Honnan indultál? Mesélj kicsit a kezdetekről, a gyerekkorodról!
Régi Jugoszláviában születtem, Vajdaságban, Zentán. Sportos családunk volt, hiszen édesapám is labdarúgó volt, később labdarúgó-edző. Tőle nagyon sokat tanultam, mindig mellettem volt, így nagyon sajnálom, hogy nem érhette meg magyarországi pályafutásom sikereit, de ha odafentről látott, talán büszke lehet rám. Édesanyám kézilabdázott, testnevelő-tanárként dolgozott. Ilyen értelemben a pályaválasztás is adott volt. Adán kezdtem labdarúgó-pályafutásomat, mintegy 16 éves koromig játszottam ott, majd a közeli Becsére kerültem, ott működött a vajdasági gyerekek számára egy amolyan utánpótlás-bázis. Sokan nem tudják, de én már 1994-ben Magyarországra kerültem, Mészöly Kálmánhoz a Vasasba, le is igazoltak, ám Kálmán nem sokkal később szövetségi kapitány lett. Tóth Bálint váltotta, nála azonban nem igazán sikerült beverekednem magam az első csapatba, így mindösszesen fél év után hazatértem.
Milyenek voltak tanulmányi eredményeid? Sikerült-e valaminek megragadnia a figyelmed?
Édesanyám unszolására az általános iskolában még jó tanulónak számítottam, sikerült kitűnő eredményeket szereznem. Gimnáziumban már inkább közepes tanuló voltam. A tárgyak kimondottan nem keltették fel az érdeklődésem, már fiatalon is kizárólag a sport és a futball vonzott és éltetett.
Kipróbáltál-e más sportágakat?
Fiatalkoromban úsztam és asztaliteniszeztem, mindkettő jól ment, szerettem is csinálni őket. Mellúszásban vajdasági szinten jó eredményeim voltak, azonban 13-14 évesen döntenem kellett, és én természetesen a futballt választottam.
Mikor kerültél végleg Magyarországra?
1999-ben igazolt le az akkor első osztályban szereplő Nagykanizsa, ott fél évet töltöttem el. Majd Makray Balázs és Garamvölgyi Lajos megkeresését követően kerültem a DVSC-hez, 2000 januárjában.
Gyorsan megszoktad az új közeget?
Abszolút, ezen a téren sem volt probléma. A teljesítményemre sem panaszkodhattam, már első fél szezonomban 13 meccsen 8 gólt szereztem. Később voltak ugyan kisebb, átmeneti hullámvölgyek, de mindig rátaláltam a helyes útra.
Melyik volt a legerősebb debreceni csapat, amelyben játszottál?
Az első bajnoki cím évében kimondottan erős gárdánk volt: Dombi, Habi, Sándor Tamás összetételű középpálya, a balszélen Halmosival, elöl pedig jómagam rohamoztam Igorral. Nagyon jó társaság volt, Igorral nagyon éreztük egymás mozgását, gondolkodását, nyelvi akadályaink sem voltak, de nagyon jó volt a játékkapcsolatom a többi játékostársammal is. A hangulat is fantasztikus volt, rendre telt házas meccseket játszottunk, tehát mondhatni, kifogástalan időszak volt az.
Melyik volt a legemlékezetesebb meccsed, párharcod?
A Hajduk Split elleni párharc mindenképp kiemelkedik a többi közül. Összesítésben 8-0, hibátlan teljesítmény volt.
Ki volt a legkeményebb ellenfeled?
Megmondom őszintén, annak nagyon örültem, amikor Komlósi Ádámot sikerült leigazolnia a Debrecennek, ellene piszok nehéz volt futballozni. Nagyon kemény és határozott védő volt, a bajnoki mezőny és a debreceni sikerkorszak egyik legjobb hátvédjének tartom.
Voltak-e verbális csaták a pályán közted és az ellenfél védői között?
Ez úgy vélem, a futball egyik alapvető eleme. Egy kis csibészség, zsiványság egyébként sem ártott a pályán, elvégre az a cél, hogy átverd az ellenfeled és gólt szerezz, így a kapu előterében jól jött időnként egy kis lélektani hadviselés. Persze, fel kellett ismerni, hogy kik azok a hátvédek, akik a zrikák hatására még keményebbé válnak, és kik azok, akiknél ezek a fegyverek hatékonyabbak, mert könnyebben kihozhatók a sodrukból.
Követted-e annak idején a futballt, akár a nemzetközit, akár a hazait, volt-e kedvenc csapatod?
A hazait nem kimondottan figyeltem, nemzetközi szinten a Milan volt a kedvenc, leginkább azokból az időkből, amikor hollandok játszottak a piros-feketéknél, az egy nagyon jó csapat volt.
Légióskodtál Kínában, illetve Hollandiában is, hogy tekintesz vissza azokra az évekre?
A kínaiak megkeresése egy olaszországi edzőtáborozás idején történt, kislányom születését követően. Böőr Zolival, szobatársammal egész éjjel azon tanakodtunk, hogyan döntsek. Végül Szima Gábor is arra biztatott, fogadjam el az ajánlatot. Anyagilag és szakmailag sem volt rossz döntés. Hollandiában két évet töltöttem el a Villem II csapatában, első szezonomban sokat játszottam, a másodikban ellenben egy fiatalítási hullám miatt már jóval kevesebbet. A jelenleg Tottenham-ben futballozó Dembelé focizott akkor a klubban, és akkor még középcsatárt játszott, így az edzők őt favorizálták. A holland bajnokságot egyébként egy rendkívül jó közegnek tartom. Mindig telt házas meccsek vannak, jó az iram, fiatalok számára egy rendkívül jó lehetőség. Kicsit sajnáltam is, hogy nem próbálhattam ki magam ott fiatalabb koromban. Személy szerint nem éreztem, hogy számottevő fejlődés történt volna a játékomban, de visszatérésemet követően többen is megerősítettek ebben. Hazatérésemet követő évben kaptam meg először az Év játékosa-díjat Debrecenben.
Hollandiában veled volt a családod is?
Igen, ez pedig nagyon sokat jelentett. Feleségem támogatása egyébként is meghatározó volt egész pályám alatt.
Ha összesíted pályafutásod egyes szakaszait, eredményeit, elégedetten gondolsz vissza a profi futballban eltöltött évekre?
Igen, nem lehet bennem hiányérzet, hiszen kipróbálhattam magam külföldi bajnokságokban, stabil NB1-es játékos lehettem, jól is ment a játék, a Debrecennel szép sikereket értem el, a szurkolók elismertek. Mindemellett a válogatottság is összejött, gólt is szereztem címeres mezben. Úgy gondolom, minden kerek volt.
Mesélj kicsit gyermekeidről. Mivel foglalkoznak? Fiad ugye futballozik…
Kislányom versenyszerűen atletizál, nagyon lelkiismeretes és elszánt. Idén nyáron készült a győri EYOF-ra, ám csak egy magyar versenyző indulhatott a számában, ő pedig nagyon kevéssel, de lemaradt erről. Akaraterejét jól jellemzi, hogy ennek ellenére sem adja fel, tovább megy előre és dolgozik a céljaiért. Fiam a DVSC nevelése, hasonló stílusú, adottságú játékos, mint én, így ő is centert játszik. Ő is rendkívül ambiciózus és tudatos, szeretne profi futballista lenni. Technikailag talán képzettebb is, mint én, fizikálisan viszont erősödnie kell, de ez majd jön az idővel. Mindenesetre az már most látszik, az érzéke megvan a góllövéshez, ez pedig nagyon fontos, pláne egy csatár esetében. Most egyébként a Prukner László vezette Budafok kölcsönjátékosa, többek között a csapattársa Oláh Lóránt és Pölöskey Péter is. Jól érzi magát, mindenki segítőkész vele.
Neki te vagy a példakép?
Úgy vélem, nem ez a fontos, nem is használnám ezt a szót. Azonban az igaz, hogy tisztel engem, elfogadja a tanácsaimat, segítségemet, sőt, sokszor kéri is, hogy menjünk ki gyakorolni.
Jelenleg edzősködsz, mégpedig a DVSC utánpótlás-csapatainál dolgozol. Hogy kezdődött?
Amikor Pajkos Jani a DEAC utánpótlásának vezetője lett, 2011-ben ő keresett meg, ott eltöltöttem két évet, majd Igor a Hajdúböszörmény NBIII-as csapatának vezetőedzőjeként keresett meg, ott fél év erejéig voltam pályaedző. Jelenleg a Debreceni Labdarúgó Akadémián dolgozok, voltam az U16-os, és az U17-es korosztálynál is. Jövő héten lesz az A-licenc felvételi vizsgája, 200 jelentkezőből 24 embert vesznek fel, így nem lesz egyszerű, a követelmény is igen komoly. De mindenképp nekifutok, és megnézzük, mi sül ki belőle.
Milyennek látod a debreceni utánpótlást? Vannak-e kiemelkedő tehetségek?
Viszonylag jó, tehetséges generációk vannak valamennyi csapatnál. Nem mondom, hogy adott a keretben 20 azonos képességű, komoly tudással rendelkező fiatal, de vannak ügyes tehetségek és erős kezdőcsapattal tudunk felállni a meccseken. Kusnyír Erik például kiemelkedik korosztályából: harcos, agilis, utolsó leheletéig küzd a pályán, úgy gondolom, az ő hozzáállása példaértékű lehet minden magyar fiatalnak. Nem véletlen, hogy már a felnőtt-csapat keretében is megtaláljuk a nevét.
Mit csinálsz szabadidődben?
Kimondott hobbijaim nincsenek, de igazából elmondható, mindenre vevő vagyok. A legfontosabb a jó társaság. Ha azt mondják, menjünk horgászni, vagy fesztiválra, habozás nélkül velük tartok. Emellett a foci mai napig része a mindennapjaimnak, korábban rendszeresen kispályáztam a városi első osztályban, most pedig Sándor Tamásékkel van egy öregfiúk-csapatunk, ami segít abban, hogy formában és játékban maradjunk. Szükség esetén, néhány meccs erejéig szívesen beugrok a DEAC-hoz is, ha keresnek. Persze, többet már nem vállalok.
Hogy látod a magyar futball jelenlegi helyzetét, miben kellene fejlődnie, mondjuk a mai fiataloknak?
Véleményem szerint mentalitásban kellene megtalálniuk a helyes utat. Agilis, alázatos, akaraterős srácokra van szükség, akik komolyan veszik a feladatukat és a céljaikat. Manapság nem ritka, hogy a szülő követelőzve hívja fel az edzőt, anélkül, hogy realizálná magában, az edzőnek is egyértelmű szándéka, hogy minél többet hozzon ki a játékosából. Annak idején ez nálunk nem így volt, ma sem tartom ezt helyesnek és célravezetőnek. Mindemellett úgy látom, a mai srácokból már hiányzik a kellő, jó értelemben vett zsiványság a pályán. Ez pedig, mint korábban is mondtam, elengedhetetlen lenne.
Kerekes Zsombornak minden jót és sok sikert kívánunk edzői pályafutásához!
T.S.