Ugorjunk vissza bő tíz évet az időben. Az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium végzőseként emelt szintű magyar érettségit tettél…
Mondanám, hogy szörnyű emlék, de így visszagondolva már nem tartom annak, pedig a mai napig tartom, hogy igazságtalanul lepontoztak. Petőfi Apostolát húztam és úgy éreztem, hogy jól sikerült, ám az eredményem nem ezt tükrözte… Egyetlen ponton múlt, hogy nem Budapestre, hanem Debrecenbe vettek fel egyetemre, akkor kissé csalódott voltam, de legbelül éreztem, hogy Istennek terve van velem. Az elmúlt tíz év aztán minden képzeletemet felülmúlta, otthonra, családra és barátokra leltem a cívisvárosban.
Mindig egyértelmű volt számodra, hogy a sportriporteri hivatást választod?
Voltaképpen igen, már cseppkorom óta érdekel a média és a sport világa, amikor annak idején egyedül fociztam a kertben, mindig kommentáltam az eseményeket. »Horváth lő, mekkora gól!« – kiabáltam magamban, bár ez akkoriban még ösztönös volt, nem tudatosult bennem, hogy felnőttként sportriporter szeretnék lenni. Tizenkét éves lehettem, amikor mentorom és példaképem, Zentai László bevitt az egri rádió stúdiójába, megmutatta nekem, hogy miként működnek ott a dolgok, én pedig innentől már tudatosan készültem erre a pályára. Középiskolában cikkeket írtam az iskolaújságba, majd amikor Debrecenbe kerültem, több egyesületnek is írtam emailt, hogy szívesen dolgoznék náluk helyszíni műsorközlőként.
Egri srácként hamar befogadott a debreceni közeg?
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakmán belül olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akik idővel a barátaimmá váltak, s rengeteget segítettek abban, hogy megtaláljam a helyem Debrecenben. Egerben akkoriban nem nagyon volt aktív sportélet, a cívisvárosban pedig gyakorlatilag minden sportág megtalálható, ráadásul igencsak magas szinten. A női kézilabdát akkor szerettem meg, amikor a Magyar Katolikus Rádiónál dolgoztam, helyi tudósítóként ugyanis az én feladatom volt, hogy megszólaltassam a játékosokat. Eleinte megszeppenten álltam a diktafonommal a pálya szélén, de a klub sajtóreferense, Bereczky Attila – akit azóta nagyon jó barátomnak is nevezhetek – mindenben segített, olykor pedig kíméletlenül őszinte volt velem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Azóta volt szerencsém több drámai kézimeccset közvetíteni, a legemlékezetesebb kétségkívül a Dunaújváros elleni bajnoki volt, amelyen Kovács Anna dudaszós gólja nemzetközi kupaszereplést ért a Lokinak.
A kézilabdán kívül volt olyan sportág, amit Debrecenben kedveltél meg igazán?
Gyerekkorom óta nagy jégkorong-rajongó vagyok, de rendszeresen meccsre járni itt kezdtem el. Elképesztő az a fejlődés, amin a debreceni hoki keresztül ment az elmúlt években, minden tiszteletem a vezetőké és a játékosoké. Annak idején magam is floorballoztam, a jégkorong a korcsolyatudás hiánya miatt nem jött szóba, de egy tévéműsorban volt lehetőségem kipróbálni a hokit is. Közel áll a szívemhez a futsal és a vízilabda is, Somorjai Soma kollégám és barátom miatt nagyon szurkolok a DVSE pólósainak, hogy sikerüljön kiharcolniuk a bennmaradást. Debrecen egyike azon magyar településeknek, ahol az amerikai focinak is hagyományai vannak, ennek pedig kimondottan örülök, mert közel másfél évtizede követem a sportágat.
Gyakorlatilag nincs olyan ága a médiának, amiben ne próbáltad volna ki magad az elmúlt évtizedben. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?
Vezethettem műsort a televízióban, készíthettem interjúkat a rádiónak, írhattam cikkeket, dolgozhattam helyszíni szpíkerként – ami pedig a legjobb, hogy mindegyiket egyformán élveztem. Számomra ez inkább hivatás és szenvedély, mint munka, a legnagyobb szakmai kihívást és örömforrást pedig mindig a sportesemények jelentik. A lámpaláz szerencsére már a múlté, de a mai napig izgatottan várom a hétvégéket, a helyszíni közvetítéseket. Élőben minden sportág élvezhetőbb, mint a televízióban, de kommentátorként az a feladatunk, hogy felkeltsük azok érdeklődését is, akik a képernyőn keresztül követik az eseményeket.
Mennyire nehéz elrejteni magadban a szurkolót, amikor közvetítesz?
Nem mindig tudom, de talán nem is feltétlenül szükséges. A közvetítéseket többnyire debreceni szimpatizánsok nézik, akik hozzám hasonlóan a Loki vagy a DEAC sikeréért szorítanak, de tiszteletben kell tartani az ellenfél szurkolóit is, senkit sem szabad sértő megjegyzésekkel illetni. Számomra az Egyesült Államok a minta, az Észak-amerikai Jégkorongligában (NHL) ugyanis minden csapatnak saját csatornája van, a kommentátor pedig elfogulatlanul, tényszerűen közvetíti a mérkőzéseket, de a hangsúlyán érezhető, hogy kivel szimpatizál. Természetes, hogy a debreceni csapatokról több háttérinformációval rendelkezem, de igyekszem mindig az ellenfélből is felkészülni, amit általában értékelni szoktak a rivális szurkolói.
A Nagyerdei Stadion hangjaként milyen feladatok hárulnak rád?
A legfontosabb, hogy a csapatot közelebb hozzam a szurkolókhoz, s velük együtt olyan hangulatot teremtsünk a stadionban, amiért már önmagában érdemes meccsre járni. Akkor kerestek meg a lehetőséggel, amikor kiesett a Loki a másodosztályba, természetesen örömmel vállaltam a kihívást, de az első néhány bevetésem még nem sikerült igazán jól. Leültünk az ultrákkal beszélgetni, ők elmondták az elképzeléseiket, én pedig ezek alapján kialakítottam a saját stílusomat. Szerencsére hamar belerázódtam, idővel csupa pozitív visszajelzés érkezett.
A műsorvezetés után egy merőben új szerepkörbe kerültél az Önkormányzat sajtóreferenseként. Nem hiányzik a reflektorfény?
Furcsán hangozhat, de introvertált embernek tartom magam, nem szeretek különösebben szerepelni, így élvezem, hogy háttérmunkát végezhetek, ráadásul a közszolgálat érdekében. Nagyon más a feladatom, mint amit eddig csináltam, munkatársaimmal interjúkat, sajtóbeszélgetéseket szervezünk és tájékoztatjuk a lakosságot a város eseményeiről. Szerencsére a sportmédiától sem szakadtam el, idővel szívesen kipróbálnám magamat egy klub sajtóreferenseként, de ez még a jövő zenéje. Hét-nyolc éve még nem gondoltam volna, hogy egyszer egy Katar–Luxemburg mérkőzésen, angolul kell majd köszöntenem a nézőket a Nagyerdei Stadionban, de ezért szép ez a szakma, mindig tartogat meglepetéseket. A munkám egyben a hobbim is, így nem félek a kiégéstől, inkább igyekszem megélni minden pillanatot.
P.G.
Fotók: Horváth Zoltán/Magánarchívum