Rendkívül szép pályafutást tudhat maga mögött. Hogy emlékszik vissza azokra az évekre, melyeket a futballban töltött?
Gyakran előveszem a gyűjteményem – mutat egy hatalmas, igen súlyos kötetre, melyben komplett pályafutása, életműve van megörökítve régi fotók, újságcikkek tömkelegével -, s ilyenkor nosztalgiázok a régi időkről. Amit elértem, mind a DVSC-ben, mind a komplett pályám során, arra büszke vagyok, és úgy gondolom, azokat az élményeket, emlékeket, barátságokat már senki nem veheti el tőlem.
Honnan indult?
Kemecsén születtem, iparos családba. Apukám férfi szabó volt, édesanyám pedig háztartásbeli. Hat testvérem közül én voltam a legidősebb. Focizni nyolc éves koromban kezdtem, de csak úgy titokban, mert tüdőbeteg voltam. Injekcióztak, ennek ellenére lejártam játszani. Apám mindig kérdezte, mi lesz, ha meghalok. „Akkor meghalok.”-csak ennyit válaszoltam, semmi mást, mert egyedül a foci érdekelt. Mezítláb rúgtuk a bőrt egy legelőn, ahol a teheneket terelgették. Technikámat pedig úgy fejlesztettem, hogy a ház falára dobált labdát megpróbáltam úgy lekezelni, hogy az a lábamon maradjon. Mellette sokáig kézilabdáztam, akkor még homokon zajlottak a meccsek, és ott hamarabb le is igazoltak, mint fociban. Mondhatom azt, hogy kiegészítő sportágnak tökéletes volt. Általában irányítóban játszottam, így 17 éves koromig a vasárnapjaimat ez a két sportág töltötte ki, délelőtt kézilabdáztam a megyei első-osztályban, délután pedig a megye II-ben fociztam. Mindemellett egy ideig versenyszerűen asztaliteniszeztem.
Mi volt az első állomás a labdarúgó-pályafutásában?
Nagykállón egy évet játszottam NBIII-ban, majd elkerültem katonának, Nyíregyházára, ahol két évet töltöttem. De természetesen a focival akkor sem hagytam fel, mivel a katonacsapatban nyílt lehetőségem a futballra. Majd újra visszakerültem Nagykállóra.
Hogyan került Debrecenbe, a DVSC-hez?
1967-ben az Elektromos akart leigazolni. Gombos Pista bácsi hívott, majd amikor két évvel később úgy tűnt, hogy a DVSC edzője lesz, újfent megkeresett. Ő végül nem igazolt Debrecenbe, én azonban igen. S végül hosszú, eredményes időszakot tölthettem a városban.
Mire a legbüszkébb?
Arra mindenképp, hogy 356 debreceni színekben játszott mérkőzésemen négy kivételével végig játszottam, 203 zsinórban lejátszott találkozó után egyet hagytam ki kiállítás miatt, majd a soron következő 99 alkalommal újra végig pályán lehettem. Sikerült feljutnunk az elsőosztályba is. De ami mindezeket felülmúlja, hogy 7 éven keresztül lehettem csapatkapitánya a DVSC-nek.
Már az elejétől kezdve szélsőhátvédként szerepelt?
Eleinte a középpályán kaptam lehetőséget, ám a balbekkünk sérülése miatt hátravezényeltek a védelem szélére. Ott ragadtam, s nem bántam meg, feküdt nekem az a szerepkör.
Miért volt kirobbanthatatlan a debreceni kezdőcsapatból?
Mindig rengeteget futottam, nem fáradtam el. Vaczlavik Feri viszont annak idején nem igazán szeretett futni, így sok esetben helyette is én dolgoztam, bár az igazsághoz tartozik, hogy Ferinek ezzel szemben remek adottságai voltak, jól látott a pályán, és bárhova odarúgta a labdát. A rúgótechnikám egyébként nekem is kifejezetten jó volt, gyengébb lábammal is középre tudtam tenni a labdát. Külsővel, fineszesen, ami a legtöbbször meglepte a védőket. Ezzel aztán később, a nálam jóval fiatalabb kapusokat is megleptem, akik azt gondolták, könnyedén védik majd a lövéseimet. Végül elképedve és csodálkozva nyugtázták, amikor sokadszorra kellett a hálóból kipiszkálniuk a labdát.
Mi volt az akkori debreceni csapat erőssége?
Összetartó társaság voltunk, mindig egy irányba húztunk, a fiatalok tiszteltek minket. De egyébként később is jó csapatokban játszhattam. Böszörményben három évet töltöttem, Derecskén pedig játékos-edzőként szerepeltem 1986-tól. (A másodosztályban vitézkedő Hajdúböszörményi Bocskaiban eltöltött első szezonjában Komlóssy Imre vezetőedző mindjárt csapata legjobbjaként nevezte meg Lipőköt – a szerk.) 2002-től Nyírvasváriban játszottam, Csaba fiammal együtt, aki szintén futballozott. Mindent egybevetve, 55 éves koromig futballoztam. Illetve a városi bajnokságban is szerepeltem, hosszú éveken keresztül. A kispályás focira még manapság is sort kerítek, mondjuk egyre ritkábban, de nemrég például Derecskén játszottunk egy kispályás tornán, és meg is nyertük.
Még ennyi idősen is bírja a játékot – kérdezem elképedve?
Hát persze! – vágja rá irigylésre méltó természetességgel. Bár ha őszinte akarok lenni, azt kell, hogy mondjam, a futás már nem az erősségem, de a labdát még oda tudom tenni, ahova kell.
Kispályán is védekező feladatkörben mozog otthonosan?
Nem, ott csak középen vagyok hajlandó játszani. A védekezést két nagyobb darab, erősebb gyerekre bízom, ütközzenek, szereljenek ők, nekem az már nem való.
Van mai napig emlékezetes mérkőzése, amely mind közül kiemelkedik?
Több ilyen van. Leginkább azok, melyeken gólt szereztem, bár nem olyasfajta hátvéd voltam, aki veszélytelen volt az ellenfél kapujára. Rendre én rúgtam a szögleteket, s gyakran a büntetők mögé is odaálltam. Két ízben egyébként sarokrúgás után is sikerült gólt szereznem, melyek a mai napig itt vannak a szemem előtt.
Mi az, amit nehezen viselt a pályán?
Nem szerettem, ha a szurkolók beleszóltak a játékba, és megnyilvánulásaikkal leszedték a keresztvizet a játékosról. Mindig azt vallottam, hogy a futballista azért van a pályán, hogy focizzon, a néző pedig azért ül a lelátón, hogy szurkoljon. Játékosként ettől függetlenül nem zavartattam magam a bekiabálások miatt, hiszen jól el tudtam vonatkoztatni, mindig csak a játékra, a pályára összpontosítottam. Engem egyébként se nagyon kritizáltak, hiszen mindig mindent kiadtam magamból.
Edző voltam, amikor egy vehemensebb figura folyton bekiabált, és nehezményezte, hogy az egyik játékosom nem fut eleget. Odafordultam hozzá, s azt mondtam: „Ide figyelj, itt van 25 forint, vagy befogod, vagy elküldelek a pályáról.” Sose szerettem, ha valaki a szakmán kívülről akarta megmondani a frankót. Ez a mi munkánk, mi értünk hozzá, majd mi tudjuk, mit hogyan kell csinálni.
Volt edzője a debreceni női csapatnak is. Arra az időszakra hogyan tekint vissza?
Szerintem minden feladatnak megvan a szépsége. Jó volt együtt dolgozni a lányokkal, erős közösség és jó női csapat futballozott annak idején Debrecenben.
Gyermekei közül Csaba fia focizott…
Így van, mint említettem, játszottunk is együtt. Rajta kívül lányom is van, aki jelenleg Budapesten él. De úgy gondolom, hogy unokáimra is büszke lehetek. 24 éves lányunokám egy fővárosi bankban dolgozik. Két fiú unokám közül pedig mindkettő sportol. A kisebbik a Debreceni Búvárklubban úszik, a legutóbbi országos bajnokságon öt aranyérmet szerzett, és három korosztályos csúcsot úszott. Míg az idősebbik futballozik, bár ebben a félévben szünetelteti, és tavasztól a több játéklehetőség reményében máshol játszik majd. Úgy gondolom, hogy nem az eredményesség a fő, mert az majd előbb, vagy utóbb úgyis jön magától. A lényeg, hogy mozogjanak, egészségesek legyenek, és meglegyen az a fajta versenyszellem, amely erős, kitartó embereket formálhat belőlük.
Manapság követi a futballt?
Igen, a DVSC szerintem jó úton halad, a legutóbbi vereség ellenére is nyugodtan mondhatom azt, hogy Herczeg András jó munkát végez a fiúkkal.
Ami pedig a magyar futballt, a válogatottat illeti, én úgy gondolom, elegendő akarattal és megfelelő hozzáállással mindenki legyőzhető. Amikor én játékos voltam, soha nem féltem az ellenfelektől.
69. születésnapjára kiadott életrajzi könyvében elismert sportolók, korszakos egyéniségek köszöntik Önt. Ezek a barátságok a labdarúgásban eltöltött évek alatt köttettek?
Igen, szerencsére én mindig, mindenkivel jóban voltam, így sok barátságot alakítottam ki, a futball berkein belül, és kívül is. A Debreceni Dózsa kézilabdásaival például hagyományosan jó kapcsolatban voltunk, sokat jártunk ki egymás meccseire. Jó érzés számomra, hogy a régiek jó szívvel emlékeznek rám.
Lipők Lajosnak minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.