Mi terelt téged a küzdősportok, majd a thai-boksz felé?
Eleinte, sok kisgyerekhez hasonlóan focizni kezdtem, 8-9 éves koromban, és olyan 14-15 lehettem, amikor megismerkedtem a küzdősportok világával. Az ökölvívással indítottam, de mindig azt éreztem, hogy hiányzik valami plusz, nem annyira teljes a dolog. Különösen azért, mert akkoriban jöttek divatba a Jean Claude és Bruce Lee-filmek, mi pedig nagyon szerettük őket. Tetszett, ahogy lábbal is dolgoznak, ezért 17 éves koromban áttértem a thai-bokszra.
Mi jelentette a kezdeti lökést és inspirációt?
A kitartásomat mindenképp kiemelném, arra nagy szükségem volt ahhoz, hogy később magas szintre eljussak. Ami pedig szintén fontos, hogy annak idején lehetőségem nyílt arra, hogy néhány barátommal kiutazzak külföldre, s ott betekintést nyerjek más küzdősport-kultúrákba. Előbb Franciaországban, majd Hollandiában jártunk, ahol értékes tapasztalatokat gyűjthettem, melyeket későbbi pályafutásom során sikerült hasznosítanom. Ott volt előttem egyfajta mérceként a színvonal, így tudtam, mit kell elérnem ahhoz, hogy nemzetközi mezőnyben is versenyképes, jó sportoló lehessek. A legnagyobb álmom egyébként Hollandiában vált valóra, ahol találkozhattam egy igazi legendával, Ramon Dekkers-el. Ő sajnos már nincs köztünk, de hatalmas élményt és inspirációt jelentett. A vele való találkozás adta meg számomra a fő irányvonalat.
Verekedős gyereknek számítottál?
Miután elkezdtem komolyabban versenyezni, már tudtam mérlegelni, mivel jó irányt kaptunk. Bár sokan elfogultak a küzdősportokkal szemben, és komoly tévhitben élnek, véleményem szerint rengeteg jó tulajdonságot, képességet kiépít az emberben. Önuralmat, fegyelmet például. Így ha voltak is konfliktusok, azokban sosem kezdeményezőként léptem fel, és tudtam kezelni a dolgokat. Nem éltem vissza azzal, hogy a ringben szerzett tudásom miatt esetleg fölényben lehetek másokkal szemben.
Hol ismerkedtél meg az alapokkal?
Debrecen legelső thai-boksz klubjában, a Wolfer Gymben kezdődött minden. Akkoriban nagyon sokan sportoltunk ott, jó közeg volt. Nagyon kemények voltak az edzések, mind fizikai, mind mentális értelemben, és a srácokat is teljesen más szellemiség jellemezte. A virtuális világ manapság már sokkal inkább elviszi a fiatalokat. Fejben nem annyira kemények, elszántak, mint a régi időkben, és bár ma is elég sokan elsajátítják az alapokat, de komoly, versenyszerű ambíciókat kevesen fogalmaznak meg magukban. Hiányzik a kitartás.
Első versenyedet rögtön megnyerted…
Igen. Hajdúböszörményben rendezték, mindösszesen fél évvel azután, hogy elkezdtem a thai-bokszot. Ami újdonságot jelentett, hogy nem amatőr esemény volt, tehát nem volt rajtunk fej-, illetve lábszárvédő. Előtte még soha nem tapasztaltam meg, milyen például az, ha sípcsont sípcsonttal találkozik. Ezen a versenyen sikerült megvernem egy olyan srácot, aki Thaiföldön tanult, ott edzőtáborozott. Erre a győzelemre a mai napig büszke vagyok, fontos mérföldkő volt és adott is egy újabb pluszt és motivációt a későbbiekre nézve.
Volt olyan meccsed, melyre mai napig szívesen tekintesz vissza, és minden másodperce elevenen él benned?
Több ilyen is van. Legnagyobb eredményemnek azt mondanám, amikor Pesten extra menetben megvertem egy horvát srácot, és a nemzetközi elitmezőnybe kikerültem. Már csak azért is emlékezetes a meccs, mert ötezer nézőtől zengett a Papp László Sportaréna. Nagyszerű érzés volt hazai buzdítás mellett szorítóba lépni, és kiharcolni a győzelmet, libabőrös lettem az élménytől. Ez egyébként a Fight Code nevű tornasorozat volt, melynek döntőjében a különböző állomások győztesei találkoztak. Én pedig első és egyedüli magyarként vehettem részt rajta.
Melyek az uralkodó nemzetek a sportágban, és hol helyezkedik el Magyarország ebben a hierarchiában?
Kevés a kiemelkedő nemzet, de az oroszok, fehéroroszok, hollandok, és természetesen a thaiföldiek hagyományosan jók. Mi magyarok sem vagyunk lemaradva jelentősen, legalábbis szakmai értelemben, sokkal inkább mentálisan. Ez pedig legfőképp a támogatottságon múlik, mert bár vannak ügyes versenyzők itthon, valamennyien önszorgalomból, belső motivációból táplálkozva, munka mellett csinálják. Ezzel szemben a kinti klubokban profi team dolgozik a sportolókkal, több edzővel, orvosokkal, mindemellett több pénzt, megbecsülést is kapnak. A belső motiváció persze, mint említettem, mindennél fontosabb, de elengedhetetlen a külső motiváció is ahhoz, hogy valaki, vagy akár egy egész nemzet kiemelkedő legyen ebben a sportágban.
És mennyire számít kiemelkedőnek Debrecen a hazai kínálatban?
Debrecen régen számított meghatározónak thai-boxban, ma már kevésbé. Vannak egyébként ügyes srácok mindenhol, de főként a fővárosi klubok dominálnak.
Mi számított erősségednek?
Az ökölvívás révén jó alapokat szereztem Váradi Jancsinak köszönhetően, aki kiváló, olimpiai bronzérmes ökölvívó volt. A versenylehetőségek miatt azonban átigazoltam a Fontana SE-hez. Ott készültem tovább, Balog Vilmossal fejlesztettük a kéz technikát, melynek nagy szerepe volt, mindig azzal operáltam, és ahhoz csatoltam a rúgásokat. Sokat köszönhetek Zilai Sándornak is, aki mind barátként, mind edzőtársként mellettem volt, és rengeteget segített Vilmossal egyetemben.
Küzdősportokban sűrűn jelent nehézséget az, hogy minőségi, súlycsoportnak megfelelő edzőpartnert találjon egy-egy versenyző. Pályád során te is szembesültél hasonló problémával?
Bár sokszor nehéz volt, végül mindig találtam edzőpartnert. Illetve lehetőségem nyílt több kitűnő szakembert megismerni hollandiai, franciaországi, ukrajnai edzőtáborozások alkalmával. Ilyenkor mindig új ingert kapott az ember.
Mi a helyzet a félelemmel? Neked soha nem voltak aggályaid egy-egy küzdelem előtt?
Mindenki fél, ez tagadhatatlan. Igazából az a nem mindegy, hogy milyen irányba billen el az emberben. Van, akit leblokkol, de van, akit inspirál és felpörget. Az ember mindig a legrosszabbra számít, és a legjobbat akarja kihozni az adott küzdelemből.
Hogyan készültél fel mentálisan egy-egy mérkőzésre?
Mindig többször lepörgettem magam előtt a meccseket, illetve a zenehallgatás természetesen alapvető kelléke volt annak, hogy megfelelően ráhangolódjak a küzdelemre.
A lélektani hadviselés térhódítása egyre látványosabb a küzdősportokban. Te is beleálltál és partner voltál ezekben a helyzetekben?
Ez csak manapság számít egyre nagyobb divatnak. Én egyébként is inkább a csendesebb típusú sportolók közé tartoztam, soha nem csináltam a cirkuszt a külvilág felé. Emellett, az a tapasztalatom, hogy aki csendben van, az általában koncentráltabb, veszélyesebb, ellenben aki kiabál, kelti a hangulatot, a show-t, az már kevésbé kemény.
Családtagjaid féltettek?
Eleinte persze nagyon féltettek, és nem is örültek a választásomnak. Később elfogadták, és bár a féltés megmaradt, a meccseimen rendre ott voltak, és szorítottak a sikeremért.
Mikor hagytál fel a versenyzéssel?
Két éve nem versenyzek, miután volt egy kézsérülésem, amit félrediagnosztizáltak. Az edzésekkel pedig rásérültem. Azóta kínlódok vele, nemrég voltam idegsebésznél, ahol azt mondták, ebből a szempontból nincs probléma, inkább ízületi a gond. Az orvosok viszont nem igazán mernek hozzányúlni, nehogy rosszabb legyen. Harminc éves kor után egyébként nehezebben regenerálódik a szervezet. Nekem rengeteg törésem volt, meg sem tudom számolni jóformán, de húszas éveimben mindig könnyebben visszazökkentem, mint később. Persze, mondták nekem korábban, hogy ez így van, de nem akartam elhinni, mígnem magam is megtapasztaltam.
Jól érzem rajtad, hogyha nem lett volna kézsérülésed, még most is a szorítóban lennél?
Így igaz, mai napig versenyeznék. A közelmúltban több lehetőségtől is kénytelen voltam visszalépni. Világbajnoki címmérkőzésen egy holland sráccal kellett volna megküzdenem, de a kezem miatt nem vállalhattam. Ezzel együtt soha nem mondom azt, hogy soha. Ha helyrejön a kezem, és úgy érzem, van még bennem, mindenképp szeretnék újra a szorítóba lépni. Mert jelen pillanatban tényleg azt gondolom, hogy van még mit megmutatnom!
Most ugyan nem vagy aktív, de továbbra is a sportágban tevékenykedsz…
Így van, év elején nyitottam saját termemet, mely egyelőre bérlemény, de nagyon sok munkát tettem bele. Egy személyben csinálom, tehát minden feladatkört én látok el, az edzések irányításától a vezetői teendőkig. Megvan hozzá minden képesítésem, illetve adott maga a sportegyesület is, így van lehetőségem például testnevelés-órákat leigazolnom a gyerekeknek, tudok segíteni egyetemen tanulóknak is.
Milyen csoportokban, rendszerben tartod a foglalkozásokat?
Elég sokan járnak hozzám, van külön gyerek és női, illetve vegyes csoportom is, melyben lányok és fiúk egyaránt edzenek, korosztálytól függetlenül. Ez utóbbinak mindennaposak az edzések, hétfőtől péntekig este hattól. Mindent egybevetve körülbelül hetven emberrel foglalkozok jelenleg, közöttük vannak külföldi diákok is, így a létszámra nem panaszkodhatok. Mert bár tendencia, hogy kevesebben kezdik el a küzdősportokat, mint annak idején, hozzám ennek ellenére is egyre több lány jelentkezik. Nem elsősorban verekedni, hanem mozogni. Én alapvetően nem is támogatom, hogy lányok verekedjenek, de rengeteg előnye lehet, ha kipróbálják. Fejleszti az állóképességet, az izomzatot, karcsúsodni is tudnak tőle. Ami még fontos, hogy nem kizárólag a thai-boksz oktatására fókuszálok, hanem személyi edzőként is tudok segíteni azoknak, akik mondjuk csak erősödni, vagy karcsúsodni szeretnének. Igyekszek rugalmas lenni, és igazodni az igényekhez.
Versenyeken is részt veszel tanítványaiddal?
Kevés olyan fiatal van, akikkel el tudunk indulni versenyeken. Ennek oka, mint már korábban is említettem, hogy sokkal kényelmesebb világban élünk, mint annak idején. Példának okáért, ha ugyanolyan kemény edzéseket tartanék, mint amilyenekben nekem volt részem, 70 fő helyett könnyen lehet, hogy csak 10-en járnának hozzám. Nemrég voltunk versenyen, ahol a többi edző hasonló tapasztalatokról és problémákról számolt be, tehát semmiképp sem egyedi, kizárólag Debrecen városára jellemző ez a helyzet.
Mindennapjaidat teljes egészében a teremben töltöd?
Pontosan, reggeltől estig bennvagyok a teremben, hétköznapokon csak akkor van szabadidőm, amikor ebédelek, vagy elintézek valami hivatalos ügyet. A hétvégéim viszont szabadok, így azokat a napokat a családommal és pihenéssel töltöm.
Van gyermeked? Mit szólnál, ha egy napon eléd állnának azzal, hogy thai- bokszolni szeretnének?
Két kislányom van. Az igazat megvallva, örülnék, ha belekóstolnának a sportágba és megtanulnák az alapokat, de azt nem szeretném, hogy versenyezzenek. Na meg persze, erőltetni sem fogom nekik. Ha mondjuk balettozni szeretnének, akkor balettozni fognak, mindenben támogatom őket.
Mit köszönhetsz a sportnak?
Azt gondolom, az ember magánéletében mindig vannak kisebb-nagyobb csalódások, válságok, olyankor pedig nehéz az edzésekre koncentrálni. De ezeken mindig túllendültem, és összességében tényleg nagyon sokat köszönhetek a sportnak. Élményeket kaptam, emellett az ember jellemét is erősíti, én például nagyon sokat komolyodtam az elmúlt húsz évben, melyet a szorítóban tölthettem.
Ha nem lenne a thai-boksz, most mivel foglalkoznál?
Abban biztos vagyok, hogy egészen más ember lennék, hiszen rengeteget épülhettem a sport által. Nagyon szeretem a zenét, különösen a rap műfaját, fiatalon zenélgettünk is, így nem tartom elképzelhetetlennek azt, ha esetleg nincs a sport, azzal foglalkoztam volna komolyabban. Nemrég például kaptam egy felkérést, és szerepelhettem a Wanted videoklipjében.
Mi az álmod?
Álmom egy kétszintes saját edzőterem, melynek alsó szintjén a termek lennének, ott zajlanának az edzések, felül pedig egy amolyan bentlakásos részt alakítanánk ki, ahol lehetne sportolókat, csapatokat fogadni, vendégül látni, ezáltal edzőtáborokat szervezni.
Balogh Norbertnek kézsérüléséhez mihamarabbi gyógyulást, további terveihez pedig sok sikert és kitartást kívánunk!
T.S.
