Honnan indultál?
Debrecenben születtem, itt nőttem fel, és valójában már nagyon korán eldőlt, hogy a labdarúgás lesz életem meghatározó tevékenysége, hiszen alig voltam 4-5 éves, mindig a labda után könyörögtem, nem is igazán tudtam más játékot elképzelni magamnak. Ha éppen kidurrant, vagy elhagytam aktuális játékszerem, mindig addig sírtam, amíg nem kaptam egy újat.
Milyen gyermekkorod volt? Említetted, hogy nagyon korán elköteleződtél a futball mellett. Ez egész fiatalkorodat meghatározta?
Sportcsaládban nőttem fel, édesanyám kézilabdázott, édesapám futballozott, ahogy bátyám is, így nem volt kérdés. Ahogy elértem az előkészítő csoportot, szüleim már írattak is be futballozni, majd a szamárlétrát végigjárva 17 és fél évesen bemutatkozhattam a felnőtt csapatban, az NB1-ben. Rengeteget köszönhetek szüleimnek és bátyámnak. Minden anyagi támogatást megkaptam annak ellenére, hogy nem voltunk gazdagok, mindemellett lelkiekben is mindig mellettem álltak, segítettek. Ez pedig elengedhetetlen volt ahhoz, hogy profi játékossá váljak és elérjem a céljaimat, álmaimat. Hiszen a futball kőkemény világában kulcskérdés, hogy szeretteink mellettünk álljanak, motiváljanak és vigasztalást nyújtsanak a legnehezebb, legkeményebb pillanatokban is. Herczeg András szerepét szintén kiemelném. Ő közel 10 évig volt az edzőm, és gyakorlatilag második nevelőapámként arra ösztönzött, hogy minden edzésen tegyek meg mindent, ugyanis minden gyakorlás egy fontos lépcsője a fejlődésnek, ezért mindig ott akartam lenni és megragadni a lehetőséget arra, hogy egyre jobb legyek. Mindez megalapozta későbbi felnőtt-pályafutásomat és azt a játékost és embert, akivé az évek alatt váltam.
A gyerekkorom összességében izgalmas és eseménydús volt. Bár mindig adódtak pillanatnyi nehézségek, hiszen míg kortársaim a suliból hazaérve szabadidejükben azt csinálhattak, amit csak akartak, addig én a lecke után egyből edzésre vettem az irányt. Ám emiatt akkor sem volt és most sincsen különösebb hiányérzetem. Szerettem ezt csinálni és meg is ért minden erőfeszítést. Mindent alárendeltem annak, hogy profi labdarúgó legyek, ha szabadidőm volt, inkább kimentem a felnőtt csapat edzéseire és az motivált, hogy egyszer én is közéjük tartozzak.
Hogy emlékszel vissza iskolás éveidre? Milyen tanuló voltál?
Eleven gyerek voltam, a magatartásom inkább közepes volt, a szorgalmammal ellenben nem volt különösebb gond. A sport és a tanulás összeegyeztetése alapvetően egy komoly kihívás, ám eleinte ez jól működött, annak ellenére is, hogy túlnyomórészt mindig a sportra fektettem a hangsúlyt. Két reggeli edzésünk idején az iskola nekünk a harmadik órával kezdődött, tehát mondhatom, hogy zökkenőmentesen ment a dolog. Az első valódi nehézségek a gimnázium negyedik évében jöttek, hiszen a felnőtt csapathoz felkerülve délelőtt voltak az edzések. Döntéshelyzetbe kerültem, kértem is az iskola vezetőségét, tolerálja azt, hogy nekem délelőtt vannak edzéseim. Az akkori sportigazgató, Kovács Gábor azonban nem igazán szerette a futballistákat, így nem nézte el a hiányzásaimat, melyek a megengedettnél jóval magasabb számot értek el. Még annak ellenére sem volt elnéző, hogy mindig edzésen voltam és a hiányzásaimat igazoltam, ha kellett. Nem is engedtek érettségizni, ettől én rendkívül dühös lettem. Négy év elteltével azonban feleségem ösztönzésére felkerestem az iskolát, melyet akkor már más vezetett, más koncepcióban, s kértem, hogy hadd érettségizzek le. Olyannyira belejöttem a tanulásba, hogy az érettségi sikeres teljesítése után a Semmelweis Egyetem főiskolai karán elvégeztem a sportvezetői képzést, nyelvvizsgát szereztem, mert úgy véltem, hogy erre szükségem van a mai világban. Büszkeséggel tölt el, hogy mindezt az élsport mellett sikerült végigcsinálnom nappali tagozaton, bár nem tagadom, kemény időszak volt. Akadt olyan, hogy hajnal ötkor indultam Pestre egy vizsga miatt és még a délelőtti edzésre is haza tudtam érni. A tanárok rugalmassága ugyanakkor sokat segített, tisztában voltak vele és elfogadták, hogy órákra ritkán tudok bejárni.
Emlékszel még első, DVSC-mezben lejátszott mérkőzésedre?
Természetesen, hisz a bemutatkozásom igencsak érdekesen alakult. Garamvölgyi Lajos rakott be a csapatba, kikaptunk 4-1-re itthon az akkori BVSC-től, a meccs után Gara lemondott, aminek köszönhetően nagyon feszült volt a hangulat az öltözőben, én a magam csendességében szótlanul ültem, nem igazán kommentáltam az eseményeket. Persze, legbelül örültem az első meccsemnek.
Mindig a higgadt, csendes egyéniségek közé tartoztál. Ez később, csapatkapitányként sem változott?
Az öltözőben sohasem volt kiemelkedően nagy hangom, de közösségben gondolkodó, játékospárti szellemiség jellemzett világéletemben. Nekem személy szerint mindig az volt a legfontosabb, hogy élhető és kohéziós erővel rendelkező közösségben, csapatban futballozzak. Hiszen mindez jó hangulatot eredményez, emellett a pályán is érzékelteti hatását. Az egymásért való küzdés, tenni akarás és a kölcsönös tisztelet mindennek az alapja.
Ezen a téren milyenek voltak a tapasztalataid?
Mentalitás terén szerencsére a Lokinál nem voltak különösebb problémák. Ennek pedig elengedhetetlen tartozéka volt a pozitív és céltudatos gondolkodású helyi mag. A legerősebb csapatszellemet Sándor Tamás csapatkapitánysága alatt tapasztaltam. Aki a csapatért, a közösségért küzdött, úgymond beállt a sorba, azt elfogadta az öltöző, aki egyénieskedett, önző érdekek és célok mentén gondolkodott, azt viszont kilökte magából a társaság. Úgy vélem, érkezzen bárki bárhonnan, legyen bármilyen játékos, el kell fogadnia új csapata szabályrendszerét és törvényeit. Ez szerintem így van rendjén, minden egészséges gondolkodású öltözőben, sportolói közegben így kell mennie a dolgoknak, annak érdekében, hogy a pályán is eredményes legyen egy csapat. Többek között ennek hiányának tudható be a jelenlegi csapat eredménytelensége is. Összetartás helyett klikkek vannak, nincs elszántság, szív, emóció, szenvedély, kapcsolat a szurkolókkal. A játékosok robotokként végzik a munkájukat, elmennek edzésre, meccsre, majd hazamennek. Nincs inspiráció, sikeréhség, ami mindennél fontosabb lenne. Egy fájó vereség után mi órákig ültünk az öltözőben, mert bántott minket a vereség és eredménytől függetlenül mindig a szurkolók szemébe tudtunk nézni, nagyon szoros volt a kapcsolat! Nálunk volt úgy, hogy fél évet fizetés nélkül játszottunk, de egy pillanatig sem merült fel bennünk, hogy elmenjünk, követelőzzünk, vagy ne tegyünk meg mindent a pályán. Úgy éreztük, tartozunk a városnak, a klubnak, a szurkolóknak és felelősségünk, kötelességünk van. Nekünk fontos volt a DVSC-címer.
Nehézség persze mindig van, pláne a futballban. Ezért is jó ez a sport, hiszen rendkívül változatos, sok a mérkőzés, így megvan az azonnali esély a bizonyításra, a javításra. Sikerek mellett mindig voltak kudarcok is, persze.
Miért döntöttél a visszavonulás mellett, nehéz volt a befejezés?
Az utolsó bajnoki címünk évében már úgy éreztem, hogy nem olyan erős és összetartó a közösség, nem működik olyan jól a csapat, annak ellenére sem, hogy bajnokok lettünk. Már nem is játszottam annyit, és az akkori vezetőedző, Kondás Elemér sem velem képzelte el a jövőt. Nem éreztem magamban a további motivációt sem, mely ahhoz lett volna szükséges, hogy még egy felkészülést végigcsináljak. Mindemellett induló vállalkozásom miatt szintén úgy éreztem, lépnem kell, hiszen ezt a kettőt nem tudom egymás mellett, teljes értékűen csinálni, nem akartam megosztani a kettő között a figyelmemet és az energiámat, azt meg végképp nem akartam, hogy emitt bármelyik sérüljön. Ezzel együtt sem ment könnyen a befejezés, a Lyon elleni búcsúmeccsemet meg is könnyeztem, de úgy vélem, hogy jó döntést hoztam, annak ellenére is, hogy talán 1-2 jó évem lehetett volna még az élvonalban. Fontos még elmondanom, hogy befejezést követően a Nagyerdei Stadion Látogatóközpont igazgatója lehettem, nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget, tehát valamelyest ez is hozzájárult, és némiképp könnyítette a döntésemet.
Láthatóan tudatosan készültél a profi pályafutásod utáni időszakra. A Roncs Bár megnyitásakor még aktív játékos voltál. Honnan jött az ötlet, s mi volt a cél?
Budapestet fogta meg igazán ez a romkocsma-feeling olyan 2010 környékén, sorra nyíltak akkoriban a romkocsmák, ami pedig Pesten elindul, az előbb-utóbb vidékre is elér, még ha nem is pontosan ugyanazzal a hatásfokkal. Fejes Tamással karöltve középrétegnek szerettünk volna létrehozni egy minőségi szórakozóhelyet, egy olyan rétegnek, amely nem az úgynevezett sarki-vasútállomásos kocsmákat preferálja, de a diszkók világát sem tartja különösképp vonzónak. Fontos volt, hogy ne legyen egysíkú a kialakítás, hanem több stílus ötvöződjön, Adott legyen a kávézó és kocsma-feeling, emellett legyenek koncertek és érezze magát jól az is, aki mondjuk, egy meccset akar megnézni az óriáskivetítőn. Úgy vélekedtünk, hogy sok romkocsma ugyan nem fog megélni a városban, mert ahhoz Debrecen túl kicsi, de az első mindenképp nagyot fog szólni, éppen ezért célunk volt, hogy úttörők legyünk ezen a téren és mi legyünk az elsők. Az eredetiség fontos szempont volt a kialakításkor, az itteni bútorokat régi iskolákból, antikosoktól, régiség-kereskedőktől szereztük be. Fél év alatt sikerült kialakítanunk, Fejes Tomi a saját területén, a koncertterem kialakításán, annak tartalmi megtöltésén ügyködött, míg az operatív része rám hárult, így mondhatom, hogy kiegészítjük egymást, és megtaláltuk a közös utat a hatékony együttműködéshez.
Több mint öt éve működik a hely, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Roncs egyfajta szimbólumává lépett elő Debrecen belvárosának. Elégedettek vagytok?
Az, hogy népszerűek vagyunk, zenekarok keresnek minket, és hogy évente körülbelül 250-280 élő zenei koncertet tudunk szervezni, mindenképp remek visszajelzés. Mindez persze, köszönhető Őri Ferencnek is, aki az ország egyik legjobb rendezvényszervezője. 2014-ben az A38 után mi lettünk Magyarország 2. legjobb klubja közönségszavazatok alapján.
Mi a titok?
Teret engedünk a fiatal tehetségeknek, civil szervezeteknek is. Széleskörű szolgáltatást nyújtunk, és úgy gondolom, ez teszi vonzóvá és működőképessé a helyet. Ugyanis mindennél fontosabb, hogy az embereknek különleges, egyedi, vagy épp igényeiknek megfelelő programokat kínáljunk. Ezt igazolja, hogy rengeteg a törzsvendégünk, mi több, nagyon sok emberről tudok, aki évek óta csak hozzánk jár szórakozni, ez pedig mindenképp elismerése a munkánknak.
Emellett a Red and White és a DVSC-Shop irányítása is az én feladatom. Mindkettő brand-et képvisel, pillanatnyilag egyikkel sincs könnyű dolgunk, hiszen ínséges időket élünk, nincs akkora rajongás a csapat körül az eredménytelenségből kifolyólag. Azonban mindenképp törekszünk arra, hogy felpezsdítsük a stadion körüli légkört és az említett két hely népszerűségét, látogatottságát. A szurkolói klub kialakítása például mindenképp különleges és egyedi, amellett is, hogy az ország legnagyobb szurkolói klubjáról beszélünk.
Mivel foglalatoskodsz szabadidődben?
A Kutyaház Állatotthon kialakításában tevékeny részt vállaltam, mondhatom, hogy az állatok a gyengéim. Kevés szabadidőmben kirándulok, szeretem a természetet, tavakat, folyókat. Tiszacsegén és Tiszafüreden szoktam horgászni, legnagyobb fogásom egy kilenc kilós csuka volt. Egykori, debreceni kötődésű játékostársaimmal mai napig szoros kapcsolatban vagyok, 2-3 hetente rendre összejövünk egy szalonnasütésre, vagy megiszunk egy fröccsöt.
Voltál a Campus Fesztiválon? Munkával telt, vagy azért a kikapcsolásra is maradt idő?
Túlnyomórészt munkával telt, hiszen a Red and White VIP-ként üzemelt, így volt dolgom bőséggel, de a Tankcsapda, a Paddy And The Rats és a Kowalsky meg a Vega koncertjére sikerült eljutnom, ami egyébként azért is problémás sok esetben, mert menet közben rendre millió ismerőssel összetalálkozom.
Mindent egybevetve, mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy mindent önerőből sikerült elérnem, mind a futballban, mind a tanulásban, mind a vállalkozásaim tekintetében. Szeretteim és Paróczai Sanyi bácsi támogatása mellett mindent magamnak köszönhetek. Erre szerintem büszke lehetek, és büszke is vagyok a mai napig. Rengeteget küzdöttem az életem során, hatalmas áldozatokat hoztam és megjártam a poklok útját is, amikor a sportkórházban többszöri műtét után közölték az orvosok, hogy úgy néz ki, abba kell hagynom a focit. 25 éves voltam. Fél év kihagyással egyedül, hatalmas elszántsággal visszaküzdöttem magam a csapatba. Talán ritka ez a dolog, pláne manapság, amikor a céltudatosság és a határozottság hiányzik leginkább a fiatalokból, minden téren. Akár, ha a sportot nézem, a fiatal srácok edzés után azonnal mennek plázázni, míg én nem egyszer a felnőtt-csapat edzésein töltöttem a szabadidőmet és eltökélt voltam abban, hogy tanuljak, fejlődjek, jobb legyek. Alázat nélkül nem megy! A vendéglátás révén is rengeteg fiatallal találkozom a mindennapokban, illetve állásinterjúkon, és azt tapasztalom, hogy sok esetben nincs határozott jövőképük, nem tudják elképzelni magukat 5 év múlva, nem tudják hova tartanak és azt sem, hova akarnak tartani.
Követed még a futballt, akár a nemzetközit, akár a hazait? Kik a kedvenceid?
Barcelona és Messi-szurkoló vagyok, de nagyon kedvelem Dani Alves játékát is. A magyar futball egyébként rendkívüli mértékben lemaradt a nemzetközi futballhoz képest, a suli roadshow-kon rendre azt tapasztaltam, hogy a gyerekek fele Barcelona, a másik fele Real Madrid-fanatikus. Míg a mi gyermekkorunkat túlnyomórészt a helyi kedvencek szeretete határozta meg. Ha engem megkérdeztek, hogy melyik a kedvenc csapatom és ki a kedvenc játékosom, habozás nélkül vágtam rá, hogy a DVSC és Sándor Tamás. Bár manapság az is igen komoly probléma, hogy a fiatalok nem tudnak példaképként tekinteni a jelenlegi felnőtt-csapat tagjaira.
Bernáth Csabának minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.