Jelenleg utánpótlás-edzőként tevékenykedsz a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola U19-es korosztályában. Mióta vagy az edzői pályán?
Most lesz hatodik éve, hogy itt vagyok, a Sportiskolánál, maga az edzősködés pedig immáron 26 éve tart, hiszen korábban több megyei csapatot vezettem: így például a Hosszúpályit, a Monostorpályit, a Biharkeresztest, a DEAC-ot, a Nyíradonyt, a Berettyóújfalut, valamint a Balkányt. Jelenleg ismét Hosszúpályiban vagyok vezetőedző, a DSI U19-es korosztálya mellett.
Hogyan kerültél a Debreceni Sportiskolához?
Öt évvel ezelőtt Kozma Misi lett a szakosztályvezető, majd megkeresett, hogy lenne-e kedvem itt dolgozni. Eleinte kicsit tartottam a kihívástól, elvégre én odáig csak felnőttcsapatokkal dolgoztam. Ám elvállaltam, s végül a nehézségek ellenére nem bántam meg.
Melyek a legfőbb nehézségek, hiányosságok a mai fiataloknál?
Nehéz ezt összefoglalni, mert mi felnőttünk valamiben, és hiába mesélünk rengeteget a srácoknak azokról az időkről, nagyon nehéz hatással lenni rájuk. Én mindig azt kérem tőlük, hogy csak annyit adjanak vissza, amennyit a szülők belefektetnek. Elvégre hozzák-viszik őket, minden gondjukat megoldják. S úgy vélem, az lenne a minimum, hogy mindezt a törődést meghálálják. Annak idején voltak olyan labdarúgók, akik pályafutásuk befejeztével döbbentek rá arra, hogy mekkora hülyeséget csináltak, amiért nem ragadták meg a lehetőséget aktív korukban. Ők egytől-egyig sokkal többre vihették volna. Ma ezekkel a példákkal próbálom szemléltetni a srácoknak, becsüljék meg azt, hogy a szenvedélyüknek élhetnek, mert az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni. S bizony eljön a nap, amikor késő lesz. Egy szó, mint száz, nem egyszerű, de szívügyem a csapat, és nagyon szeretem a játékosokat.
Mivel tudnak a legjobban feldühíteni a gyerekek?
Az különösen rossz, amikor valakiben látom a lehetőséget, ám ennek ellenére képtelen megemberelni magát. Annak idején, még játékosként, nem igazán értettem, hogy miért beszélnek csúnyán a fiatalokkal az edzőik. Ma már valahol én is átérzem ezt a dolgot. Sajnos egyébként az utánpótlásban kialakuló problémák magasabb szinteken, ezáltal az egész magyar futballban érzékeltetik hatásukat.
Van kiút?
Labdarúgásunk döntéshozóinak mihamarabb el kellene dönteniük, hogy milyen irányvonal mentén szeretnének haladni a továbbiakban. Itt az edzőképzés, melyhez hívnak előadókat mindenféle nációból. Mármost tudjuk, hogy mindenütt más a kultúra, a maga előnyeivel és hátrányaival, és nem lehet minden jól működő mintát átvenni és lemásolni. Muszáj lenne egy általános irány mellett elköteleződni. Egyébként nagyon összetett ez a kérdés, a rendszer egészét kellene formálni, jobbá tenni.
A morális problémákon felül van-e olyan tulajdonság, amely az évtizedek múlásával egyre jobban kikopott a fiatalokból?
Én leginkább a jó értelemben vett vagányságot hiányolom. Legalábbis a pályáról, mert azon kívül nincsen ezzel probléma. A pályán viszont kell a plusz, kell a csibészség. Nem elég, ha csak kivisszük a mezt, és ott vagyunk.
Hogy lehet a számtalan probléma ellenére mégis kitartani a labdarúgás mellett, edzőként?
Fontos a türelem, de talán még annál is lényegesebb a futball szeretete, és a futballért való tenni akarás. Ezek hiányában talán felesleges lenne csinálni. Mindemellett sokat nosztalgiázunk, az emlékek pedig erőt adnak ahhoz, hogy folytassuk.
Volt edzőként olyan csapatod, amelyre szívesen emlékszel vissza?
Amikor a Sportiskolához jöttem, a ’97-es korosztályt kaptam meg, amely maga volt az álomkategória. Értelmes, elszánt srácokkal dolgozhattam, akik színvonalas iskolákban tanultak, komolyan vették az edzéseket. Ma már ugyan elszakadtak a sportágtól, és sokan közülük Budapesten folytatták tanulmányaikat, mégis azt látom, hogy a mai napig összetartanak, annyira erős volt a közösség.
A te labdarúgópályád meglehetősen korán indult, majd korán le is zárult. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Honnan indultál, s mikor kerültél intenzívebb kapcsolatba a sportággal?
Jászberényben születtem, s egy hat kilométerre található kis faluban, Jászjákóhalmán laktunk. Érdekesség, hogy három NB1-es játékos került ki onnan. Rostás Sanyi, Bérczesi Laci, valamint jómagam. Hetedikes koromban úttörő olimpián játszottunk. Sikerült továbbjutnunk az országos döntőre, melyet Szolnokon rendeztek, és jóformán az első meccs után lecsaptak rám. Ennek köszönhetően kerültem a Szolnoki Sportiskolába. Két évig Kunhegyesen tanultam, a Sportiskola kihelyezett tagozatában. Majd középiskolába kerülve, fél év elteltével az NBII-es Szolnokban játszottam. 16 éves voltam ekkor, ám ami ennél is fontosabb, hogy a meccsek kilencven százalékán pályára léptem. A korosztályos válogatottakat pedig végigjártam, lépcsőről-lépcsőre, egészen az olimpiai kerettagságig. A felnőtt-válogatottság már sajnos nem jött össze, mert ugyan egy félidőt játszottam edzőmeccsen, s nagyon elégedettek voltak a játékommal, de mikor szóba került a nevem, Kovács Feri azt mondta, hogy ráérünk még, túl fiatal vagyok.
Fiatalon könnyen ment a beilleszkedés?
Szerencsére elfogadtak az idősebbek, ezzel együtt mindig tudtam, hogy hol a helyem. „Kicsi, tekerd fel a fáslit, fogd meg a szerelést, hozd a labdát!” – semmit nem kellett kétszer mondani, szó nélkül beálltam a sorba, és hallgattam, figyeltem a rutinos rókákat.
Hogyan kötöttél ki Debrecenben?
Ennek is megvan a maga története, hiszen rengeteg megkeresésem volt. Az elsőosztályú együttesek közül egyedül a Pécs nem érdeklődött felőlem. Gyerek voltam még, 19 éves, nem is igazán akartam eligazolni, mindemellett nehéz volt, hogy egy szabad percem nem maradt, mindig megtaláltak. Sokszor csak este 9-10 között mentem haza, ám ahogy felkapcsoltam a villanyt, kopogtattak az ajtón. A Loki legalább tízszer járt nálam. Talán a kitartásuknak is köszönhető az, hogy végül Debrecenbe szerződtem, 1982 nyarán. Töpörtyű gyerek voltam, csak néztek a debreceni társak, amikor meglátták, kit igazolt a klub.
Mégis meghatározó játékossá váltál. Már a kezdetekben is jól fogadtak a társak?
Igen. Egyébiránt Kerekes Gyuri, valamint Szigeti Bandi a legjobb barátaim közé tartoztak, és amikor ekkora egyéniségek veszik szárnyaik alá az embert, akkor tényleg nincs nehéz dolga. De persze, én is hozzátettem a magam részét. Egy pillanatig sem voltam megilletődött. A csapat azon a nyáron Svájcban és Franciaországban lépett pályára nemzetközi tornákon, nekem pedig kifejezetten jól ment a játék. Szerencsére a sérülések is elkerültek, és bátran állíthatom, hogy soha nem távoztam volna Debrecenből, ha nincs összetűzésem a későbbi edzőnkkel, dr. Puskás Lajossal…
Mi történt?
Barátságos mérkőzésünk volt, nekem viszont fájt a lábam. Mondtam Lajos bá’-nak, hogy nem tudom vállalni a játékot. Mire ő elküldött futni. Persze én futni sem tudtam, elvégre, ha ment volna, a játékot is vállalom, hisz az volt a mindenem. Sétáltam hát 3-4 kört a pálya körül. A meccs után pedig kitört egy hatalmas vita kettőnk között, mely során mindketten mondtuk a magunkét. Majd miután katonának vonultam, megkeresett a Videoton, én pedig igent mondtam. A legszebb az egészben az volt, amikor a Dunaferr edzőjeként dr. Puskás legalább tizenöt alkalommal jött át hozzám Fehérvárra, mert mindenáron el akart vinni. Azt mondta, bármit kérhetek, én azonban nem álltam kötélnek.
Visszatérve a debreceni évekre, hogy érezted magad itt?
Remek időszak volt, és megegyszer mondom, soha nem mentem volna el innen, ha nem kényszerülök rá. Ám nekem mindig erős volt az igazságérzetem, így nem tehettem mást. A debrecenihez fogható szurkolótábort egyébként nem tudok mondani, ami azért nagy szó, mert akkoriban több fővárosi és vidéki csapatnak remek tábora volt. De mi mindig élvezhettük a debreceniek rajongását, példának okáért nem bántottak bennünket akkor sem, amikor kiestünk. Egy-egy szurkolói csínytevés persze előfordult. De ezen a téren minket sem kellett félteni. Egyszer a Viktória Étterem előtt átraktuk Somogyi Matyi autóját a sövény túloldalára. Kijött a pályáról, és hiába kereste. A végén persze ő is csak röhögött. Összetartó közösségünk volt.
A kiesés sem jelentett tüskét?
Való igaz, 1983-ban elbúcsúztunk az élvonaltól, hiszen akkoriban nagyon erős volt az NB1, és hiába álltunk nagyon jól féltávnál, a folytatásban sajnos kizökkentünk, és ha egy folyamat elindul, azt nagyon nehéz kezelni. Pedig ugyanúgy edzettünk, mint addig. Próbálkoztunk persze változtatni, mert egyre csak azt láttuk, hogy nem jönnek az eredmények. Minden igyekezetünk dacára nem jártunk sikerrel, és ennek mai napig nem tudom a magyarázatát. Talán nincs is különösebb ok, egész egyszerűen csak pechesek voltunk, semmi nem sikerült.
Kikkel ápoltad a legjobb játékkapcsolatot egykori csapattársaid közül?
Mindig nagyon szerettem jó labdákkal megjátszani a csatárokat. Kerekes Gyurit, Jankovics Sanyit, Tímárt. Ők mutatták, hova kérik, elmozogtak a védőtől, én pedig már tettem is a zsugát. Beadások, átlövések, kulcspasszok. Leginkább így volt jellemezhető a játékom, és tudat alatt mindig az motoszkált bennem, hogy a védekező feladatokat megoldják a társak.
Korod egyik legzseniálisabb tehetségének tartottak, ám sokak szerint a kitartásod, mások szerint fizikai korlátaid akadályoztak abban, hogy befusd a kvalitásaidhoz méltó pályafutást. Vagy talán épp a védekező munka hiányzott?
Az ilyesfajta mendemondákat én mindig alaptalannak tartottam. Való igaz, nem védekeztem, és nem ütköztem sokat, mert nekem az volt a feladatom, hogy szervezzem a játékot, osztogassam a labdákat. Az edzők is mindig ezt kérték tőlem. Persze lehet, hogy van olyan dolog, amit ma már másképp csinálnék.
S mi lenne az?
Minden egykori igyekezetem ellenére ma már sokkal jobban megpróbálnám kizárni a külvilágot. Ez egyébként soha nem könnyű, de a mai világban könnyebb a futballisták élete, hiszen minden adott a fejlődéshez, a jó teljesítményhez. Ennyi pénz talán soha nem volt még a sportágban.
Miért döntöttél a korai befejezés mellett?
Egész egyszerűen azért, mert nem tudtam tolerálni azokat a jelenségeket, melyek a magyar futballban felszínre kerültek. Szemem láttára, fülem hallatára történtek olyan dolgok, amelyeket nem tudtam, nem akartam többé elviselni, elvégre én egyszerű családból származom. Heten voltunk testvérek, egyszerű eszközökkel neveltek minket. Voltak elveim, melyekhez mindig tartani akartam, s tartani is tudtam magam, ezért bosszantó volt azt tapasztalni, hogy minden egyre értéktelenebb ebben a gyönyörű sportban. A vezetők nem becsülték meg az edzőket, egyre inkább felütötte a fejét a pénz és az önös érdekek korlátlan hatalma. Egy ízben aztán én is kinyitottam a számat a Videotonnál, miután úgy éreztem, a vezetők nem tartották magukat a megállapodásunkhoz. Ennek aztán meg is lett a következménye, pedig nem kértem semmi teljesíthetetlent, csupán egy csendesebb helyen található lakást szerettem volna. Onnantól kezdve kegyvesztetté váltam, s hiába szajkózták a társak, hogy nekem játszanom kellene, nem lett eredménye. Ebből lett elegem. De talán elgondolkodtató, hogy akkoriban nem volt mellettem egy olyan ember, aki megpróbált volna mindenáron rávenni arra, hogy ne hagyjam abba. Így nagyjából fél év mérlegelés után meghoztam a döntést, amit segített az, hogy a futball után olyan lehetőségeim nyíltak az üzleti életben, melyekkel az addigi keresetem többszörösét tehettem zsebre. Hogy aztán évekkel később újra visszakerüljek a sportág körforgásába, edzőként.
Az egykori társak közül tartod még valakivel a kapcsolatot?
Kerekes Gyurival, Szigeti Bandiékkal, Benyó Sanyival. Tehát jobbára azokkal, akik ma is itt vannak Debrecenben.
Említetted, hogy futballpályád befejezése után az üzleti világban nyíltak kecsegtető lehetőségeid. Manapság is több lábon állsz?
Amikor Biharkeresztesre kerültem, volt ott egy szponzor, amely árnyékolástechnikával foglalkozott. Csatlakoztam hozzá üzletkötőként, ma pedig már több, mint tíz éve egyénileg csinálom ezt. Jól megy, mert szerencsére nem nekem kell mennem a munka után.
Manapság része az életednek az aktív mozgás?
Mai napig focizgatok, legutóbbi hétvégén részt vettünk a Gabora Gálán, ahol a Real Madrid öregfiúk csapatával mérkőztünk. Szilágyi Zoli bácsi összeköttetései révén egyébként sok helyre hívnak minket. Bár én már erősen fontolgatom, hogy felhagyjak a futballal, mivel a lábam nem igazán bírja. Előfordul, hogy másnap alig bírok ráállni.
Szurkolóként, vagy épp a képernyő előtt is követed a labdarúgást?
Amikor időm engedi, kimegyek a Loki meccseire, de kijárok Újvárosra, valamint a megyei meccsekre is, hiszen mindenhol vannak haverok, akikkel jó újra találkozni. Nemzetközi szinten pedig a spanyol foci híve vagyok.
S a labdarúgáson kívül milyen kikapcsolódási forma jöhet számításba?
Legnagyobb hobbim a horgászat. Régebben két-három napokat is kinn töltöttünk a vízparton. Csend van, nyugalom, úgyhogy akár egyedül, akár társasággal megyek, mindig remekül ki tudok kapcsolódni. Szegedtől kezdve Kundmadarasig rengeteg helyen megfordultunk már.
Selyem Nándornak minden jót kívánunk a továbbiakban!
T.S.