Habi Ronald: „focizni mindennél jobban szerettem”

Habi Ronald 2002 és 2006 között futballozott a DVSC-ben. Munkabírásával, agilis hozzáállásával a debreceni aranykorszak első sikercsapatának meghatározó játékosa, igazi közönség-kedvenc volt. Jelenleg a Hajdúszoboszló utánpótlásában dolgozik. Beszélgetésünk közben lelkes DVSC-szimpatizáns invitálja őt a pénteken esedékes DVSC-Vasas bajnokira, hogy ugyan, segítsen már be Herczeg András csapatának a pályán. Neki persze nemet kell mondania, de ez a jelenet is jól mutatja, mennyit is jelentett annak idején az ő játéka a debreceni futballgépezetnek és a szurkolóknak.

0

Habi Habi Ronald: „focizni mindennél jobban szerettem”Hogyan telnek manapság a mindennapjaid?

A Hajdúszoboszlói Strandon dolgozom anyagbeszerzőként, a HSE utánpótlásában pedig az U11-es korosztállyal foglalkozom. Emellett minden felszabaduló időmet igyekszem két gyermekemmel, Letíciával és Filippel tölteni.

Ők mennyi idősek, sportolnak-e valamit?

Kislányom, Letícia nyolc éves, mazsorettezik. Míg fiam, Filip hat esztendős, és nem meglepő módon a futball iránt érdeklődik igen élénken, de egyelőre nem tudni, hogyan alakul ez a későbbiekben, mert edzésekre nem igazán szeret járni. Ám úgy gondolom, hogy a lényeg a mozgás és az, hogy levezesse az energiáit, mert igen eleven gyermek.

Te milyen voltál annak idején? Mesélj kicsit a gyermekkorodról…

Két álmom volt gyermekként, az egyik az, hogy futballista leszek, a másik pedig az, hogy katona. Ám amikor 18 évesen katonai szolgálatot teljesítettem, átfutott az agyamon, hogy a kettő bizony nem mehet együtt. Márpedig focizni mindennél jobban szerettem. A sport szeretetét családomtól is örököltem, hiszen édesapám kiváló labdarúgó volt, míg édesanyám kézilabdázott. Nagyon sokat köszönhetek mindkettejüknek. Édesapámtól rengeteg tanítást és tanácsot kaptam gyermekként, ő szerettette meg velem a horgászatot is, mely gyermekkorom másik meghatározó élménye és tevékenysége volt. Van egy húgom is, aki jelenleg pályázatírással foglalkozik. Vele mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok, és túlzás nélkül mondhatom, ő az egyik kritikusom. Annak idején, amikor játszottam, mindig megjegyezte, hogy mit csináltam jól, vagy éppen rosszul. Persze, sohasem negatívan, sokkal inkább javító szándékkal tette ezt.

A gyermekkorom 14 évig boldogan és viszonylag zökkenőmentesen telt, majd jött a háború, amely sok dologra megtanított. Profi pályám elején számos nehézséget jelentett ez, hiszen hol voltak edzések, hol nem. Előfordult, hogy félbeszakadt a bajnokság. Nehéz és veszélyes időszak volt az. Megtanultam értékelni, milyen az, ha rendben mennek a dolgok. A mai fiatalokból talán ez hiányzik. Nem igazán látják, mekkora kincs az, ha a szenvedélyüknek, a sportnak élhetnek és kifogástalan körülmények között gyakorolhatnak. Nekem nem egyszer teljes létbizonytalanságban, üres zsebekkel kellett edzésre jelentkeztem.

Milyen volt Habi Ronald az iskolapadban?

A tantárgyak nem igazán kötötték le a figyelmemet, villanyszerelő képesítést szereztem a középiskola befejeztével, le is érettségiztem, azonban a továbbtanulást illetően komolyabb ambícióim sohasem voltak. Mindig a futball érdekelt, eltökélt célom volt tehát, hogy profi labdarúgó legyek.

Tartod-e a kapcsolatot egykori iskolatársaiddal?

Igen, néhány emberrel a mai napig kapcsolatban vagyok.

Megjártad a Kikinda és a Vojvodina csapatait, majd Debrecenbe vezetett az utad. Milyen volt a beilleszkedés?

Pályafutásom legjobb döntése volt, hogy annak idején Debrecenbe szerződtem. Akkor még nem volt családom, a nyelvet sem beszéltem, menedzserem hozott a városba. A beilleszkedés jól ment, hamar befogadott a közösség, de úgy érzem, rászolgáltam erre, hiszen a pályán és az edzéseken is megtettem mindent.

Ma már igen jól beszéled a nyelvet, hogy ment ez a kezdetekben?

Finoman fogalmazok, ha azt mondom, voltak nehézségeim. Az öltözőben meg is kaptam időnként a társaktól a magamét, de sohasem voltam szégyenlős, visszaszóltam horvátul, ha kellett. Egyébként a pályán nem voltak nyelvi akadályok, jól megértettük egymást, mindemellett volt egy szerb mag (Igor, Brnovic, korábban Nenadic), akikkel értelemszerűen megtaláltuk a közös hangot. Kezdetben Kerekes Zsombi is sokat segített, vele jól kijöttem az első perctől.

Hogy emlékszel vissza a debreceni évekre?

Pályafutásom legjobb időszaka volt, nagyon jó csapatban és közösségben játszhattam, az első bajnokcsapatban, illetve az azt megelőző években is meghatározó játékos lehettem. Sajnos, talán a legrosszabbkor sérültem meg, a Hajduk Split elleni párharc első meccsen szakadt el a keresztszalagom. Az orvos ugyan nem akart visszaengedni a pályára, miután rosszul léptem, s lenn maradtam, ám engem hajtott az adrenalin, és nem akartam, hogy lecseréljenek, hát visszamentem. Ugyan éreztem, hogy gond lesz, kértem is a cserét, egy rossz lépést követően megtörtént a baj. Ebben szerepet játszott mindenkori elszántságom, hiszen mindig, minden helyzetben a maximumot akartam nyújtani. Nem tudtam megállni akkor sem. Persze, sokszor visszagondoltam arra, mi van akkor, ha bölcsebb és felelősebb döntést hozok. De azt kell, hogy mondjam, az nem én lettem volna. Mindettől függetlenül persze komoly elégtételt jelentett, hogy tükörsimán búcsúztattuk a nálunk jóval esélyesebb horvát csapatot. Mi felkészültünk, ők ellenben teljesen félvállról vettek minket. Sosem felejtem, egy felkészülési meccsre alapozva leírták, hogy „Habi Kranjcar mellett még 15 percet sem fog tudni lejátszani, azonnal kiállítják majd”. Nem lett igazuk, mert bár megsérültem a meccsen, a csapatunk leiskolázta őket. Persze, nem tagadom, a horvátok nemtörődömsége mellett időnként a Fortuna is a mi malmunkra hajtotta a vizet.

Nem panaszkodhattam az anyagiakra sem, mindig pontosan és időben megkaptam a fietésemet. Ez pedig azért is volt hatalmas előrelépés, mert Szerbiában sokszor nem kaptuk meg a jussunkat egy-egy vereség után. Sandro Tomic cimborámmal egyszer nem is nagyon akartuk felvenni a fizetésünket, mert féltünk, hogy mit szól majd a vezetés, mire Böőr Zoli rákérdezett, hogy ugyan, mi mégis hogy gondoljuk ezt? Dolgozunk, edzünk, focizunk, így hát jár a pénz, eredménytől függetlenül. Korábbi csapataimban volt, hogy egy fillér nem volt a zsebemben, a vezetők nem igazán tartották magukat a megbeszéltekhez, így a debreceni időszak hibátlan volt, ebben a tekintetben is.

Van-e bármiféle hiányérzeted, ha visszagondolsz a pályafutásodra?

Azt mindenképp sajnálom, hogy kedvenc csapatom, a Manchester United ellen nem tudtam pályára lépni. Illetve a sérülésem is alaposan megtörte a pályámat, pedig lehettek volna még jó éveim, akkoriban a válogatottnál is szóba került a nevem. Ám mindez végül kimaradt az életemből. Összességében persze, elégedett lehetek.

Hogyan élted meg, hogy annak idején ünnepelt sztárjai voltatok a városnak?

Én magamban ugyan nem úgy éltem meg a debreceni éveket, hogy mi most valami rendkívüli és különleges dolgot teszünk le az asztalra. Tettük a dolgunkat, igyekeztünk a maximumon pörögni.  Mindenesetre jólesett az emberek szeretete. Én világéletemben közvetlen voltam a szurkolókkal, mindenkinek adtam aláírást, és mindenkivel szóba elegyedtem, ha úgy adódott. A szurkolók rajongása nekem sokkal inkább volt jó visszajelzés, semmint járulékos teher. Egy-egy vereség vagy kupakudarc alkalmával például azt gondoltuk, szétszednek majd minket, de mindig jó szavakat és biztatást kaptunk.

Más táborok nem kedveltek benneteket azokban az időkben…

Akkoriban nagy volt a rivalizálás, komoly csaták folytak a bajnoki címért. Hol egyik, hol másik csapat került ki győztesen, és senki ellen nem lehetett biztosra menni. 2003-ban például nagy balhé kerekedett az Üllői úton, amikor is a Ferencváros bajnokavatóját húztuk keresztbe. Pedig több alapemberünk hiányzott, meglehetősen tartalékosan álltunk fel, de felszívtuk magunkat. A meccs 0-0 lett, a lefújást követően feldühödött huligánok lepték el a pályát. Egyikük üldözőbe vett, kaptam is egy kisebb ütést, de semmi komoly baj nem történt, mert a játékos-kijáróhoz közel helyezkedtem. Viccesen meg is jegyeztem magamnak: „a háborút túléltem, erre itt a pályán fognak leütni”.

Tartod-e az egykori játékostársakkal a kapcsolatot?

Kerekes Zsombival, és Igorral rendszeresen beszélek, akárcsak Kiss Zolival, aki jelenleg a Hajdúszoboszló második csapatának játékos-edzője. Mindig fűz, hogy menjek én is focizni, de a lábam nem igazán bírná a játékot. Takaréklángon pedig én nem szeretek játszani, egyszerűen ilyen a habitusom. Elvégre, azt mégsem hagyhatom, hogy egy 20 éves kölyök elfusson mellettem a labdával.

Milyen a hajdúszoboszlói utánpótlás?

A 11 éves korosztály meglehetősen ügyes, sok a tehetséges srác. Persze, az majd csak a későbbiekben dől el, kiből lesz élvonalbeli, profi játékos, és kiből nem. Elvégre a tehetség mellett a szorgalom is egy olyan faktor, amit nem lehet semmi mással kiváltani. Ha valaki el akar érni valamit, ahhoz akarni és tenni kell. Eredményeket illetően sem panaszkodhatunk, hiszen komolyabb bázissal és merítési lehetőséggel rendelkező csapatokkal és akadémiákkal is felvesszük a versenyt. Hogy mást ne mondjak, az Újpestet például kétszer meg tudtuk verni. De a legutóbbi Karnevál Kupán szintén szépen szerepeltünk.

Hány foglalkozást tartasz hetente a gyerekeknek?

Három edzésünk van, kedden, csütörtökön, pénteken, mindegyik jó másfél órás foglalkozás.

Ebben a korosztályban mire érdemes helyezni a hangsúlyt?

A mélyebb és komolyabb taktikai elemek egyelőre háttérbe szorulnak, a legtöbb gyakorlatot labdával végezzük. A fő az, hogy a srácok játékban legyenek, technikailag fejlődjenek, és kellő meccsrutint szerezzenek. Elégedett is vagyok velük, mert a tornák végkimenetelétől függetlenül rendre viszont látom azokat a dolgokat, melyeket előtte megbeszéltünk, edzéseken begyakoroltunk.

Tervezed-e más közegben, esetleg idősebb korosztály, vagy felnőtt-gárda edzőjeként kipróbálni magad?

Edzősködtem ugyan korábban a Debreceni Labdarúgó Akadémián is, de családi okokból kifolyólag végül vissza kellett jönnöm. Jelen pillanatban pedig jól érzem magam itt. A HSE-nek pedig csak köszönettel tartozom azért, hogy megadták a lehetőséget, és bíznak bennem a mai napig.

A szabadidődet mivel töltöd?

Időnkénti kispályás futball mellett többnyire a munka tölti ki a mindennapjaimat. Persze, emellett igyekszem minden időmet gyermekeimmel tölteni.

Egy hét múlva lesz a 40. születésnapod, van-e tervben valami, vagy inkább a visszafogottabb ünneplés híve vagy?

Szombaton részt veszünk egy tornán a srácokkal, utána viszont hazautazom, és családi körben ünneplek majd. Én annak idején sem voltam a nagy bulik híve, a bajnoki címek ünnepléséből persze kivettem a részem és örültem én is a társakkal, szurkolókkal, de mindig visszafogtam magam, ez máig sem változott különösebben.

Zenei fronton milyen stílust, együttest részesítesz előnyben? A debreceni öltöző téged is megfertőzött a Tankcsapdával?

Természetesen, egyik téli szünetben Debrecenben maradtunk, elmentünk egy Tankcsapda-koncertre, és nagyon bejött a zenekar, így én sem vagyok másképp velük. Emellett persze, ott a Wyrfarkasok is, így amikor tudok, igyekszek elmenni a koncertjeikre. Illetve, meg kell, hogy említsem az Ocho Macho-t. Őket a sógorom kedveltette meg velem.

Követed-e manapság a futballvilág történéseit? Kinek szurkolsz?

A Crevna Zvezda és a Manchester United csapatáért szorítok. Bár előbbi meccseit nem követem komoly rendszerességgel. A Vörös Ördögöket övező történésekkel ugyanakkor maximálisan képben vagyok. Rajongásom 1991-re nyúlik vissza, abban az évben nyert BEK-et a Zvezda, és az Európai Szuperkupa döntőjét a Uniteddel játszották. A szerb labdarúgók pályáját (például Mihajlovicét, Sztankovicét, Szavicevicét) egyébként mindig figyelemmel kísértem, és kísérem a mai napig.

Ami pedig a DVSC-t illeti, úgy vélem, valami hiányzik jelenleg a klubnál, talán nem is csak egyetlen összetevőben van a hiba, de remélhetőleg mihamarabb egyenesbe jön a csapat, és kilábal a gödörből. Elvégre, ha csak a világ élfutballját nézem, rengeteg nagy klub kerül gödörbe egy-egy jó időszakot követően, majd a gondok előbb-utóbb megoldódnak. Reményeim szerint nem lesz ez másképp Debrecenben sem.

Habi Ronaldnak minden jót kívánunk a továbbiakban!

T.S.