Honnan indultál? Milyen a kapcsolatod a családoddal?
Egy kis településről, Sárrétudvariról indultam annak idején. Rendkívül szerény körülmények között éltünk, ugyanakkor sohasem volt hiányérzetem emiatt, nem éreztem magam rosszul és a visszatekintés sem keserű, hiszen mindettől függetlenül boldog voltam. Édesanyámtól rengeteg szeretetet kaptam, két idősebb bátyámmal rendkívül jó viszonyt ápoltam, és ápolok a mai napig. Rengeteg ökörséget megcsináltunk, és ez mind a mai napig, negyvenen túl sem változott egy fikarcnyit sem.
Könnyen ment a beilleszkedés a nagyvárosban? Gyorsan megszoktad az új légkört?
1988-ban kerültem Debrecenbe, a nagyvárosi légkör kezdeti szokatlansága után viszonylag zökkenőmentesen, magától értetődő természetességgel ment a beilleszkedés, szinte minden tekintetben. A pályán sem voltak problémáim, az öltözőben is így volt ez. Bárhol jártam, mindenhol központi figurává léptem elő humoromnak, vicces stílusomnak köszönhetően. Elvégre a humor a profi sport világában is fontos kelléke egy-egy közösség életének. Ennek köszönhetően mindenhol könnyen és gyorsan alakítottam ki barátságokat. Ami a bulizásokat illeti, én inkább amolyan kocsmai gyereknek tartom magam. A diszkó nem az én világom, inkább kedvelem, amikor beülünk valahova a haverokkal, dumálunk és ökörködünk, meg természetesen koncertekre is szívesen járok.
Milyen volt külföldön, gyorsan alkalmazkodtál, voltak-e kezdeti, átmeneti, vagy akár tartósabb nehézségek?
Külföldre igazolásom előtt váltam el akkori feleségemtől, ilyen értelemben a legfőbb nehézséget az jelentette, hogy odakint úgymond nem volt kihez hazamenni, senki nem várt otthon. Utrechtben egyébként együtt játszottam Dirk Kuyt-tel, aki 2009-es Liverpool elleni BL-meccsünk előtt meglepve üdvözölt az Anfield-en, majd hitetlenkedve kérdezte: „Te még mindig játszol?!”
Az idegen nyelvvel való küzdelmem a holland esetében sikeresnek bizonyult, annak ellenére is, hogy kezdetben nem igazán tudtam megszólalni, közeli viszonyba és jó barátságba kerültem azonban egy holland családdal, akik rengeteget segítettek és támogattak e tekintetben. A németet nem igazán sikerült elsajátítanom. Egyébként kezdetben a magyar nyelv is érdekes kihívásokat tartogatott számomra. Elvégre egy kis faluból egy nagyvárosba kikerülve már nem beszélhettem falusiasan, majd a serdülő válogatottal az országot járva a debrecenies beszédstíluson is változtatnom kellett. De ez nem okozott nehézséget, többen is mondták már rólam, hogy a beszédemen egyáltalán nem érzékelhető, hogy falusi vagyok. Mindent egybevetve, mindenhol hamar befogadtak a korábban is említett okokból kifolyólag, így nem panaszkodhatok, kerek és szép pillanatokban gazdag karrierem volt.
Egyedülállóan hosszú pályafutást tudhatsz magad mögött. Hogyan sikerült alkalmazkodnod az új helyzethez, milyen a futball utáni élet?
Költőien hangzik, de gyermekkoromban sokszor csak ültem a fűben, néztem Nyugat felé, és arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egyszer focistának lenni, hála az égnek ez megadatott. Ami pedig a végét illeti, valójában azért is halogattam pályafutásom befejezését, mert nem igazán akartam elszakadni a futballtól és nem tudtam elképzelni magam az edzések nélküli világban. Így mindig is egyértelmű volt számomra, hogy sohasem fogok távolra kerülni a sportágtól. Most az U17-eseknél vagyok másodedző Szatmári Csaba mellett, ez remek kihívás, egyben hálás feladat is, hiszen a kiemelt akadémiák pontvadászatában rendkívül kiegyensúlyozott a mezőny. Tavaly harmadikak lettünk ugyan, de zárhattunk volna jóval hátrébb is, hiszen folyamatosak a körbeverések. Amire viszont büszkék lehetünk, a miénk a legjobb felfogású csapat, és bár nem mi játsszuk a legtetszetősebb és leginkább szemrevaló focit, tele vagyunk akarnok játékosokkal, ami mindenképp becsülendő és biztató a jövőre nézve. Tehetségesek is a fiúk, de ahogy az én időmben is mondták: „majd ha átlépted a 100 meccses küszöböt az NB1-ben, elmondható, milyen futballista lett belőled, az már jelenteni fog valamit”. És ebben van is egy jókora igazság, hiszen rengeteg mindennek össze kell állnia ahhoz, hogy valakiből profi játékos válhasson.
Honnan ered a zene szeretete, milyen zenésztársakkal, bandákkal alakítottatok ki jó viszonyt?
A tankcsapdás srácokkal nagyon jó viszonyt ápolok, ápolunk. Együtt járunk koncertezni, folyamatosak az ugratások, szivatások, de a koncertjeiken az első sorban állva már olyan rajongással nézek fel rájuk, mint a legnagyobb sztárokra. Nagy élmény volt, amikor Beránek ideje alatt Ausztriában edzőtáboroztunk és az ottani menedzser szervezkedésének köszönhetően Kiss Zoliékkal kiszöktünk éjszaka egy koncertre. Nem vették észre, nem is hajlottunk el nagyon, a reggelin frissen és kipihenten ott is voltunk másnap. A debreceni koncerteket leszámítva egyébként igyekszem mindig az első sorból tombolni.
Az alapdolgokat egyébként Fejes Tamástól tanultam, és az ő felszerelésén játszottam, illetve a Rocksuliba is jártam egy ideig. A zenekarunk már egy nagyon régi történet, nem kapcsolódik különösebb ok a megalakulásunkhoz, anno Böőr Zoliékkal kezdtük el, szerettünk volna zenélni, pusztán ennyi. Amúgy szeretem ezt is fanatikusan és tudatosan csinálni, mint minden egyebet az életben. Az az elvem, hogyha valamit elkezdünk, azt vigyük végig és csináljuk meg rendesen. Nem vagyok a kifogások embere, ezért sokszor nyúzom és ütöm a fiúkat, hogy próbáljunk, gyakoroljunk. Most fellépünk majd a Campus-fesztiválon, szombaton. Kowáékkal amúgy szintén jóban vagyok, az ő koncertjüket nem hagyom majd ki semmi pénzért.
Hogyan telnek Dombi Tibor mindennapjai? Gondolom, nem tétlenkedsz és ülsz ölbe tett kézzel manapság sem.
A futás a mai napig szenvedélyem és az életem fontos része, minden nap időt szakítok rá, annak ellenére is, hogy nemrégiben volt egy kisebb térdsérülésem (kissé túltoltam a téli időszakban a futóedzéseket), de például lábadozva a Balaton-körbefutást is vállaltam. Ez egy csapatverseny volt, összesen 47 kilométert tettem a közösbe. Ausztriában félmaratonon egyéni csúcsot futottam. Majd megcsináltam a Kékes-csúcsfutást Ferenczi Pistivel. Most Amszterdamba készülök majd októberben, ezt egy barátomtól kaptam névnapomra, ami azért jó, mert újfent visszatérhetek Hollandiába. A meleget egyébként nehezebben viseli a szervezetem, pedig játékos-pályám alatt azt gondoltam, hogy jól bírom, de hát akkor az ellenfelekhez viszonyítottam, az viszont teljesen más, amikor az embernek saját magát kell legyőznie.
A régi arcokkal, Kerekes Zsombival, Bogdanovic-csal, Bernáth Csabival, Tobéval, Habival, Madar Csabival, Szatmári Csabival, – a kispályás csapatunk révén is – nagyon jó a viszonyunk a mai napig, gyakoriak a közös főzések, összejövetelek. de a közös focikon velük sem vagyok elnéző. Nem szeretem, ha nem vagyunk meg, én mindig a maximumot akarom kihozni mindenből, nincs ez máshogy ezzel a történettel sem. Ilyen vagyok.
Meccsnézős brigádommal általában foci- kosár és amerikai foci-meccsekre verődünk össze. Van egy úgynevezett fűrészes játékom is, amiben jelmezben különféle feladatokat találok ki a többieknek. Ezek jellemzően a legnagyobb őrültségek, – nemrég egyiküknek a színpadról kellett a tömegbe ugrania – de hát, aki hülye, az is marad, szoktam mondani.
Kislányoddal milyen a kapcsolatod? Sportol valamit?
Kislányom Budapesten él az édesanyjával, akivel a mai napig jó a kapcsolatunk, nincs semmi ellenségeskedés, vagy ilyesmi. Így Kamilla a hétvégéket nálam tölti. Ugyan az édesanyjánál jóval szigorúbb vagyok, az indokolatlan butaságokat nem igazán tolerálom, de ettől függetlenül persze mindent megadok neki. Most például jön majd velem Campus-fesztiválra, bár én csak célirányosan megyek, azokra a koncertekre, amelyek leginkább érdekelnek, ő viszont már írja fel, hogy melyik nap melyik koncertre szeretne elmenni. Ő egyébként atletizál, megszerette a versenyek hangulatát, korábban aerobic-ozott. Ennek nagyon örülök, és persze az sem lenne rossz, ha egyszer profi szinten sportolna. Ebben is maximálisan támogatnám, mint ahogy minden másban.
A Debreceni Sportélet minden jót kíván Dombi Tibornak!
T. S.