Mező József: „Számomra mindig a foci volt az elsődleges!”

Mező József tizenegy esztendőn át szolgálta kapusként a DVSC-t, melyet 1993-ban a feljutáshoz segített hozzá. Ezt követően három ízben tevékenykedett a klub kapusedzőjeként, melyek közül kiemelkedik a 2004 és 2010 közötti időszak. Jelenleg is a debreceni labdarúgás kötelékében éli mindennapjait,, hiszen az utánpótláscsapatok hálóőreivel foglalkozik.

0

mezo_jozsef_1-235x300 Mező József: „Számomra mindig a foci volt az elsődleges!”

2010 óta dolgozik a DVSC utánpótlásának kapusedzőjeként. Milyen a helyi felhozatal, kapusszemszögből?

Minden korosztályban vannak ügyes tehetségeink. Kovács Peti és Szabados Pisti személyében pedig két fiatalunk szerepel az első csapat keretében.

Edzőként miben hisz?

A munkában, de ez játékoskoromban sem volt másként. Ebből adódóan a dolgos gyerekeket szeretem, a lustákat már annál kevésbé. Szerencsére ezen a téren sincs probléma. Persze, előfordulhat, hogy a játékos egyszer egy hónapban felteszi a kezét és azt mondja, most nincs kedvem edzeni, ám a tartós lazsálást nem tudom elfogadni. Annak idején Poleksic-et is bezavartam, ha úgy láttam jónak.

A tréningek milyen hangulatban telnek?

Számomra fontos a közvetlen, jó hangulat, így időnként beleférnek a poénok, a feladatoknál viszont elvárás a maximális erőbedobás.

A többi DLA-n dolgozó kollégával milyen viszonyt ápol?

Lassan koridős leszek, de jól érzem magam ebben a közegben. Szerencsére mindenkivel jó a viszonyom, ha pedig kialakul egy-egy kisebb probléma, azt szeretem mihamarabb tisztázni.

Több ízben tevékenykedett a nagycsapatnál is, mi több, kapusedzőként részese volt a klub legfényesebb időszakának. Volt olyan kapus, aki üde színfoltja volt ezeknek az éveknek?

Poleksic remekül meccselt, míg Verpecz Pisti és Csernyánszki Norbi mindent megtettek a sikerért. Ebből a szempontból egyedül Djordje Panticcsal volt problémám, aki ugyan remek adottságokkal rendelkezett, de dolgozni már annál kevésbé szeretett. Érdekes egyébként, hogy korábban edzettem Horváth Bélát és Téglási Gabit is. Béla ugye annak idején csapattársam volt, míg Gabi jelenleg a kollégám, hiszen közösen foglalkozunk az akadémia kapusaival.

Nemrég új hálóőrrel bővült a felnőttcsapat kerete. Róla milyen véleménnyel van?

Eddig még csak pár edzését láttam, de pozitív benyomást tett rám, jó kapusnak tartom. Egyébiránt Nagy Sanyi is nagyon jó versenyző.

Korábban utánpótlás-csapatokat is irányított.

A Sportiskolánál kezdtem, majd megfordultam az Olasz Focisulinál is. Szerettem csinálni, hiszen rengeteg tornára mentünk a gyerekekkel. A ’89-esekkel kivételes menetelésben volt részünk, az egész országban egyedül a Győr volt képes megverni minket, soraiban Németh Krisztiánnal. Akkori csapatomban játszott többek között Bényei Balázs, majd később Sándor Csaba vette át a garnitúrát.

Egyértelmű volt, hogy pályafutása befejeztével edzőnek áll?

Ez egy percig sem lehetett kérdés. Még futballoztam, amikor sportoktatói, majd középfokú edzői képesítést szereztem.

Ha ugrunk az időben, megállapítható, hogy a sportágválasztás terén sem volt apelláta?

Mint megannyi gyereknek abban az időben, nekem is a labda és a kerékpár közül kellett választanom. Előbbi nem volt annyira drága, na meg egyszerre többen játszhattunk vele, így nem volt nehéz a döntés.

És könnyű volt odaállni a gólvonalra?

Apukám a Téglagyárban dolgozott és futballozott. Később ő lett az első edzőm, majd észlelve, hogy nem igazán ízlik a labda nélküli futás, bezavart a kapuba. Gólt szerezni és cselezni ugyan szerettem, de ezt követően már nem igazán mozdultam el a gólvonalról a mezőny irányába. Fokozatosan rázódtam bele az új szerepbe, mígnem 1973-ben az MGM Vasas ifiedzője az egyik találkozó után megkeresett, s megkérdezte, nem lenne-e kedvem náluk játszani. Úgy éreztem, menni kell, így viszonylag könnyedén szántam rá magam a váltásra. Később a Göcs és az Elektromos fúziója révén a DMTE játékosa lettem, s egészen a katonaságig ott futballoztam.

Ám a játékkal ekkor sem hagyott fel.

A Papp József SE színeiben két évig védtem, és kifejezetten jó csapatunk volt, amit jól jelez, hogy negyedik helyen zártunk a másodosztályban, és később mindenki játszhatott az élvonalban. Leszerelés után a DUSE következett, majd 1982-től már a DVSC-t erősítettem.

Eközben tanulmányai hogyan alakultak? Volt olyan terület, amely felkeltette az érdeklődését?

Felvettek ugyan a Gépipariba, ám a tanévkezdéssel egyidőben meghívtak a serdülő-válogatottba, így én az iskolakezdés helyett elutaztam a csapattal Bulgáriába, majd mire hazatértem, már nem tartoztam az iskola kötelékébe. Tanulmányaim a 127-esben folytatódtak, ahol estin érettségiztem. Végezettségemet tekintve mechanikai műszerész vagyok, de bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni benne. Számomra mindig a foci volt az elsődleges.

Volt pillanat, amely vízválasztónak bizonyult?

Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor kinn volt a menyasszonyom egy meccsen. Meg akartam adni a módját, gyönyörű fehér szerelésbe öltöztem, hajpánt, séró beállítva. A védés viszont nem igazán ment, még a guruló labdának is alászaladtam. 4-3-ra kikaptunk, és nem szépítek, mind a négy gól az enyém volt. Ekkor azt mondta az edző, belőlem a soha az életbe nem lesz NB1-es kapus. Ám rá egy évre már az élvonalban védhettem.

Ha a DVSC-nél eltöltött 11 évre gondol, van olyan meccs, amely elsőre beugrik?

Mindent egybevetve, szép időszakot tudhattam le itt, minden meccsnek megvolt a maga varázsa. Játszhattam telt ház előtt Újpesten, és az Üllői úton, mi több, részese lehettem a DVSC első, Ferencváros elleni idegenbeli pontszerzésének. Emlékeim szerint azon a meccsen nyolcas, vagy kilences osztályzatot kaptam.

Mikor volt a csúcson?

Az 1984/85-ös szezont mondanám, mely során én lettem az év játékosa a Népsport osztályzatai alapján. Viszont ennél is büszkébb vagyok arra, hogy abban az időben, kapusedző hiányában is keményen, becsületesen dolgoztunk, és saját magunknak találtunk ki gyakorlatokat Horváth Bélával. A sérülések szerencsére elkerültek, és bár kisebb problémák mindig voltak, de ha fájt valamink, azt rendre eltitkoltuk, elvégre játszani akartunk.

mezo_Horvath-216x300 Mező József: „Számomra mindig a foci volt az elsődleges!”

1986-ban a Közép-európai Kupa fináléjáig menetelt a Debrecennel.

Talán nem kell részleteznem, mekkora dolog volt KK-döntőben harmincezer ember előtt játszani. Bár a döntő előtti nap érdekes alakult. Tudniillik, Pisa-ban akkoriban le volt zárva a ferde torony környéke, én viszont egyik sétánk alkalmával megmondtam Puskás Lajosnak, hogy felmegyek, hisz ki tudja, járok-e még arra valaha. A második szintig jutottam, ott egy fegyveres őr állta az utamat. Be is vittek, szerencsére sikerült kimagyaráznunk, így pályára léphettem a fináléban, mely a vereség ellenére örök emlék maradt.

Akkoriban rengeteg kitűnő csatár szaladgált a magyar pályákon. Ellenük kapusként aligha lehetett könnyű.

Ebedli, Nyilasi, Törőcsik… velük szemben gyakorlatilag lehetetlen volt 0-0-s meccset játszani. De a Kiprich-Plotár-Vincze csatártrió is hihetetlenül erősnek számított. Ettől függetlenül barátok tudtunk lenni, hisz az még egy másabb, természetesebb világ volt, az ellenfelek jobban kijöttek egymással. A jó kapcsolat mai napig megvan.

Potyagólok?

Az nem kapus, akinek nincs, így bizony velem is előfordult, hogy azt hittem, alattam van a labda, holott már átgurult a gólvonalon.

Már játékoskorában is jókedélyű, közvetlen mentalitás jellemezte?

Mivel társasági ember vagyok, igyekeztem megtalálni a közös hangot másokkal. Úgy érzem, ez általában sikerült. Mindemellett Kiss Jancsi után négy évig voltam csapatkapitánya a DVSC-nek, éppen ezért igyekeztem vezére lenni az együttesnek. Ha a helyzet úgy hozta, megvédtem a társaimat, és ha kellett, vállaltam a konfliktust az edzőkkel, vezetőkkel is. Később mondták nekem páran, ha nem vagyok ennyire bohém, talán többre vihettem volna. Én ezzel soha nem értettem egyet, hiszen jól éreztem magam így, és soha nem akartam megváltozni.

Feltételezem, a csibészségekben is vastagon szerepet vállalt.

Nem kellett félteni, benne voltam a bulikban, meccsek után rendre összeültünk. Ha nyertünk azért, ha vesztettünk azért. Ám egy-egy hajnalig tartó kimaradás után reggel kilenckor úgy edzettünk, mint a kisangyal, nehogy észrevegyék. Persze, volt példa arra is, hogy lebuktunk.

Csapatkapitányként a sporttársakkal mennyire sikerült zöldágra vergődni?

Szerencsére a játékvezetőkkel mindig megtaláltam a közös hangot. Nem felejtem el, amikor Kazincbarcikán játszottunk kupameccset, sáros, esős pályán. Tudni kell rólam, hogy soha nem használtam sípcsontvédőt, mindig egy kartondobozból kivágott papírcsíkot tettem a sportszáram alá. Történt, hogy összecsúsztam az ellenfél egyik játékosával, majd a pályára rohanó gyúró kérésem ellenére lehúzta a sportszárat. Puhl Sanyi ugyan észrevette a turpisságot, de szerencsére nem szólt semmit. Mígnem két hét múlva Kispesten játszottunk bajnokin, melyet szintén ő vezetett. A meccs előtt aztán Nagy Béla partjelző a zászlórúddal hatalmasat ütött a sípcsontomra. Potyogtak is a könnyeim, mire Sanyi odafordult hozzám, s megkérdezte: „Fájt nagyon?”

Egy másik sztori… itthon mérkőztünk a Haladással. Egy beadást lehúztam, majd azonnal indítottam vele Kiss Jancsit, csakhogy a kidobás egy felugró szombathelyi játékosról a kapumba pattant. Győri Laci bácsi érvénytelenítette a gólt, mondván, akadályozták a kapust. Öltözőbe menet aztán odaszólt: „Te, Józsi, ennek gól szaga volt, nem?”. Mivel teljesen szabályos találat született, megköszöntem neki a gesztust.

1993-ban, a DVSC élvonalba jutása után távozott Debrecenből. Fiatal, formálódó, ám annál tehetségesebb együttes bontogatta szárnyait azokban az esztendőkben. Bánta, hogy nem sikerült maradnia?

Természetesen fájt, hogy a feljutást követően nem tudtunk megállapodni, hiszen másfél évet játszattam a Sándor-Dombi-Madar Csabi fémjelezte generációval, és azért dolgoztam nap, mint nap, hogy újra az elsőosztályban védhessek. Úgy gondolom, jól is ment, hiszen én kaptam a legkevesebb gólt az NBII-ben. Ám az akkori elnök előbb egy számomra előnytelen ajánlattal rukkolt elő, majd olyan indokokat hozott fel, melyek teljesen alaptalanok voltak. Így nem sikerült közös nevezőre jutnunk, de ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy a futballban dolgozom tovább.

Mindemellett alacsonyabb osztályokban tovább játszott, eredményesen.

Vámospércsen megyebajnokságot nyertünk, de megfordultam Nyíregyházán. Sényőn pedig egy álomszezont töltöttem el, mely során 31 ponttal maradtunk benn az NBII-ben, és volt olyan meccs, ahol 2500-an voltak kinn, dacára annak, hogy Sényő lélekszáma 1400 körül volt. Zárásként öt idényt húztam le Jánkmajtison, ahol szintén remekül éreztem magam. Ezen felül futsalban megjártam az NBI-et, és éveken át kispályáztam.

Manapság is jelen van a mozgás az életében?

Ma már nem. Korábban viszont minden sportra nyitott voltam, a futás kivételével. Ahogy úszni sem tanultam meg, így ha repülnénk valahova, és lezuhannánk, azt kívánnám, hogy sziklára essünk.

A DVSC idei teljesítményét hogyan ítéli meg?

Várakozáson felüli, az pedig külön örömteli, hogy helyi kötődésű srácokkal érünk el szép eredményeket.

T.S.