megkérdőjelezték ezt a döntésemet, de ahhoz, hogy megújuljak, újra felépítsem magam, élvezzem a játékot, váltanom kellett.
Sikerült a megújulás?
Először a kiesés elkerüléséért küzdöttünk, utolsó fordulóban maradtunk benn, húzó ember voltam azon a találkozón, Bajzát három és az én gólommal nyertünk. Következő évben bronzérmesek lettünk, szóval igen, sikerült a megújulás. Végül a Honvéd ellen elveszített kupadöntő után már nem számítottak rám. Több klub is megkeresett, külföldről is, viszont nagyon sokat kért értem a Győr. A Loki is érdeklődött, abban maradtunk az elnök úrral, ha a csapat bejut a BL csoportkörbe, leigazolnak. TV-ben néztem az első mérkőzést, ami után szinte biztossá vált a Debrecen bejut a csoportkörbe. A visszavágó napján az ETO tartalékcsapatában edzettem, belementem egy kényes szituációba, aminek keresztszalag szakadás lett a vége, így Debrecen helyett a műtőasztalra kerültem.
Nyíregyházán a tulajdonos mindenképp számított rám, sérülésem ellenére, viszont hiába igazoltak le, a felépülésem elhúzódása miatt egyszer sem léptem pályára. Sajnos nem adatott meg, hogy bizonyíthassak, hiába szerettem volna ezt.
Újpestre kerültél, de ott is rövid időt töltöttél…
Igaz, egy szezont töltöttem a liláknál, de ott is beírhattam magam a klub történelmébe, hiszen megvertük a Fradit 6:0-ra. Mérkőzés után át is keresztelték a stadion magazint hatnullra. Örülök és büszke vagyok arra, hogy ennek a mérkőzésnek is részese lehettem.
REAC, majd Dunaújváros. Utóbbi csapatnál is részese voltál egy történelmi sikernek…
Nagyszerű három évet töltöttem ott, NB-3-as volt, a csapat, mikor odakerültem, abban az évben sikerült feljutnunk a másodosztályba. Úgy voltam vele és ezt minden szinten képviseltem, minél hamarabb fel kell jutni az NB-1-be, ami szerencsére sikerült. Igaz, a legmagasabb osztályra még nem érett meg a klub, bár végig harcban voltunk a bennmaradásért, utolsó fordulóban eldőlt, kiestünk. Itt is fejeztem be labdarúgást, pályámra jellemző módon, újabb sérülés miatt. De NB-1-ből vonulhattam vissza, házi gólkirályként.
Ne felejtsük el, a válogatottban 21 alkalommal szerepeltél…
Abban az időben a válogatott nem volt sikeres, természetesen örültem, hogy szerepelhettem a nemzeti csapatban, de igazán támogatottsága sem volt a válogatottnak, mint manapság. De akármilyen a magyar futball színvonala, bekerülni a mindig büszkeség. Egy gólt szereztem San Marino ellen, ezzel szoktam „büszkélkedni”.
Aktív játékosként már készültél a labdarúgás utáni életre?
Igen. A második komolyabb sérülésem után beiratkoztam a TF sportszervezői szakára, foci mellett levelező hallgatóként el is végeztem. Az edzői pálya nem vonzott, nem éreztem ehhez elég erőt magamban, így inkább a másik oldalt választottam, úgy gondolom, jól döntöttem.
Jelenleg az Újpest FC technikai vezetője vagy. Nem szerettél volna Debrecenben elhelyezkedni ebben a beosztásban?
Szervezési szinten azért kevesebb a lehetőség elhelyezkedni, mint edzőként, mondjuk korosztályos csapatnál. A másik, hogy berendezkedtünk Dunakeszin, 2010 óta itt élünk, a gyerekek itt járnak iskolába, bölcsibe, feleségemnek is itt van munkája. Nem egyszerű olyan döntést meghozni, hogy költözünk, hiszen már nem egyedül magamra kell gondolni. Időnként azért megfordul a fejemben, feleségemmel is szoktunk erről beszélni, de megkeresés sincs, ami meg számomra fontos, jó barátom aki Debrecenben ezt a posztot betölti, így jelenleg ez tárgytalan.
Említetted a családodat. mit lehet tudni róluk?
11éve nős vagyok, két kislányunk van, szépen élünk, boldogok vagyunk. Úgy gondolom, amit az élet egyik oldalról elvesz, azt a másikon visszaadja. Sérülésemnek köszönhetően ismertem meg a feleségemet, ő volt a gyógytornászom, a rehabilitáció miatt minden nap találkoztunk és rájöttünk, egymásnak rendeltetett minket a sors, bár mindketten kapcsolatban éltünk, szakítottunk addigi életünkkel, hogy egymás mellett élhessünk. Nagyobbik lányom 10 éves, keressük, mit is sportolhatna, de azok a szülők vagyunk, akik nem erőltetjük mindenképp ezt, most görkorcsolyázik, táncol. A kicsi még bölcsis, nála a futóbiciklizés van.
Mennyi a szabadidőd, amikor együtt van a család és ezt mivel töltitek?
Sajnos kevés ez az idő, a sport egy életforma, hétvégén vannak a mérkőzések, a hétköznapokat kellene úgy beosztani, együtt tudjunk lenni, de nem egyszerű, hiszen párom is dolgozik, gyerek iskolában van. Az a család vagyunk, akik aludni járunk haza. Arra próbálok minél jobban odafigyelni, a kevés szabadidőt minél tartalmasabban töltsük együtt illetve minél jobban osszam be az időmet, hiszen a gyerekek gyorsan felnőnek, aztán kirepülnek a családi fészekből. Amikor lehetőségünk van, kirándulni szoktunk, szeretjük felfedezni az országot, hiszen gyönyörű helyek vannak, de a fővárost is próbáljuk minél jobban felfedezni, hiszen vidéki gyerekként most jöttem rá, milyen szép is Budapest.
Régi társakkal keresitek egymást?
Azért kopnak a kapcsolatok, mindenki éli a saját életét, de amikor találkozunk, mert ugye a Tankcsapda egy örök kapocs, év végi koncerten mindig ott vagyunk, ilyenkor Kerekes Zsombiéknál gyűlünk össze. Fejes Tomi esküvőjén is találkoztunk a srácokkal, de egyébként valahogy mindig egymásba botlunk.
Ha már Tankcsapda, akkor Wyrfarkas, te voltál a bőgős. Mi volt az apropója, hogy zenekart alapítottatok?
Igazából a szabadidőnket akartuk hasznosan eltölteni, a Tankcsapda imádat meg volt és Kicsivel megbeszéltük, akivel abban az időben állandóan együtt lógtunk, csináljunk egy zenekart. Beszéltük, ki milyen hangszert választ, Tibike dobolt, én a basszusgitárt választottam, kevesebb húr, annyira nem „bonyolult”. Elmentük Fejeshez, ide nekem a legdrágább gitárt felkiáltással, ha már Dombi és Böőr, legyen már minőségi a gitár, egy csomó pénzt elköltöttünk hangszerre (Fejes hogy örült ennek).. Arra, hogy Tóth Józsi hogy került hozzánk nem is emlékszem, még Nehéz Attila volt az alapítók között. Felmentünk a Tankcsapda próbatermébe, elkezdtünk „zenélni”, Józsi és Attila még értettek is hozzá, Tibike püfölte a dobokat, én meg csak pengettem. Azóta Kicsi már magas szinten műveli a dobolást, olyan mint a sportban volt, mindig maximumra törekszik. Nekem megmutatták, mit és hogyan fogjak le, hogy pengessek, de tiszta káosz volt. Egyszerűen megtanultam, milyen sorrendben kell lefogni a húrokat. Van egy viszonylag jó hallásom, ütemérzékem, így valahogy működött.
Most van gitárod?
Hogyne lenne! A gyerekem el van ájulva, hogy apa gitározik, mikor csak megpengetem, csodálattal néz rám, mikor önbizalomhiányban szenvedek, csak pengetek párat, a gyerekek olvadoznak és visszatér az önbizalom. Az Örökké tartot szoktam eljátszani, mert azt az egyet tudom, de azt végtelenítve. Gondolkoztam már, komolyabban kéne venni a zenét, de mikor valami kárára kell dönteni, mindig magamat helyezem háttérbe, a munkát meg előtérbe. Pedig kellene egy hobbi, most ez a családom, de szeretnék majd a zenével többet foglalkozni. Visszatérve a zenekarra, azért két koncertet lenyomtunk, egyet a Rocksuliban, egyet a Vekerifeszten. Utóbbin lejöttünk a színpadról, Tibikét a következő fellépő hátba veregette és annyit mondott: „Jól van az, nem baj az”. Nyílván azért volt erre lehetőségünk, mert mi játszottunk a zenekarban, de az öniróniánk meg volt, helyén kezeltük a dolgokat. Azóta már profibb az együttes, Sándor Tomi is tag lett, eljutottak egy komolyabb szintre.
Azóta is csak a rock?
Mindenképp. Persze, megfelelő mennyiségű ital után akár a Santa Maria is jöhet, de alapból csak a rock.
Visszatérve a labdarúgáshoz, mit köszönhetsz a sportnak?
Röviden, mindent és mindenkit. Az életemet, családomat, tényleg mindent. Közhelynek hangzik, de csapatjátékra tanít, valamint fegyelemre, koncentrációra, alázatra, empátiára. S legfőképpen arra, hogy azt kapjuk, ami jár, amennyit beleteszünk, annyit kapunk vissza. Egész pályafutásommal elégedett vagyok, pont ezek miatt. Bajnoki címek, kupagyőzelmek, Zilahi díj, válogatottság, miért is ne lennék elégedett. Rengeteg olyan címem, élményem van, ami rengeteg játékosnak nem adatik meg. Lehetett volna több, mert utólag tudtam meg a menedzseremtől, mert akkor nem merte elmondani, hogy 2003-ban, mikor a csúcson voltam, az Atletico Madrid és az Inter is figyelt, szó volt egy esetleges szerződésről, de pont akkor sérültem meg, így nem lett folytatás. De ezt se éltem meg tragédiaként, inkább visszajelzés volt, amit addig csináltam, az jó volt. Viszont van egy hiányérzetem, legjobb barátommal, Szabó Janival, akivel együtt jártunk általános és középiskolába, nem játszhattam úgy együtt, mint Tobéékkel. Abban az időben, az egyik legnagyobb tehetségnek számított a korosztályában, országos szinten is. Ma a DSI edzője.
Mik a céljaid az elkövetkező években?
Továbbra is boldog családi életünk legyen, minél többet tudjunk együtt lenni. Szakmai téren pedig a fejlődés, szeretnék fokozatosan minél előrébb lépni. Ehhez képezni kell magam, sokat tanulni.