Hogyan került az atlétikapályára?
Az atlétikával, futással tulajdonképpen otthon, a családban kerültem kapcsolatba. Édesapám, Aradi János is válogatott középtávfutó volt, a múlt század 30-as éveiben. Második helyezést ért el Párizsban, 1937-ben az Egyetemi Világbajnokságon, melyet azóta már Universiade-nak neveznek. Gyermekkoromban gyakran játszottunk a DEAC pályán, Édesapám közben végezte az edzését, igaz, akkor már inkább csak szórakozásnak tekintette a futást. Gimnazista koromban egy ideig úszóedzésekre jártam. Abban az időben (50-es évek második fele) idősebb Rentka László irányította a felkészülésem, aki igen jó szakember volt. Közepes úszónak számítottam, és bevallom, az edzéseken a bemelegítést élveztem legjobban, mely gyakran futás volt. Így kötöttem ki az atlétikánál, azon belül a futásnál. Első edzőm, egy kitűnő, elsősorban sprinter szakember, Dr. Korompay Mihály volt. Ő aztán 1959-ben Pestre költözött és Apámat kérte meg, hogy legyen futó tanítványai trénere, így ő lett az edzőm. Következő évben tagja lettem az ifjúsági válogatott keretnek, meghívtak egy tatai edzőtáborozásra is, ugyanebben az évben érettségiztem. Következő évben ifjúsági magyar rekordot futottam 800 méteren, 1:52,7-t, a Magyarország-Jugoszlávia ifjúsági válogatott viadalon, amit meg is nyertem (abban az időben az ifi-korhatár 19 éves kor volt).
Mikorra alakult ki Önben, hogy versenyzői szinten folytassa a sportolást?
Ezek után elég egyértelmű volt, hogy érdemes komolyabban foglalkozni az atlétikával. Szerettem futni, főleg a hosszú erdei futások jelentettek nagy élményt.
Melyek voltak az első meghatározó élmények, eredmények? A jelenlegi viszonyokkal, körülményekkel összevetve mi volt másabb, akár nehezebb annak idején?
Az előbb említett ifjúsági rekordom erősen motivált. Nagy élményt jelentettek a tatai edzőtáborok. A körülmények Debrecenben is nagyon jók voltak. Az Építők Pályán (a mai Sportcentrum területén) edzettünk. Az erdő közel volt, jól el lehetett végezni a téli alapozó edzéseket. Atléták számára négy öltöző állt rendelkezésre és állandó melegvizes fürdési lehetőség. Felszerelésünk nem volt igazán profi. Legtöbben un. teniszcipőben futottunk, a szeges cipőnk egy elég súlyos magyar gyártmányú cipő volt, azt hiszem, a Tisza cipőgyár terméke. A nagy sportfelszerelés gyártó cégek akkor indultak. Adidas és Puma cipőket csak 1964-után tudtunk beszerezni, rendszerint a Szövetség adta a jobbaknak.
Mindig is a futás számított komfortos terepnek az atlétikán belül? Mikor specializálódott közép-és hosszútávokra?
Az már elég korán kiderült, hogy közép- és hosszútávokon vagyok jó, így nem is próbálkoztam mással. Igaz, elindultam összetett versenyen, ugrottam távolba 6,30-at, de futó eredményeim sokkal jobbak voltak. Gyakorlatilag sok gondot nem okozott az, hogy mit sportoljak. A családi háttér és a jó állóképességem egyaránt a távfutás felé irányítottak.
Mit tart versenyzői pályafutása csúcsának, legnagyobb eredményének?
Bár olimpiára nem jutottam ki, akadt néhány jó versenyem, itthon is, külföldön is. Emlékezetes volt egy 1964-ben a Népstadionban futott 800 méter. A versenyt egy Fradi-meccs szünetében rendezték. A szovjet Krivosejev, a világ akkor egyik legjobb nyolcszázasa bejelentette, hogy Európa rekordot akar futni. Két, itt a hadseregben szolgálatot teljesítő szovjet katona futotta az első 450 métert. Igaz, akkor még ilyen vezetés (így hívták azokat, akik rekorddöntési iramot mentek – a szerk.) nem volt engedélyezve, de nehezen volt bizonyítható, hogy e célból futnak, ha nem álltak ki. Ám ők olyan iramú első 450 métert produkáltak, amire nagy világcsúcsot is lehetett volna futni, egyszóval „elfutották” magukat. Én, kb. 30 métert kaptam az első 500 méteren, de igen jó állapotban kezdhettem meg az utolsó 300 métert, ami aztán jól sikerült, és főleg az utolsó 100 méterem volt nagyon jó. A 700-as időmet is mérték, ebből ki lehetett számolni, hogy az utolsó 100 méterem, 10.9 volt, igaz repülőrajttal. Így egy látványos hajrával nyertem meg a versenyt. Óriási ünneplésben részesültem, a Fradi szurkolók oldaláról; ez akkor valamiféle politikai állásfoglalás is volt. Legjobb eredményem 1:49,4 volt. Akkor még nem volt műanyag pálya, ez 800 méteren körönként 0,7 másodperc hátrányt jelent a műanyag pályához képest. Mai körülmények között ez 1:48,0 lenne. Ráadásul, ezt hideg szeles időben futottam Prágában a Cseh-Magyar válogatott viadalon. A hajrám itt is jó volt az utolsó 200 méterem 23,4 lett. Nagy öröm volt továbbá, hogy meghívtak a Brit játékokra (British-games), aminek volt egy meghívásos 800-as száma, melyre a világ élvonalát hívták meg. Büszke voltam erre.
De szívesen emlékszem egy, már „öregkoromban” (1974-ben már 32 éves voltam), az Egyesült Államokban futott versenyre. Ekkor már vagy 10 éve abbahagytam a komoly versenyzést, és Buffaloi Egyetemen (New York Állami Egyetem) dolgoztam, mint biokémikus kutató. Ez egy hatalmas intézmény közel 40 000 diákkal. Mivel ott is bevett szokásom maradt, hogy minden nap 5 óra után futottam, mely után visszamentem a laboratóriumba dolgozni, elég jó fizikai állapotban voltam. Szeptember táján említették, hogy „Thanksgiving Day” (magyarul hálaadás napja, mely egy nagy nemzeti ünnep az USA-ban, november végén) tiszteletére mindig rendeznek egy egyetemi futóversenyt, melynek első díja egy nagy lefagyasztott, megtisztított pulyka. Elhatároztam, hogy felkészülök a versenyre, volt rá közel három hónapom. Igaz, az egyik Ph.D. diák a laborból közölte, hogy ne is számítsak győzelemre, mert ennek ez egyetemnek van a legjobb futócsapata egész New York Államban. Ennek dacára elindultam, a kb. 6 km-es távon, ellenfeleimet fokozatosan megelőzve, egy hosszú hajrával nagyjából 30 méterrel nyertem a versenyt. Az eredményhirdetés húzódott, pedig számítottam a nagy pulykára. Mivel az egyetem legjobb futója és a futócsapat már megszervezte a partit, így nekik egy pulykát kellett kapniuk. Nekem vettek egy másikat és kihirdettek, mint a tanár kategória győztesét. A pulykát aztán a laboratórium vacsoráján fogyasztottuk el. Ezután még számos alkalommal meghívtak, és főnököm (Dr. Bárdos Tamás) mindig úgy invitált: „János, egy pulykát kellene nyerni a laboratórium számára”. Igaz, többet már nem indultam ezen a versenyen.
Minek köszönhette sikereit?
Sokat számított a családi háttér. Apám korábbi eredményei köteleztek, és két öcsém is korcsoportos magyar bajnok volt, sőt, András öcsém javította meg az én ifi rekordomat. Jónak számított az állóképességem, mely az erős keringési rendszeremnek volt köszönhető. Különösebb rákészülés nélkül, egyedül, melegítő nadrágban és részben havas erdei utakon 2 óra 33 percet futottam maratoni távon alapozás végén. Reggeli pulzusom nem egyszer 36-37 volt. Sokat segített a jó futótechnikám.
Milyen volt a kapcsolata egykori versenytársaival, az atlétikatársadalom többi szereplőjével?
Jó kapcsolatom volt a versenytársaimmal, akár a helyi barátokat, edzőtársakat nézzük, akár az ország más városaiban edző ellenfeleket. Semmi komoly összetűzés, súrlódás nem alakult ki. Egy mérhető sportágban egyszerű megállapítani a rangsort. A tatai fenyvesben még volt alkalmam futni a sokszoros világcsúcstartó Iharos Sándorral; az edzésünk 4 km bemelegítés után futott 100×100 méter volt, rövid pihenőkkel, majd levezetés.
Eredményein túl mit köszönhet a sportnak?
Elsősorban élményeket, bár számomra a legnagyobb élvezetet mindig a felkészülés jelentette, nem pedig a nagy nemzetközi versenyek, válogatott viadalok, vagy külföldi utazások, luxus szállodák. A hosszú (20-40 km) erdei futások adták a legtöbbet. Valószínűleg az agy magas oxigén ellátottsága, és az aerob fizikai aktivitás hatására termelődő biológiailag aktív anyagok (endorfinok, endo-kanabinoidok) eredményezik azt az eufóriát, és különlegesen kellemes érzést, mely egy ilyen futás közben, főleg a második felében kialakul (ennek az érzésnek, angolul „runner’s high”, a biokémiai hátteréről a közelmúltban jelent meg érdekes cikk az USA akadémiájának lapjában; PNAS).
Egészen 70 éves koromig biokémikus futó voltam, s minden szakmai ötletem, szinte kivétel nélkül hosszú és magányos erdei futások során alakult ki bennem. Továbbá a futásnak, egy mérhető sportágnak, köszönhetem azt a szemléletet, miszerint csak a valós teljesítmény számít. Ezt bizonyos értelemben már szüleim is átadták nekem annak idején.
Ha összegeznie kellene pályafutását, elégedetten tenné?
Nem vagyok teljes mértékben elégedett sportpályafutásommal. Több hibát követtem el. Apámtól ugyan megtanultam, és talán tovább is fejlesztettem a futáshoz való hozzáértést, de mégsem csináltam jól. Ő egyébként nagyon sokat dolgozott, nem tudta teljesen követni sportolásomat, ráadásul, a vegyészet, később a biokémia is nagyon érdekelt, így bár jó futó voltam, nem számítottam profinak, a szó klasszikus értelmében. Egyik nagy hiba volt, hogy 24 éves koromban abbahagytam az intenzív sportot, pedig egy távfutó legjobb korszaka ezután következik. A másik nagy probléma, hogy szinte kizárólag 800 méteren versenyeztem. Ezen a távon válogatott voltam, így hosszabb távokon nem nagyon indultam. Figyelembe véve állóképességemet, magas aerob teljesítményemet (melyet precíz sportorvosi mérések igazoltak), és futótechnikámat, jobb lett volna 1500-5000 méterre, sőt később 10000 méterre készülnöm.
Mint említette, idejekorán abbahagyta. Miért?
Elkezdtem dolgozni az Orvostudományi Egyetem Biokémiai Intézetében. Időm talán lett volna, de míg korábban napközben is az edzésekre tudtam gondolni, koncentrálni, ez megszűnt. Edzéseim minősége csökkent, sokszor előbb egy órát kellett futnom mire az agyam átállt a sportra. Ez is jelzi mennyire szellemi munka is a sport. Természetesen, továbbra is sokat futottam, de már nem tudtam eredményesen versenyezni. Ezzel együtt nem vagyok elégedetlen sem sportpályafutásommal. Ezt a fentebb bemutatott sportkarriert választottam, talán részben véletlenül, vagy a körülmények kényszerítő hatása által, előnyeivel és hátrányaival együtt. Nem volt ez rossz, hatását máig érzem.
Mikorra kristályosodott ki Önben, hogy edzőként is az atlétika berkein belül marad?
Két dolog indított el edzői pályafutásomon. Egyik az volt, hogy edzéseken Apámat helyettesítenem kellett, mert munkahelyi elfoglaltsága miatt sokszor nem ért rá. A másik tényezőt a Kováts-házaspár nyugdíjba menetele jelentette. Kováts György és felesége, akinek a sportneve „Cica néni” volt, egy igen jó társaságot hagytak hátra, mely sportolók közül a 400 métert, vagy ennél hosszabb távot futó versenyzőknek én lettem az edzője. Mindeközben már a civil életben is dolgoztam, az Orvostudományi Egyetem, Biokémiai Intézetében, így a sportoláshoz szükséges energiatermelés elméleti hátterét, és a fizikai munka által indukált biokémiai változásokat tudtam tanulmányozni és könnyebben megérteni.
Melyek voltak edzői pályája legfontosabb mérföldkövei?
Nehéz ezeket összeszedni. Legeredményesebb futó tanítványom Lázár Magdolna volt, aki 12 magyar rekordot futott, 17 bajnokságot nyert, olimpikon volt és 29-szer szerepelt a magyar válogatottban, rendszerint több egyéni számban. 800 méteren futott rekordja 28 évig volt magyar csúcs. 1975-ben futott eredményével 10. volt, az év végi világranglistán. Versenyzett Európa bajnokságon és Universiadén, ahol 4. lett. Az Ő első edzője Kováts Györgyné volt. A történethez tartozik, hogy Ő lett a Feleségem később, két gyermekünk született, Borbála és Bernadett (felnőtt magyar bajnok és válogatott). Mindketten jól futottak, Bernadett nyert felnőtt bajnokságot is. Lányaink edzői ketten voltunk Feleségemmel.
Ugyancsak Kováts Györgynétől került hozzám Lipcsey Irén. Ő is futott magyar rekordot fedett pályán és szabad téren egyaránt. Több bajnokságot nyert, és legalább hússzor volt tagja a magyar válogatottnak. Szánthó Tamás, kitűnő középtávfutó, első edzője Apám volt. Később Pestre került, elvégezte a szakedzői képzést, majd visszatérve Debrecenbe döntőt futott 1978-ban a fedett pályás Európa Bajnokságon irányításom alatt. Itt futott magyar rekordjával szintén 10. volt a világranglistán. (Szomorú hír, hogy a napokban hunyt el, 67 éves korában.) Mester János első edzője egy rendkívül jó állóképességű futó volt, legnagyobb sikereit 3000 akadályon érte el, válogatottságig és magyar bajnoki címig jutott. Eredményeit részben az én irányításom alatt érte el. Sári Elek, komoly nemzetközi sikereket ért el ifjúsági korában, majd később Rajkai Tibor irányítása alatt is, hogy aztán kiforrott futóként csatlakozzon csoportunkhoz.
Továbbá fontos megjegyeznem, hogy a fentebb felsorolt versenyzőknek és eredményeknek köszönhetem, hogy a magyar csapat edzőjeként részt vehettem az 1976-os montreali olimpián, az 1978-as prágai Európa-bajnokságon, valamint az 1975-ös római Universiade-n, továbbá különböző válogatott viadalokon és más nemzetközi versenyeken.
A 80-as évek elejétől egyre többször kaptam meghívást a Buffaloi Egyetemre, így az edzői munkát abba kellett hagynom. Később aztán Feleségemmel együtt kezdtük újra, mint saját gyerekeink edzői. Ekkor rövid ideig besegítettünk a helyi gyorskorcsolya szakosztály munkájába is, ahol két lányunk is versenyzett. Majd később, inkább visszatérve az atlétikához, egy nagyobb csoport alakult Feleségem irányítása alatt. Később aztán úgy alakult, hogy nem kaptunk fizetést edzői munkánkért, de azért folytattuk, és folytatjuk edzői tevékenységünket.
Hogy látja a magyar atlétika helyzetét? A Debreceni Sportiskolában több tehetséges futó versenyez, egyikük épp az Ön tanítványa, Juhász Balázs. Milyen jövő áll előtte?
A magyar atlétika fellendülőben van. Van egy-két versenyzőnk, akik világversenyeken is képesek dobogós helyezést elérni, és elkezdett kialakulni egy elég erős második-harmadik vonal. Mindemellett kétségtelen, hogy Debrecenben is akad néhány nagyon ígéretes tehetség. Egyikük Juhász Balázs akadályfutó, aki a múlt évben csatlakozott csoportunkhoz. Balázs, még kora szerint U23 kategóriában versenyez, de nyert felnőtt bajnokságokat is, előző edzője Suba László irányításával. Szép jövő áll előtte. Az elérhető legjobbját nehéz megjósolni, de úgy vélem, nem is lenne helyes terhet rakni rá. Ketten vagyunk edzői Feleségemmel, így az Ő nagyobb gyakorlati tapasztalata és az én elméleti területen való jártasságom remélhetőleg két-három év múlva komoly nemzetközi szintre emelheti, az egyébként igen tehetséges, és jó értelemben fanatikus tanítványunkat. Rajta kívül Kozák Luca fiatal kora ellenére rendkívül érett versenyző, Klekner Hanga nagyreményű rúdugró, Soós Barnabás remek távfutó, K. Szabó Gabriella pedig több számban is kitűnő atléta.
Szabadidejében, hogy kapcsolódik ki?
A futás mellett, kisebb nagyobb kihagyásokkal, egész életemben vadásztam, puskával is, de az igazi nagy élményt a sólymokkal történő vadászat adta. Feleségemnek is megvannak a solymászathoz szükséges vizsgái, engedélyei, így sokszor együtt, egy szűk baráti körrel járunk vadászni. Kellemes napok ezek. A fejünk felett nagy magasságban köröző sólymok elegáns nagysebességű zuhanórepüléssel támadják zsákmányukat. Persze, közel sem olyan eredményes, mint a puskával történő vadászat, de ez számunkra másodlagos szempont. Az idei szezonban egy jól repülő északi sólyommal vadásztam, mely mindig szép élményt és remek kikapcsolódást jelent számomra.
T.S.
