“Ez az, amiért érdemes élni”

A DVSC futballcsapatának sajtósával beszélgettünk fociról, debreceniségről, lokizmusról és az Isteni Diegóról.

0

kvén-300x200 "Ez az, amiért érdemes élni"

Úgy ültem le a Loki sajtófőnökével, Tóth Csaba Zsolttal, hogy nem kellett vesződnünk az udvariaskodással, a kötelező körökkel, ugyanis több mint tíz éve jól ismerjük egymást. A kollegalitáson túl több meccsnézés, sörözés és lelátói emlék is összeköt vele. Éppen ezért rögtön tudtam, hogy a nyár óta betöltött posztján a lehető legjobb helyen van. Csabának közismerten “jó a beszélőkéje”, ráadásul érdemes is odafigyelni a mondanivalójára minden témában, nincs kivétel ez alól nagy szerelme, a sport sem.

Tudom, hogy, hozzám hasonlóan nagy rajongója vagy Diego Maradonának, ezért kikerülhetetlen a téma a zseni halála után pár nappal: miként érintett a zseni halálhíre, ki volt ő számodra?

Természetesen nagyon megérintett a szomorú hír. Ráadásul, amikor értesültem a haláláról, épp egy stadionban ültem, jelesül a Nagyerdei Stadionban, vártuk a DVSC-Szentlőrinc bajnoki kezdetét. Erre az emberre mindig úgy tekintettem, mint a barátomra, vagy a testvéremre. Nem akarok ebbe beleszőni semmilyen romantikus szálat, de végtelenül közel érzem magamhoz most is Diegót. Egyáltalán nem úgy tekintettem rá, mint ahogyan az emberek többsége tekint Ronaldóra, Messire vagy Ibrahimovicra. Nekem olyan volt, mint egy tesó, vagy egy nagyon jó, gyerekkori cimbora. Ebben a XXI. századi világban, ahol az az elvárás, hogy mindenki ugyanolyan legyen, ugyanazt szeresse, ugyanazt csinálja, ugyanúgy gondolkodjon mindenről, nos ez az ember önmaga volt. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy nem minden mozzanata volt az életének olyan, amely a büszkeség tablóra kívánkozik. Ezzel együtt, így egészében volt ő Maradona. Amit pedig a pályán nyújtott, nem szorul magyarázatra. Fontos megemlíteni, hogy némi személyes emlékem is van róla. Nyilván 10 és 14 éves korokban láthattam a világbajnoki meccseken, elképesztő volt, de ezt mindenki láthatta. 1990-ben játszott az Újpest a Napolival BEK-mérkőzést, oda egy debreceni szurkoló csak azért ment el, hogy láthassa Diegót. Személyesen sajnos nem lehetett vele összefutni,  pedig biztos jó buli lett volna, ha találkozunk… Egyéniség volt a szó nem elcsépelt értelmében. Egy olyan ember, aki megmutatta, hogy miért érdemes élni. Egyértelmű volt a futballszeretete, meg lehet nézni bármelyik gólörömét, akár amatőr mérkőzésen vagy alacsonyabb osztályban. Számos nagy sztárt láthatunk, aki csupán egy bólintással veszi tudomásul, hogy gólt ért el. Ő tudta, hogy egy gól sokat ér, és a góllövés közel jár a szeretkezéshez, a játék alapvető öröme. Ő így állt hozzá a meccsekhez és az egész életéhez is. S ez számomra igen vonzó. Amit még Maradona kapcsán elmondnék, az az: sokszor mondták rá, hogy edzőként megbukott, nem tudta azt a szintet hozni, amit játékosként. Én azért megjegyezném, ugyan lehet, nem volt alkalmas arra, hogy a mostanában oly divatos taktikai variációk sokaságát alkalmazza a csapatainál, ami a foci megcsúfolása valahol. Nem azt mondom, hogy nincs szükség taktikára, de ez a sportág még mindig arról szól alapvetően, hogy tudj jól rúgni, cselezni, fuss gyorsan és sokat. S ha még szíved is és lelked is van, abból valószínű, hogy valami jó fog kijönni. És ezt Diego tudta. Olyan edző volt, aki ezt kommunikálta. Néztem a Netflixen a Maradona Mexikóban című dokumentumsorozatot, amely az ottani edzősködéséről szól. A másodosztályban kieső helyen álló gárdát vitt fel majdnem az első ligába, tehát sikertelennek nem nevezhető a tevékenysége. Ott látszott, ő mit akart átadni, az nem feltétlenül az ő hibája volt, ha egy mai kor gyermeke nem tudta felfogni, melyek a legfontosabb összetevői a játéknak. Mindig elhangzik, ha neves, ismert ember távozik, hogy örök, aztán lehet látni sokszor, nem feltétlenül van ez így. Maradona azon kevesek közé tartozik – hirtelen most példának Freddie Mercuryt tudnám felhozni -, akinek a szellemisége, a legendája valóban örökké élni fog.

45064113_3100024813353231_6256424266753900544_n-300x225 "Ez az, amiért érdemes élni"

Emlékeid szerint melyik volt az első sportélményed? Akár egy futballmeccs a televízión keresztül, akár egy futóverseny a mezőn, mi ébresztett rá, hogy téged vonz a sport világa?

– Az az érdekes, hogy olyan családba születtem, ahol még csak tévében sem nagyon néztek sportot. Tehát nem állítható, hogy az anyatejjel szívtam magamba a sport szeretetét. Remek emberek a szüleim, de ezzel pont nem foglalkoztak. Abszolút felidézhető az első emlékem: hatéves koromban, a lakótelepi kis szobámban egy fekete-fehér, Junoszty márkájú mini tévén lestem a 78-as vébé azon meccseit, amelyeket közvetített a Magyar Televízió. Ezek általában éjszaka voltak itteni idő szerint, ezért szüleim előtt titkolt, illegális tevékenységet folytattam. Arra emlékszem, már akkor imádtam nézni a sportot, de nem megmagyarázható pontosan, hogy miért. Valamilyen belső késztetés volt ez, ami nem is tette kérdésessé, hogy milyen irányba indulok el. Egyszerűen azt mondtam, hogy ez az, amiért érdemes élni. Később, 8-9 éves koromban nagyapám mondta, hogy menjünk együtt meccsre, persze akkor én már fociőrült voltam. Hallgattam a Körkapcsolást a rádióban, vezettem a tabellát, a góllövőlistát egy füzetben, satöbbi. Ezután a meccsre járás alapprogramommá vált. Miután lokálpatrióta vagyok, sosem volt kérdés, hogy Loki-szurkolóvá váltam. Már gyerekkoromban sem értettem, hogyan lehet valaki Debrecenben Ferencváros- vagy Újpest-drukker. Természetesen a magyar válogatott mellett is elköteleztem magam. Sokszor volt az elmúlt évtizedekben, hogy valaki azt mondta nekem, nem is érti, miért lelkesedem egy-egy válogatott meccs előtt, hiszen a fiúk elég kacskán bánnak a labdával. Erre mindig azt mondom, hogy oké, gyerekek, de ti nem úgy nőttetek fel, mint én. Én megéltem, hogy 1978-ban kint voltunk a világbajnokságon, 1982-ben szintén és 1986-ban ugyancsak résztvevők voltunk. Nem abba nőttem bele, hogy a magyar csapat nincs ott a vébén. A kötődés, a lelkesedés innen ered. Imádtam a Debrecen mérkőzéseire járni, de Törőcsiket vagy Nyilasit élőben látni játszani, elképesztő élmény volt. Számora Törő a magyar Maradona. Egy istenáldotta zseni, és én nagyon beleszerettem a nemzeti csapatba. Egyébként olyan szinten vagyok sportszerető ember, hogy majdnem minden sportág érdekel. Azt szoktam mondani, ha megkérdezik, hogy a férfi műkorcsolyán kívül mindegyik műfaj érdekel, természetesen a női műkorcsolya is. A férfi korisokkal sincs bajom, de nem tudom átérezni a sportág rejtelmeit. Tehát mindegy, hogy síugrás, kosárlabda, atlétika vagy Forma-1. Bár utóbbiról az elmúlt években az alvás jut eszembe, olyan kellemesen zümmögnek a motorok. De gyerekkoromban azt is jobban kedveltem. Annak idején én is elmentem a Lokiba focizni, jelentkeztem toborzóra, edzettünk, ahogy kell, de hamar kiderült, hogy a futóképességem nem feltétlenül emel a legnagyobbak közé. Ráadásul a családom szerint az iskolai tanulmányok fontosabbak voltak, mint a futball. Úgyhogy ez abbamaradt egy idő után, s nem lettem labdarúgó. Ennek ellenére képes vagyok így, 48. évesen is arról álmodni, hogy válogatott játékos vagyok, és győztes gólt rúgok. Ez nem múlt el és nem is fog, amíg élek, ebben biztos vagyok. A foci után, ha nem is magas szinten, de sok évig kosaraztam, az a sportág is nagyon közel áll a szívemhez.

Említetted, hogy nagyapáddal jártál először meccsen. Megvan élénken ennek emléke?

– Az első emlékem az, hogy hétéves koromban nagy locspocs van a Csónakázó-tónál, az volt az elhíresült 1979-es feljutás. Azt láttam, hogy kissé illuminált, de inkább a futballtól boldog emberek fürdenek a tóban, félmeztelenül ugrálnak és ölelgetik egymást a Nagyerdőn. Ami még a meccsrejárásból megmaradt: amikor mentünk nagyapámmal – később az öcsém is csatlakozott hozzánk -, ugyan együtt mentünk, de ő a nyugdíjas szektorból nézte a mérkőzést, mi pedig a B-középből. Ők mérgesen rázták az esernyőjüket a bíró felé, akkor még be lehetett vinni, mi pedig a táborban fantasztikus élményeket kaptunk. Csak egy példa, volt olyan szurkolótársam, akinek egy Fradi-zászló elégetése során sikerült felgyújtania a saját haját. Futottunk sokszor mások elől, és kergettük mi is olykor az ellenfelet, bár nagyon durva balhéban sosem voltam benne. De akkoriban nem is volt szokás, nem nuncsakuval meg bicskával estek egymásnak a rivális szurkolók, egy-két pofon elcsattant, de nem volt annyira vészes a helyzet.

Melyek azok a debreceni sportesemények, amelyek meghatározták a szurkolói létedet?

– Nyilván nagyon sok van. Ha a Lokiról beszélünk, akkor egyből beugrik az első bajnoki cím. Legtöbben arra emlékeznek, hogy a Nagytemplom előtt több tízezer ember ünnepel. Számomra azonban ez olyan volt, mint egy remek film ismétlése. Ugyanis a csapat nem akkor lett bajnok, hanem előző hétvégén egy olyan vasárnapon, amikor nem is játszott. Ugye, a Fradi Pécsett ikszelt, nem tudott nyerni, ezzel hivatalossá vált, hogy a DVSC az aranyérmes. Megindultunk a városba, és teljesen ad hoc módon találkoztak a szurkolók a Péterfia utcán, jöttek a játékosok is, és kezdődött a fieszta. Semmi nem volt előre megszervezve, nem volt bajnoki emelvény, mégis egy csodálatos vasárnap volt! Ráadásul a Fradi-meccs 11 órától volt, tehát kora délután már hajnal egy órai hangulat volt a belvárosban. Akkor még nem volt internetes közösség, csak spontán összeverődtek az emberek. A másik felejthetetlen emlék, a Splitben elért 5-0-s győzelem a BL-selejtezőben. Sok nagy stadionban jártam, de azt az estét nem lehet kitörölni az emlékezetemből. Elképesztő volt, hogy odamentünk 35 ezer horvát drukker elé, akik felgyújtották a fél stadiont, és a debreceni 3-0 ellenére teljesen biztosak voltak abban, hogy kiütnek minket. Majd ott a Lokikánk gurított egy ötöst, szűk ezer debreceni szurkoló jelenlétében, fantasztikus volt. Az autónknak lerúgták a visszapillantóit, ellopták a rendszámot róla, de mit sem zavart ez minket. Az egy csodálatos este volt, és ezzel dőlt el, hogy a Manchester United-dal fogunk játszani a következő körben. Itt megjegyeznék valamit. Fiatalabb kartársaim nem értik azt, hogyan tud az ember lelkesedni egy olyan mérkőzésért, amelyet a Merkantil Ligában játszanak. Nos, én úgy nőttem fel, hogy a Loki vagy az NB I-ben küzdött a bennmaradásért, vagy a másodosztályban harcolt a feljutásért. Az, hogy most 27 év után kiestünk, egy magam korú ember számára nem annyira rendkívüli dolog, hogy kikoptatná a szeretetet a csapat iránt. Ilyen előfordul, bár nyilván nem örömteli dolog. De mint említettem, úgy nőttem föl, hogy a Loki nem hogy bajnok nem volt, de dobogós sem. Nagyjából 15-16 év telt el az első meccsem után, amikor a bronzérem közelébe kerülhettünk. 1999-ben szereztük meg az első trófeánkat. Vagyis a mi korosztályunknak nem Loki-sikerekkel volt kikövezve az útja.

Akkor semmiképpen sem fognád fel tragédiaként jelenlegi NB II-es létünket.

– Véleményem szerint minden emberi struktúrának, legyen az ez esetben egy futballklub, szüksége van néha egyfajta megújulásra. Gondoljunk a saját életünkre, a mindennapok taposómalmára. Nem vágyunk néha arra, hogy valami változzon? De vágyunk, s van, amikor ehhez a változáshoz valamiféle kataklizma kell. Valami, ami fáj. Ez a magánéletben is így van. Ez indít el egy olyan folyamatot, amitől lehet, hogy jobbak leszünk. Valami ilyesmi történhetett a Lokival. Nem hiszem, hogy kétségbe kéne esnünk. A futballnak, s így a DVSC-nek is, egyetlen egy ellensége van. Az érdektelenség. Az elmúlt években a DVSC-t apátia vette körül, és ez a futball halála. Valaminek történnie kellett, még ha fájó is a kiesés. Mégha kritikai éllel is közelítenek a csapathoz a szurkolók, de apátiáról nem beszélhetünk. A Loki indulatokat kelt, véleményformálásra késztet, és ez jó. Meg lehet nézni az átlag nézőszámokat az első két osztályban! A Ferencváros mögött gyakorlatilag a második legtöbb néző a Videotonnal és a Diósgyőrrel karöltve a DVSC meccsein van. Ebből lesz majd aztán a telt ház a Nagyerdei Stadionban, nem is olyan soká, amiben szilárdan hiszek. Nyilván a Covid-időszak nem könnyíti meg, hogy közönséget vonzzunk a lelátóra, de előbb-utóbb, mint mindennek, ennek is vége lesz. Biztosra veszem, hogy belátható időn belül a DVSC meg fogja tölteni a stadiont úgy, hogy nem a Barcelonával játszunk, hanem egy magyar bajnoki mérkőzést. Nagyon sok “alvó” Loki-szurkoló van, akik csak arra várnak, hogy jöhessenek, nyilván van egy igényszintjük, amelynek meg kell felelnünk. Láthatta mindenki, hogy nyár végén, ősz elején, amíg a járványügyi helyzet megengedte, próbáltunk a stadionon kívül is programokat adni az embereknek. A nagyerdei dzsemborikat nagyon jól fogadták, több ezren voltak egy-egy ilyen alkalommal. Ez a jövő útja, ez működni fog.

Ezen túl a nyári igazolások is arra utaltak, valóban fontos a klubvezetésnek, hogy egy Varga Józsi, egy Korhut Misi vagy egy Dzsudzsák személyében minél több embert kicsábítson a stadionba.

– Ráadásul ezeknek az említett srácoknak az öltözőben is nagyon fontos szerepük van. Gondoljunk bele egy tizenéves játékos helyzetébe – és hálistennek sok ilyen van a Loki öltözőjében -, hogy mennyivel más Dzsudzsákkal, Vargával, Korhuttal együtt készülni, mint egy olyan futballistával, aki ide ténfergett egy másik NB II-es csapatból. Motivációban ég és föld a különbség. Ami még fontos, a DVSC-nél nagyon komolyan gondolja azt mindenki, hogy az utánpótlásnevelés egy kézzelfogható dolog legyen itt. Nem sorolom fel mindet, de egy Baráth Péter, egy Bárány Donát, egy Bényei Ágoston olyan értékek, amelyek nem sok klubnál vannak. Nagyon értelmes srácok, kiváló sportemberek, akiknek óriási jövőjük van. S rajtuk kívül is van még tartalék a debreceni utánpótlásban. Nagyon kell figyelnünk ezekre az értékekre, mert ők a Loki jövőjének zálogai.

Mennyire vagy most a tökéletes, számodra rendeltetett pozícióban?

– Azt szoktam mondani, hogy van egy ember, aki debreceni születésű, alapvető jellemzője, hogy mély és örök érzelmeket táplál a DVSC iránt. Ráadásul évtizedek óta újságírással, azon belül többek között sportújságírással foglalkozik. S ha ez az ember egy ilyen lehetőséget kap, akkor ő azt fogja mondani, hogy igen, boldogan. Nem kellett csalatkoznom, jó a DVSC-nél dolgozni, kiváló a közösség. Úgy vélem, ez a közösség hamarosan az NB I-es pályákon is meg fogja mutatni, hogy egy olyan működő szervezet, amelyre minden debreceni büszke lehet.

T.N.

Fotók: Magánarchívum