Tíz év a pályán piros-fehérben, ám a későbbiekben sem szakadtál el a csapattól, hiszen jelenleg is a klub kötelékében dolgozol.
Technikai munkatársként tevékenykedek, ami abban merül ki, hogy én intézem a csapatfelszereléseket, tartom a kapcsolatot az Adidas-szal. Egyébként már 2009 óta a klub alkalmazásában állok, emellett az edzősködés jelent egyfajta pluszt.
Az idei szezonban Sáfár László mellett, a DEAC pályaedzőjeként. Hogyan értékeled a csapat eddigi szereplését?
Jól kezdtük az őszi idényt, bár ehhez hozzátartozik, hogy a bajnokság elején olyan csapatokkal játszottunk, melyek hozzánk hasonlóan akkor jutottak fel az NBIII-ba. Később sajnos csapatszinten és egyénileg is bele-belehibáztunk a mérkőzésekbe, így nem az elvárásainknak megfelelően alakultak az eredmények, saját bőrünkön érezhettük meg, hogy ez az osztály már más szintet képvisel, mint a megyei bajnokság. Ugyanakkor látjuk a hibákat, hiányosságokat, tudjuk, hogy min kell javítani. A jelenleg zajló felkészülés során mindent megteszünk az eredményesebb tavaszi folytatásért.
Néhány meccsen még te is pályára léptél…
Igen, bár idén már jóval kevesebbszer, mint korábban, hiszen tavaly majdhogynem minden találkozón pályán voltam. Ma már az edzői teendőim miatt nem úgy tervezek, mint régen, elvégre a pályán nem úgy szemlélődik az ember, mint az oldalvonal mellett. De ha épp szükség van a játékomra, természetesen nagyon szívesen beállok.
A kispálya és az öregfiúk-foci viszont még mindig rendszeres…
Igen, bár nemrég volt egy sérülésem, beszakadt a vádlim, így ezt most egy darabig szüneteltetnem kell.
A grundon kezdődött?
Dombi Tibivel egyetemben Sárrétudvariról indultam. Mivel sok szórakozási lehetőségünk nem volt falun, minden szabadidőnket a futballpályán töltöttük, és fociztunk. Nekünk még teljesen más gyermekkorunk volt, mint a mai fiataloknak. Egyszer eltört a lábam, de öcsémmel még akkor is rúgtuk a bőrt a hóban, és lényegében így tanultam meg bal lábbal kezelni a labdát.
Mikor alakult ki benned az ambíció, hogy profi labdarúgó légy?
Soha nem voltam az a típus, aki mindenáron célokat fogalmazott meg magában. Szerettem inkább sodródni az eseményekkel, persze mindig annak megfelelően, ahogy éppen jónak találtam. Hetedikes koromban kerültem a Debreceni Sportiskolához, és valójában akkor fordultak komolyabbra a dolgok. Onnantól kezdtem önállósodni, és mondhatom, hogy amit később elértem, a szüleim támogatása mellett saját magamnak, és a szorgalmamnak köszönhettem. Mai napig bennem van, amikor Sidó Csaba bácsi egy reggeli edzésen azt kérdezgette, vajon hányunkból lesz profi játékos. Épp sérült voltam, és halkan csak annyit mondtam: „én az szeretnék lenni”. Ő erre így felelt: „Ha jól dolgozol, akkor el is éred!”.
És elérted.
Sipos Tibi, szakosztályvezetőnk mondta, miközben a debreceni nagycsapat edzését figyeltem: „Ha minden jól megy, a következő szezonban már együtt focizhatsz a barátaiddal.” Végül a Sportiskola korosztályait végigjárva, 1992-ben kaptam szerződést a DVSC-nél, 1993-ban megnyertük a másodosztályú bajnokságot, feljutottunk, és azóta a debreceni futball folyamatosan tagja és résztvevője az élvonalbeli küzdelmeknek.
Stabil NB1-es játékos lettél, az olimpiai válogatottal pedig Atlantában képviselhettétek Magyarországot. Milyen volt az a csapat?
Csak a legjobbakat tudom elmondani, hiszen nagyon jó szemléletű társaságot alkottunk, és mind játéktudás, mind közösség tekintetében egyben volt a csapat. Az olimpiai selejtezőket is egyre nagyobb rajongás kísérte, a skótok elleni, kijutásról döntő meccsünket telt ház és havazás kísérte. A sikerünk egyébként nem kis részben a menedzsment kitűnő munkájának eredménye volt, kiemelném Magyar Zoltánt, aki nagyon szívén viselte a csapat sorsát, és olyan körítést hozott létre, mellyel sok nézőt sikerült megmozgatni, és a pályára csalni. Persze, az eredményekhez mi is kellettünk, és a szurkolók a csapatunk személyében egy szerethető, mindig a győzelemért küzdő együttesre találtak.
A tornán csak debreceni gólok születtek, Ebből kettőt te szereztél. Előtted vannak még?
Természetesen a találataim a mai napig élénken élnek bennem. A brazilok elleni gólom az egyenlítést jelentette. Lisztes Krisztián indítása után beindultam a védők mögé, Dida és Aldeira között sikerült egy pattanás után a kapuba fejelnem. A labdát már csak azután láttam, hogy a földön fekve felnéztem. Elsőre fel se fogtam, de ha gólt szerez az ember, az mindig különleges érzéssel tölti el. A japánok ellen szintén Lisztes Krisztián labdáját sikerült értékesítenem.
A felnőttválogatott mezét három alkalommal húzhattad magadra. Lehetett volna több ez a szám?
Úgy vélem, minden játékosnak meg kell találnia a helyét egy csapaton belül. Talán az akkori válogatottaknak nem olyan típusú játékosra volt szüksége, mint amilyen én voltam. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy később értem be. Másfelől, az NBI szintjét megütöttem, ott ki tudtam teljesedni, ám közel sem biztos, hogy olyan kvalitásokkal rendelkeztem, melyek elegendők lettek volna a stabil válogatottsághoz. Ezt az ember vagy elfogadja, vagy nem. Bár mindig is küzdöttem, de nem az én feladatom volt megítélni a teljesítményemet. Ettől függetlenül nincs hiányérzetem, büszke vagyok a három válogatottságomra, valamint arra, hogy összetartásokra többször meghívtak.
Debreceni pályádat egy hat éves, MTK-ban töltött időszak szelte ketté.
1997-ben úgy gondolkodtam, hogy ha egy ilyen kaliberű csapat hív, és én nemet mondok, egy komoly lehetőséget szalasztok el. Furcsa érzés volt elhagyni Debrecent, és azt a környezetet, ahol életem addig eltelt szakasza lejátszódott. Egyfajta szomorúságot éreztem, ám ez a váltás akkoriban egyértelmű előrelépést jelentett, hiszen a DVSC nem gyarapította a legmagasabban jegyzett magyar klubok táborát, szemben a fővárosiakkal, akik folyamatosan a bajnoki címért harcoltak. Végül hat eredményes évet töltöttem kék-fehérben, bajnoki címek és kupagyőzelmek révén szép sikereknek lehettem részese. Ráadásul nem kisebb nevekkel futballozhattam együtt, mint Halmai Gabi, Illés Béla, Orosz Feri, Babos Gabi, és még sorolhatnám. A keretbe kerülésért is nagyon komoly harcok folytak.
Könnyen ment a beilleszkedés?
Szerintem jól vettem az akadályt. Kijöttem a társakkal, remek közeg alakult ki, és a lehetőséget is megkaptam. Azt persze nem mondom, hogy folyamatosan ott voltam a pályán, mert értelemszerű, hogy az ember életében vannak hullámvölgyek, ezeket viszont mindig gyorsan tudtam korrigálni, mert mindig az vezérelt, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Akár edzésről, akár mérkőzésről volt szó.
A fővárosban aztán kitágult a mozgástér. Nem jelentett számodra nehézséget a nagyvárosi forgatagra való átállás?
Eleinte furcsa volt a nyüzsgő élet, de ahogy a mondás tartja, a jót könnyű megszokni. Velem sem volt ez másképp, hiszen Budapesten sokkal több lehetőségem nyílt a kikapcsolódásra, mint Debrecenben. Ugyanakkor megjegyezném, ebben a tekintetben nagyon sokat lépett előre a város az utóbbi időben. Ma már egyre több olyan hely van a városban, ahol szívesen tölti az ember a szabadidejét.
Végül a szíved visszahúzott Debrecenbe.
Miután az MTK-nál jött a váltás, inkább a fiatal reménységek kerültek előtérbe, a lejáró szerződésű játékosokkal pedig nem hosszabbítottak. Evidens volt, hogy távozzak, miképp az is, hogy visszatérjek Debrecenbe, mert bár lett volna lehetőségem a fővárosban maradni, nekem mindig az volt az álmom, hogy a DVSC-vel bajnoki címet ünnepelhessek, és akkoriban már elég szépen körvonalazódott a következő évek sikercsapata, teljesen más struktúra szerveződött a klubnál.
Érettebb játékosként tértél vissza a DVSC-hez?
Azt gondolom, hogy igen. De ahogy a mondás tartja, „jó pap holtig tanul.” Ez alól én sem jelentek kivételt. Mai napig, hiszen tavaly egy megye I-es mérkőzésen tapasztaltam magamon, hogy mennyivel másképp viszonyultam annak idején egy-egy helyzethez, ezzel szemben ma már sokkal érettebben, jobban kezeltem.
A város, a szurkolók, és a csapat egy emberként akarta a bajnoki sikert. Vélhetően ennek is szerepe volt abban, hogy aranyérmet ünnepelhettetek 2005-ben.
Nagyon jó volt az összhang a csapaton belül, és tényleg minden összeállt. De én visszamennék az időben egészen 1993-ig, amikor a feljutást sikerült kiharcolnunk. Sokan megtaláltak minket azzal, hogy szerencsénk volt, amiért a DVSC kényszerből fiatalított, ezáltal ölünkbe hullott a nagy lehetőség. Én erre azt szoktam mondani, hogy hiába lett volna előttünk a lehetőség, ha mi nem tudunk élni vele. Az elsőosztályban óriási menetelésbe fogtunk, nyolc meccset nyertünk zsinórban, a rá következő évben pedig már bronzérmet szereztünk. A bajnoki aranyérmek megszerzése pedig tényleg élményszámba ment.
Kivel alakítottál ki kivételesen jó összhangot a gyepen?
Véleményem szerint, ha az ember kellő alázattal viseltetik a sportág iránt, képes lehet jól működő játékkapcsolatokat kialakítani, hiszen nem csak a saját mozgását figyeli, hanem a társakét is. Egyébként Sándor Tamással és Illés Bélával mindig nagy élményt jelentett együtt játszani. Egyszer még az MTK színeiben csereként kezdtem, majd miután beálltam, Illés Béla indítására bemozdulva szereztem gólt. A középkezdéshez menet Béla csak ennyit mondott: „Na, végre, erre vártam, hogy valaki tudja, hogyan kell mozogni a pályán!” Ennél nagyobb elismerés, azt hiszem, nem kell.
Debrecenből Nyíregyházára, onnan pedig Rákospalotára vezetett az utad.
Beráneknél már nem jutottam volna lehetőséghez, így a távozás mellett döntöttem. Nyíregyháza kézenfekvő megoldásnak tűnt, a közelsége miatt, sikerült is a Ferencvárost megelőzve másodosztályt nyerni. Ám az új edzőnek gladiátorokra volt szüksége, én viszont a játék híve voltam. A REAC-igazolással életem legrosszabb döntését hoztam meg. Rosszul sikerült félévet tudtam magam mögött, és tudat alatt már éreztem, itt a vége.
A profi karriert edzői pálya váltotta fel.
Még Debrecenben játszottam, amikor elkezdtem a TF-en az edzői képzést, mellyel egy általános sportedzői képesítést szereztem. Jelenleg A licence-es edzőként tevékenykedek. Ugyan gondolkodtam a pro-n is, ám szerintem az ember a mindennapi munka révén tapasztalja meg azokat a dolgokat, melyekkel az edzői kvalitásait fejlesztheti. Érdekes, annak idején játékosként mindig értetlenkedtem azon, mi a jó egy edzőnek abban, hogy áll a pálya szélén, és nézi, ahogy a játékosai futják a köröket. Ma már látom az értelmét.
Edzőként sokrétű tapasztalatot szereztél, hiszen több egyesület, több korcsoportját megjártad.
A Sportiskolában kezdtem, majd a DEAC és a DVSC utánpótlásában dolgoztam, különböző korosztályokkal, de voltam pályaedző a Loki második csapatánál is. 10 éves kortól kezdődően egészen a felnőttkorosztályig végigjártam minden lépcsőt. Mindenhol tudtam tanulni, szakmailag épülni, és én azt gondolom, minden edzőnek meg kell tapasztalnia, hogy az egyes korosztályokban mik a legfőbb élettani sajátosságok, hogyan változnak a fiatalok természetileg, fizikailag. Az élet pedig megmutatja, hogy melyik az a szint, ahol az adott szakember a leghatékonyabban tud dolgozni.
Hogy látod, vannak ígéretek, akik biztosíthatják a helyi labdarúgás jövőjét?
Vannak, minden korosztályban. A legfontosabb, hogy fenntartsuk az érdeklődésüket és az elhivatottságukat a sportág iránt. Ehhez szemléletváltásra van szükség az edzők és a szülők oldaláról, mert a gyerekek optimális fejlődése a mi felelősségünk.
Egyszer el tudod képzelni magad egy felnőttcsapat kispadján?
Természetesen, de én egyelőre a tanulás fázisában járok, és egyre inkább kezdem megtalálni azokat az irányokat és szempontokat, melyek mentén felépítenék egy alapkoncepciót. Persze, látni kell azt is, hogy egy játékrendszert mindig az adott játékosállománynak megfelelően kell kidolgozni. Játszani egyébként sokkal egyszerűbb volt.
Ha épp nem a pályán, vagy az oldalvonal mellett állsz, van olyan csapat, melynek a mérkőzése odavonz a tévé képernyője elé?
Gyerekkoromban a Debrecen mellett a Honvédnak szurkoltam. Külföldi csapatok közül a Barcelona játékát kedvelem, és számomra Andrés Iniésta futballja jelenti a legmagasabb minőséget.
S mi a helyzet a jelenlegi DVSC-vel? Mindenki kiemeli a kifogástalan egységet, mely egyfajta párhuzam lehet az egykori sikercsapatokkal.
Minden sikernek a jó közösség az alapja. Továbbá fontosnak tartom, hogy nincs túlkomplikálva a szisztéma. Ha kellően fegyelmezett és motivált vagy, célt érhetsz. Ez most hatványozottan érvényes. A mai csapat olyan futballt játszik, olyan felfogásban, melyre tökéletesen alkalmas a keret.
Szabadidődben mivel szeretsz foglalkozni?
Szeptembertől egészen a Super Bowlig az NFL bűvkörében telnek a hétvégéim, Dombi Tibiékkel közösen nézzük a közvetítéseket. Régóta Pittsburgh-szurkoló vagyok, de első NFL-meccsemre 2010-ben jutottam el, a valódi fanatizmus azóta tart. Pályafutásom befejeztével pedig fejembe vettem, hogy megtanulok golfozni. Kipróbáltam, tetszett, de az utóbbi években ez abbamaradt.
Feltűntél az idei Campus Fesztiválon. Zenei téren milyen stílus áll közel hozzád?
Mindenevő vagyok, meghallgatom a Tankcsapdát, Kowalsky meg a Vegát, és Rúzsa Magdit is. Jean-Micheal Jarre-nak és Chris Reának pedig már több koncertjén voltam.
Gyermekeid közül ki lépett a nyomdokaidba?
Legidősebb fiam, Máté 18 éves, idén érettségizik. Ő az, aki focizik a Fővárosi Vízművekben. 14 éves ikreim, Kristóf és Krisztián már inkább a kosárlabda mellett tették le a voksukat, bár egy ideig párhuzamosan űzték a foci mellett. Úgy vagyok vele, hogy azt csinálják, amit szeretnek. Rendszeresen kijárok a meccseikre, és azt tapasztalom, hogy megvan bennük a kellő érzék és akarat. A többi rajtuk múlik.
Madar Csabának minden jót, edzői pályafutásához sok sikert kívánunk!
T.S.
