Amikor utoljára találkoztunk – hol máshol, két, ifjúkora delején túl járó férfi – a Klinika kettes belgyógyászatán, soványabbnak tűnt.
– Sokat nőttél, mióta nem láttalak – mondta. Bárhol összefutottunk, állandóan ezzel zrikált. És jót nevettünk. Ott, a kloroform szagú folyosón rácsodálkoztunk egymásra, miután kiderült, mind a ketten ugyanarra a dokira várunk. Én a magas vérnyomásom próbáltam leszorítani, ő nem árulta el a problémáját. Aztán jött a professzor úr, és előre engedtem Pistát. Régen volt, vagy tizenöt éve. Aztán még egyszer dumáltunk egy nagyon hosszasat, én csináltam vele az utolsó televíziós interjút. Ha egyszer előkerül – mert nekem sajna nincs meg – nyilvánossá teszem.
Imádtam. Mint játékost, mint embert, mint barátot, mint Varga Pistát.
Talán 1972-öt írtunk – lehet, hogy rossz a dátum, de tessenek figyelembe venni, hogy magas a vérnyomásom és gyógyszert szedek – és mentem a Mikes Kelemen utcai Stadionba. A Debreceni Dózsa játszott a Honvéddal. A Csapó utcai villamoson utaztunk mi szurkolók és mellettünk a bajnok pesti kézisek, álltak a peronon, élükön a hatalmas termetű, már akkor világsztárnak számító sráccal. Kalauznő volt a tuján, járkált, osztogatta a jegyeket. És soha nem felejtem el, amikor a bajuszos átlövő hangos kezeit csókolommal köszönt a hölgynek, és annyit jegyzett meg:
– Eleve kettőt tessék leszakítani, mert visszafelé is ezzel jövök.
Megszórt bennünket a meccsen. Aztán egy év múlva már nem kellett jegyet vennie. Ide költözött, és imádta mindenki. A kalauznő is bizonyosan.
Irányításával lett bajnok a Dózsa. Volt meccs – ha jól emlékszem a Pécs ellen – amikor tizenhetet rámolt be a baranyaiak hálójába, abból szabaddobásból tizenkettőt. Egy fenomén volt. Miatta telt meg a stadion. Jó, a többiek miatt is, de ő volt a number one.
Közéleti embert csináltak belőle. Pedig nem szerette. De ha ez kell az népnek, akkor legyen, tette hozzá. A Hazafias Népfront küldötte lett. Mindent száz százalékosan csinált.
127 válogatott meccsen vitte a hátán a nemzeti együttest. ’76-ban, Montrealban előre kiosztotta a nemzetközi sajtó a magyar válogatottnak az aranyat, aztán az akkori szövetségi kapitány, Faludi Mihály elszúrta. Nem játszatta együtt a két debrecenit, Süvöltőst és Vargát. Bosszantotta, nagyon sokáig. Aztán túltette magát rajta.
Szuperlatívuszokban beszéltek róla a társak, az ellenfelek. A tatabányai Kaló, Simó, az Elektromosban játszó Vass testvérek, a románok, Gatu, Birtalan és a többiek.
Azóta sem született olyan Isten áldotta tehetség, mint ő. Edzőként is maximalista volt, de kevesebb sikerben akadt része. Csendesen ment el.
Varga Pista ma lenne nyolcvan éves. Szülővárosában, Abonyban, szobrot avatnak a tiszteletére. A jobb kéz lendül lövésre a bronzban, és lelki szemeim előtt látom, ahogy szétlyuggatja a hálót.
Mostanság a villamos jegy is rá emlékeztet. Mind a kettő. Mert, akkor ott, a hajdani Szabadság útján, a nyitott peronon állva elkértem tőle. Remélem nem büntették meg bliccelés miatt.
W.Gy.
